Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Huszonnegyedik fejezet

Az opálosan szürke égből finoman szitált az eső. A nap gőzfátyol mögül mosolygott, egyre észbontóbban és mosolyának varázsára az esőfüggönyből ezüst- és arany nyilacskák sziporkázó zuhataga lett.

Egy fehér fal vakítóan villogott, fölötte fekete lombokból aranynarancsok gömbölyödtek ki. Pál levelestül-ágastul letépett egy narancsalmát és átnyújtotta Soledadnak.

Mialatt Sol a gyümölcsöt hámozta, vékony, kisleányos, papírhéjú ujjaival egy autó búgott el mellettük és benzinszagú porfelhőt vert föl.

A napsütéstől hirtelen megszáradt, még kissé sós párás porszemek egy ideig még ott táncoltak a levegőben lenge aranyfüstként, de lassankint teleszívták magukat jázminos illattal, a Provence virágleheletével.

Az eső csakhamar elállt.

Sol kigombolta a gumiköpenyegét és mosolyogva kérdezte:

- Még csak észre sem veszi az új ruhámat?

Levetette egészen a köpenyegét és fürgén, gyermekesen sarkon perdült, hogy Pál minden oldalról láthassa.

- Hogy tetszik?

Pál összevonta pilláit, mint a festő, ha képet néz és mámorosan itta főt a szemével az egész látomást, a kopár, sima parti sziklához támaszkodó Soledadot a Liberty-ruhájában, a nagy, derült ég hátterével amelyen porcelánfényű, tömzsi felhőcskék úsztak, míg lenn a mélyben, a szerelmesen zsongó tengeren, minden rejtett szépség fölfelé gyöngyözött a nap simogatására.

Soledad könnyedén odavetette:

- Nem kerütt sokba... Kétezer frank...

- Nem kérdeztem - mosolygott Pál. - A férjeknek engedem át egészen ezt az egészen fölösleges kérdést.

- Boldogtalan lennék, ha nem lehetett volna az enyém ez a ruha szólt Soledad - de hidd meg, hogy ez az utolsó... Te nem szólsz semmit, de tudom, hogy fáj neked, hogy annyi pénzt költök.

Pál a fejét rázta:

- Nagyon rosszul olvasol a gondolataimban, Sol.

Egy kissé lehangolódtak mind a ketten.

De aztán hirtelen zene és énekszó csendült föl a közelükben, Soledad tapsolt, egy pillanat alatt kividult, kivirult és pajkosan a hang irányába szaladt. Pál utána.

Egy közeli piazzettán népénekesek verődtek össze egy csoportba és gitáron pengették, énekelték és táncolták a farsangi dalt, amely ebbe a refrénbe kacagott ki:

Ma belle, digue digue dig don
Ma belle, digue don!

Lépten-nyomon ez a dal csendült föl akkor Cannesban, amely farsangjára készülődött. A Napoul-öböl egész partkarimáján végig ez a nóta járta tervszerűen, szinte hatósági rendeletre, hogy Mi-Carčmere mindenki tudja énekelni.

A tömegből néhányan táncra perdültek, Soledad pedig a csípője ritmusával és lába taktusával követte a dalt. Pál megfogta a Soledad karját és érezte, hogy szökell a vér és a jókedv a táncosnőben, akit egy pillanat múlva magával ragad majd a zene, a napfény, a provence-i népdal, a tenger együttes hullámverése, ritmusa.

Gyöngéden tovább cipelte magával Solt. Pál másfelé vágyott, inkább a magános ösvények vonzották, hol vérző asphodélek és langyos, leányos leheletű levendulák szegték tömötten a rózsaszínűen csillogó utat és ahonnan végtelen kilátás nyílt a harangvirágszínű öbölre, Lérina-sziget vén monostorára, Léro alacsony, sziklás partjára, sűrű pinea-erdejére, Cap d'Antibes pálmás, virágos kertjeire, az Estérel komor, porfirszínű sziklatömegére, amely mint valami vérrel áztatott, elátkozott óriás város romja meredez naptól megkínzott fenyőfáival és ahonnan szemmel át lehet fogni a tengeröböl egész amfiteátrumszerű karéját.

Pál úgy érezte, hogy ez a hely inkább való nászukhoz. Ezt a színházat maga a királyi tenger építette, hogy a misztrál viharok förgetegei és forradalmai után valahol megpihenhessen, kéjesen elnyújtózzék, madárdalra füleljen és virágok borától részegedjék meg.

Soledad elmosolyodott, Pál nyakába borult, össze-vissza csókolta és fölnevetett:

- Féltékeny vagy rám, Pál. Azért menekülsz ilyen elhagyott helyekre, nem hogy te ne láss senkit, hanem hogy engem ne lásson senki...

Pál még saját magának sem szerette megvallani, hogy Cannes nagyvilági fényűzése elöl menekül. Az automobilok, a motoros csónakok, a gőzjachtok európai pénzfejedelmeket, amerikai dollárkirályokat hoztak-vittek. A plageon párizsi mondaine asszonyok, színésznők és páváskodó »grue«-k meg kacér »petite femme«-ok szabták meg a világ új tavaszi divatját. Orosz nagyhercegek a new-yorki Wall Street börzefejedelmeivel jártak karonfogva. A multimilliomos hollandiai csokoládégyáros egy német hercegnőnek hajbókolt és a tengeren külön jachtot tartott a kis párizsi szeretőjének. Egy-egy asztal körül néha annyi millió volt képviselve, amennyivel egy kisebbfajta országot örökre meg lehetne menteni deficitjétől. A pénz, mindenütt csak a pénz hivalkodott, de oly természetesen, magától értetődően, mintha dúsgazdagnak lenni nem is volna nagy sor a világon. Szodoma hitvány, nyomorult koldusnak érezte magát a közelükben és efféle érzései miatt menekült előlük.

