Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem
Egy-egy aranyat kockáztatott meg eleinte Pál, mint azok a futó, kíváncsi vendégek, akik bédekkerrel a kezükben sétálnak át Monte-Carlo játéktermein. Apróbb tétekkel pedzette a szerencséjét.
De az az aranyfolyam, amely a Riviérán hömpölyög, egyre inkább beleszédítette a játékba. Abban a levegőben élt, ahol még a legöntudatosabb pénzcsinálók sem verik fogukhoz a garast, hanem szórják élvezetekre, életörömökre és többnyire olyan emberek, akik már nem is tudnak mihez fogni a sok pénzzel.
Csak gazdagokból és kalandorokból áll a Riviéra közönsége, a gazdagok kalandorokká válnak ott, a kalandorok pedig megszédülnek az úri osztály előkelő allűrjeitől. Pál egész lelkével az utóbbiak közé tartozott.
Érezte, hogy életének talán legsugarasabb napjait éli, amik aligha ismétlődnek meg egy emberéletben. Nem volt Soledadnak olyan szeszélye, amit nyomban ne teljesített volna, még ha bármily költséges volt is. Fogyott a Pál kis tőkéje hamarább, mint a teli hold. A lopott pénz szinte természeténél fogva tovább akart állni. Szodoma a rouletten hol nyert, hol veszített. Kacér szép asszony nem olyan szeszélyes és kiismerhetetlen, mint a Pál szerencséje volt. Egy este komoly veszteség érre, ettől nagyon megijedt, úgy, hogy egy napig tájékára sem ment a zöld asztaloknak.
De másnap már gyávasággal, kishitűséggel vádolta magát és újra leült a roulettehez. Valami azt súgta neki, hogy keljen föl, veszedelemben forog. Szinte világosan látta, hogy csak veszíthet és eleinte egyetlen tétet sem kockáztatott meg, csak nézte a mások szerencséjének forgandóságát.
De amikor a szomszédja egyre-másra nyert, a Pál keze elkezdett rángatózni, táncolni, mintha rejtelmes áram mozgatná, mintha az ujjai külön életet akarnának élni a testétől. Ujjai gépiesen engedelmeskedtek valami külső kényszernek, letették a tétet az asztalra és akarattalanul megbénultak. Pálnak még csak néhány pillanata volt rá, hogy meggondolja a kockázatot, amely ellen az esze, az ítélete ágaskodni kezdett. Vagyona, jövője, szerelme, élete, mindene fel volt téve a szerencse korongjának egyetlen pörgésére. Szeme elé mámoros ködfátyol borult, vissza akarta rántani a tétjét, de már későn volt.
Vesztett. Egy pillanatra elhagyta az eszmélete, mintha villám járta volna át. A füle csengett-zúgott és amikor a croupier gereblyéjével a pénze után nyúlt, utána akart kapni, mintha levegő, élet után kapkodna. Az ujja érintette a rateaut, amely hideg volt, mint a koporsódeszka.
Az utolsó száz frankját hitte még a tárcájában. Az utolsó szalmaszálat... és ösztönszerűen keresgélni kezdte. Kivette a zsebéből a tárcáját, kinyitotta. Üres volt. Átkutatta a zsebeit. Hiába. Sehol sem találta írmagul hagyott százfrankos bankjegyét.
Fölállt, kisietett a teremből, a friss levegőre iparkodott, hogy magához térjen és nyugodtan tudjon gondolkodni, ha lehet. Az éjszaka mély és csillagos volt, a csillagok alig rebbentek, a parkban kósza szelecske bujkált a bokrok, kaktuszok közt és a tengerhabok locsogása ütemesen hangzott, amint a parthoz verődtek.
Leült egy padra, megtörülte a hideg, verejtékes homlokát és hirtelen könnybe lábadt szemét. Megőrült volna belé, ha most ez a kis sós gyöngy ki nem buggyan.
És ahogy egyet fordult, a felöltőjének a szárnya odakoppant a padhoz. Ezüst ötfrankost halászott ki a zsebéből, az utolsót, amelyet a sors irgalomból meghagyott a számára. Már nem is emlékezett rá, hogyan került a zsebébe. Most megbecsülte és az üres erszényébe tette át...
