Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Huszonhatodik fejezet

Hajnalodott már a tengeren, amikor Pál Monte-Carlóból visszaérkezett Cannesba. A »Hotel Primavera« kis kalitkája még a lebocsátott ablakredőnyök álmát aludta. A pálmafák fekete legyezőjének rajza sajátságos élesen vált ki a falról, amely a derengés fényében sápadt, hamvas rózsaszínben borongott.

A második emeleten ki volt támasztva egy ablak zöld zsaluja.

Hányszor könyökölt ki Sol ezen az ablakon! S hányszor hintett le onnan csókokat Pálnak. Pál pedig ilyenkor a botjával homokba írta az üzenetet: »Imádlak«. »Szeretlek«. »CsókoIlak«. Magyarul, hogy meg ne értsék.

Mindez most eszébe jutott Szodomának és a szívét nagy gyöngeség lágyította el. A tenger rejtelmesen hallgatott, tintafekete habjai szinte némán bújtak-tolultak egymás alá, mintha a kerekedő égi világosság elől menekülnének a mélységbe. Amint világosabb lett és bokrokból, fák lombjából a madarak halk csiripelése ébredezett, a tengerről is eltakarodtak az alvilági sötét hullámok és helyüket opálos, tejfehér ködfátyol foglalta el, amely mozdulatlanul, tömören lebegett a vizek színe fölött.

Pál csodát várt. Hogy az ablak talán kinyílik és Soledad majd kihajol. De a csodára hiába várt. Ahhoz gyáva volt, hogy maga menjen oda a kapus csengőjéhez. Nem volt ereje, nem volt bátorsága hozzá.

Tele volt a teljes lemondás bénító tehetetlenségével.

A menekülés, az életvágy ösztöne is úrrá lett benne. Nem akart még meghalni. Csak búcsúzni jött. Némán, alattomban. Búcsút akart még egyszer venni ifjúságától, szerelmének szép napjaitól, Soledadtól.

A tengeren a hajnal láthatatlan nimfái sebbel-lobbal összeszedték a fátyolhálót, amelyből ezer meg ezer apró aranyszikra, napsugár-halacska hullott ki.

A tépett, szaggatott ködhálót a fölkelő nap nyilazta és lyuggatta, foszlányai szivárványosan ragyogtak föl egy-egy pillanatra és semmivé váltak.

Pál valahonnan egy ablakból köhintést hallott... A szíve sebesen vert... Aztán csendes lett megint minden.

A vörös arcú nap haragosan kelt és semmi jót sem ígért. Sugarainak lángpallosával szinte kergette Pált a pálmafák és jázminillatok édenéből. De még mindig nem tudott megválni, elindulni és nekivágni a világnak, az életnek. Földbe gyökeresedett a lába. Várt. Maga sem tudta már, mit. Talán a menekülés lehetetlenségét...

Fölmenni még egyszer Soledadhoz, megölelni, megcsókolni utoljára, aztán a szeme előtt meghalni, amikor a legkevésbé sejti! Vágyott erre a szép, szerelmes halálra, de ugyanakkor az élet vágya is ezer szállal kapaszkodott beléje. Még soha ilyen szépnek, nélkülözhetetlennek, elválhatatlannak nem érezte az Azúrpartot és a Provence dalai eljöttek hozzá sírni. Azt hitte, hogy meg kell bolondulnia az illatos virágok reggeli, üde fűszerétől.

- Sol, Soledad! - sóhajtotta egyre hangosabban, hogy talán meghallják. De a zöldablakos kalitka néma maradt és csak kertjének virágjai mosolyogtak némán.

A tenger kitisztult. Világoszöld, szinte áttetsző habjai, ragyogó ezüst tarajt vittek szét a hátukon. Sárga pillangószárnyú halászvitorlák vonultak a messzi szemhatáron. Emberek, hajósok, jachtok, csónakok ébredeztek a part mentén. A petróleumkirály hófehér luxusgőzöse, mint valami óriási sirály megmozdult és néhány méterrel tovább csúszott a part mentén. Pál szinte hallotta az angol vezényszavakat, amik a fedélzetről csak elmosódva érkeztek hozzá.

Sóspárától és virágillattól lett langyos a levegő és a nap vakító korongja a szemhatár fölé szökött.

Pál lépéseket hallott. Emberek közeledtek a hotel felé. A portás ablakából egy álmos, kócos női arc kukkantott ki, de ijedten rebbent vissza, amint Pált meglátta. Már feltűnő lett volna Pál ácsorgása és makacs fölbámulása. Elhúzódott egy fa mögé és onnan leskelődött, még egyszer és utoljára.

Az ajkát a még el nem csókolt csókok égették, a szemét a visszafojtott, megölt vágyak tüzesítették és nedvesítették. De úgy érezte, hogy mennie kell és az önzése, a reggeli józansága kerekedett felül benne.

Még egyszer fölnézett az ablakra:

- Isten veled, Sol. A napot és magánosságot hordod a nevedben. Egyedül fogsz mindig bolyongani az életben, mert senki sem méltó hozzád. A sors nem akarja, hogy az enyém légy ezentúl. Isten veled, Sol.

Útnak indult. Meg-megállt. Vissza-visszanézett. A fák lassankint eltakarták előle szerelme elhagyott fészkét. Nagy, kétkerekű, piros talyigákkal találkozott, amiket csengős lovak húztak és amik éppúgy a vasúti pályaház felé tartottak, mint ő.

És a talyigák zörgéséből, a csengők friss csilingeléséből, az ostorok elnyújtott pattogásából föl-fölharsant a kocsisok dala:

Ma belle, digue digue dig don,
Ma belle, digue don!

(Folytatása következik.)