Hogy örökösen a veszteségére ne gondoljon, hogy egyáltalán gondolkodni ne tudjon, emberek közé akart jutni, szórakozást keresni, feledni, elzsibbadni, eltompulni. Egy éjjeli kávéházból zene és énekszó hallatszott ki. Benyitott oda. Kissé elkábult a villanyfénytől és szerényen megvonult egy sarokban. Ott kissé fölmelegedett, magához tért és akkor vette észre, hogy láza van, didereg és valamennyi tagját olyan gyöngének érzi, mint az, aki magasból lezuhant és minden porcikáját összezúzta.
Víg jelmezek, farsangi népség tobzódott körülötte és az utcáról is folyton behangzott a karneváli zaj, főként az örökös »digue-digue-don«. Pál a maga feneketlen kétségbeesésével ellentétesebb keretbe nem is juthatott volna.
Különösen egy asztal körül, pezsgő mellett volt nagyon jókedvű a társaság. Jelmezes, farsangoló nők ültek ott kifogástalan báli ruhájú amerikai aranyifjak közt, akik mámorosan kóstoltak bele az azúrparti »Mi-Caręme«-be. Egy piros dominó hátravetett capuchonnal ült ott és minden céda nőisége mellett is bájos, ízléses tudott maradni. Egy mont-martrei leány, aki büszkén kérkedett vele, hogy igazán csak Párizsban, a Butte Sacréen lehet mulatni, Colombine csapodár jelmezét viselte természetesen, mintha csak lelki ruhája volna.
Az amerikai ifjak félénkek, merevek maradtak. Arcuk élével a régi Athén atléta-ifjuságára emlékeztettek, de most, mint egykor Uliszesz katonái Kalipszó nimfáinak karjai közt részegek, gyermekesek, nevetségesek és kijátszhatók voltak.
Az egyik amerikai gavallér összehajtogatott papiros dollárokat szedegetett ki a zsebéből halszerű, hideg komolysággal és ez az amerikai pénz mind átvándorolt egy vidám, tarka kockás ruhájú, részegen tántorgó, hahotázó Polichinelle kezébe.
Ez a ragasztott nagy görbe orrú és csinált púpú ember mulattatta az egész társaságot, de különösen a nőket, akik nagyokat kacagtak rajta. Népies kiszólásainak, párisi apacs nyelvének a javát nem értette meg Pál és csak azon szórakozott, hogy mennyi leleményességgel csavarja szinte az ujja köré az amerikaiak bámész naivitását. A nagy, pirospozsgás jenki fiúk úgy álltak kötélnek, mint ahogy a tapasztalatlan gyermek a fülbevalóit engedi elvinni.
De egyszer csak az egyik öles manhattani ifjú erélyesen fölállt, elkapta a mellette elszáguldó pincér kabátját, számlát kért tőle, amelyet szigorúan átvizsgált és miután fizetett, harsány vezényszóval fordult a társaihoz.
- Go on!
A jenkik szinte katonásan fölálltak és a következő percben az egész társaság leányostul kiperdült a farsangi éjszakába.
Polichinelle fáradtan leült az elhagyott asztalhoz. Fekete kávét kért és ivott, aztán a szeme egyszerre megakadt Pálon:
- Miért búsul, uram? - kérdezte kedélyesen, déli közvetlenséggel. - Csak nem a Casinóból jőn?
- De onnan, uram - felelte Szodoma, mint akinek már mindegy.
- Sokat vesztett? - kérdezte Polichinelle és a fekete kávéját fenékig kihajtotta.
Pál csak a kezével legyintett.
- Fogadja részvétemet - felelte Polichinelle. Majd nyájas rokonszenvvel szólt:
- Nem ül át hozzám, uram? Ezek az amerikaiak itt felejtettek két üveg pezsgőt. Szabad vele megkínálnom?
Pál egy pillanatra vérig megsértődött, mint afféle pénztelen, szerencsétlen ember, de Polichinelle farsangi mókával vágott eléje:
- Ha ön ma nyert volna, talán ön kínált volna meg ezzel a két üveg pezsgővel. Legalább remélem?
Pál elmosolyodott, átült és egyszerre csak azt vette észre, hogy szemtül-szemben van egy idegen emberrel, akit azon felül még a maskarája is eltakar és akinek a nyelvét is csak nagyjából érti.
- Koccintsunk! - kiáltott vígan Polichinelle és megtöltötte Pál poharát. - Minden szerencsétlen játékossal rokonszenvezem. Magam is az vagyok.
Koccintottak. Pál csak akkor vette észre, hogy milyen szomjúság gyötörte, mikor a poharat fenékig kiürítette. Szinte megkönnyebbült tőle.
- Bizony jól esett ez a kis ital - sóhajtott föl. - Félőrülten járkálok, amióta ma az a rémes balszerencsém volt a Casinóban és örülök, hogy végre néhány emberi szót válthatok.
Polichinelle részvéttel nézett végig Pálon és görbe, torz álarca körül oly különös volt a meghatott vonás:
- Ha van még egy louis-ja, akkor tegye föl holnap - ajánlotta. -Utolsó pénz szerencsét szokott hozni.
Pál lemondón legyintett a kezével és ezt kérdezte:
- De hát hogy az ördögből találta ki, uram, hogy szerencsétlen játékos vagyok?
- Itt minden második ember az - felelte Polichinelle - és senki sem csinál titkot belőle. Szinte azt mondhatnám, hogy összetartanak azok, akik veszítenek.
- És az idevalók nem mulatnak rajtuk titokban?
- Megszokták őket - felelte Polichinelle. - Magam is már messziről megismerem a leégett játékost és eszem ágában sincs, hogy mulassak rajta. A szerencse sokkal hamarabb fordul, mint az ember hinné. Holnap már talán úgy fog ön nyerni, mint a bolond, de akkor ne feledkezzék meg Polichinelleről, aki ilyen farsangi időben mindig ebben a kávéházban található. És aki minden szerencsétlen játékosnak igaz barátja, de minden szerencsés nyerőnek őszinte tisztelője és bámulója.
- Engem, sajnos, ma lát itt utoljára - szólt Pál.
- Holnap elutazik?
- El - felelte Szodoma komolyan - de nem haza, hanem oda, ahová még csak vasúti jegy sem kell.
- Szóval meg akar halni? - fintorította az orrát Polichinelle.
Pál nem felelt semmit, csak maga elé nézett elgondolkodva.
- Verje ki a fejéből ezt a gondolatát - szólt Polichinelle. - Az ember csak egyszer él és kár ezt a mulatságot megrövidíteni.
A pezsgő kissé bizonytalanná tette Pál tekintetét, szinte meg akarta csípni a saját karját, hogy ébren van-e, élő emberrel áll-e szemben vagy pedig csak egy személytelen személlyel, farsangi álmok egy alakjával, akit a képzelete varázsol eléje.
- Sok emberrel volt már dolgom ezen a vidéken - folytatta Polichinelle - aki egyenesen a tengernek akart rohanni vagy pisztollyal befejezni a játszmát. Eddig még mindenkit lebeszéltem erről az ostobaságról. Nagy gyakorlatom van benne!
Pál maga sem tudta, hogy a pezsgőt vagy a Polichinelle szavait issza-e mohóbban.
- Én csak afféle egyszerű ember vagyok - mondta Polichinelle - de nem látom át, hogy miért akarnak az emberek olyan hamar a halálba sietni? Csak egy világ van a számunkra. Akár csúnya, akár szép ez a világ, akár jó, akár rossz, csak egyetlenegy van belőle. Még a monte-carlói bankban sem lehet megduplázni.
- De ha egyszer már semmiképp sem megy tovább! - kiáltott föl Pál. - Ha az ember már a reményét is eljátszotta!
- Remény! - gúnyolódott - Polichinelle. - Ha jól tudom, ez az a dolog, amit nem lehet zálogba csapni, amire még a legmegátalkodottabb uzsorás sem hitelez. Ez az, amivel semmihez sem lehet fogni, amit még az ablakon sem lehet kihajítani. Ez az egyetlen dolog, amit az embertől nem is lehet elvenni és talán épp ezért marad meg nálunk mindörökre.
- És mégis hogy van az, hogy annyian öngyilkosokká lesznek? - kérdezte Pál tromfképpen.
- Ez igaz - bólintott Polichinelle. - De tudja-e, miért van ez? Mert azok közül, akik megölték magukat - még egy sem tért vissza azzal az őszinte vallomással, hogy ostobaságot követett el.