Pedig szeretett volna köztük lenni, közéjük tartozni, mint az a francia tábornok, aki köszvényes lábát és kis kutyáját húzta maga után a tengerparton és talán egyszer sem ment végig fűszeres kertjének óriási birodalmán, amelynek kerítése mellett órák hosszat vezetett az út. Ha Pál olykor meg is szokta vagy meg is bocsátotta azt, hogy a világ leggazdagabb embereivel szívhat egy levegőt, megint csak történt valami, ami iriggyé, elkeseredetté tette, úgyszólván megsemmisítette önérzetét.

Így például amikor az amerikai vasútkirály felesége érkezett meg Cannesba a saját naszádján, százhúsz főnyi operettszerű matrózlegénységével, ott állt Pál a hajóhíd közelében és látta, amint az automobiloknak egész raját szállították ki a hajóból a partra.

A modern pénzvilág ezeregyéjszakai csodáinak nem akart vége lenni az Azúrparton, de a kakasos aranyfrankok, amikre Szodoma átváltotta a pénzét, annál mohóbban olvadtak semmivé és egy-egy louis d'orral valami Pál boldogságából, életéből, szívéből is kifolyt. Nem is merte már számolni a napokat és az aranyakat. Csak Soledadnak élt és halt.

...Nászukat megaranyozta és fölmagasztosította a nap, megezüstözte és elmélyítette a hold.

Soledad életében először szeretett. Szerelmes volt, ahogy a virág virágzik, ahogy a patak patakzik és ahogy a villám villámlik.

Már régóta vágyott arra, hogy szenvedjen. Már régóta irigyelte a mások könnyeit, szerelmes sóhajait, turbékoló nyögéseit. Bármily nevetségesek is voltak a szemében azok, akik lábai előtt reménytelenül epekedtek, szerelmi lázban fetrengtek, titokban irigyelte őket.

A nők kétféleképp tudnak szeretni, úgy, hogy szenvedést okoznak és úgy, hogy ők maguk szenvednek. Soledad maga sem vette észre azt a pillanatot, mikor szűnt meg az a vágya, hogy Pált halálra kínozza. Ugyanabban a pillanatban lett a szíve olyan érzékeny, tüskés, kényes, mint egy seb. Féltékeny volt, ha Pál nem volt mellette és ha mellette volt, még több okot talált a féltésére.

Érezte Sol, hogy az ő szerelme többé sohasem múlik el és ugyanabban a pillanatban fészkelt a szivébe az az aggodalom, hogy hátha a Pálé nem végtelen? Eleddig gondtalanul, vidáman lépkedett Szodoma oldalán - gombház, ha leszakad, lesz más - most pedig el szerette volna lesni az örökkévalóság titkát. Egyszerre megszerette a csillagokat, amelyeket addig csak fényeseknek és szépeknek ismert és amelyekről csak most jutott eszébe, hogy mindig ott ragyognak az égen változatlanul, időtlen időktől fogva.

És a virágokat megvetette, mert gyorsan elhervadnak. Meg is kérte Pált, hogy ne hozzon neki csokrokat és Szodoma szinte meg volt sértve. Ő a Provence összes szirmait le akarta tépni Soledad számára, hiszen a virágjátékok, a trubadúrok földjén jártak.

Sem a virágokat, sem a pillangókat nem szerette Soledad, hanem a csöndes tavaszi éjjeleket, amikor kikönyökölt a hotelszobájuk ablakán és látta az öblöt szikrázó fehéren, mintha a holdból folyt volna ki minden hömpölygő ezüstje. Szerette a végtelen, örökkévaló tenger éjjeli pihegését és boldog volt, hogy a háta mögött a pamlagon ott szundított Pál. Az ölébe szerette volna venni és ringatni mint egy gyermeket. Aztán meghalni...

Pál nyugtalanul aludt éjszakánként. Sokat hánykolódott és igen gyakran úgy megizzadt hogy facsaró víz lett az inge. Máskor meg borzasztó szomjúságra ébredt és megivott egymásután két-három pohár vizet. Soledad boldog volt, hogy borogatást rakhatott a Pál fejére.

Egyáltalán semmit sem utált, amit Pál megérintett, vagy amiből evett-ivott és egyszer rajtakapta magát Sol, hogy a szerelmese nedves ingét titokban összevissza csókolta.

Oly különös volt, hogy nappal sokat veszekedtek, mert Pál módfelett ideges volt és csekélységek miatt összezörrent Sollal. Szodoma mind kellemetlenebb és tűrhetetlenebb lett, bár a következő pillanatban mindig megbánta nyerseségét vagy élességét. De ha aludt, ha nem tudott róla, hogy Sol föléje hajlik, akkor a táncosnő úgy érezte, hogy mindent meg tudna neki bocsátani, még azt is, ha kezet emelne rá.

Soledad érezte, hogy Pál a jobb akarata ellenére házsártos, hogy valami bántja, hogy titkolózik. Szerette volna megtudni tőle, hogy voltaképp mi baja, de Szodoma kitért minden kérdés elől:

- Itt vagyunk a Provenceban. Minek kérdezősködni? Minek aggodalmaskodni? Csak szeretni, szeretni őrülten.

Aztán történt egyszer, hogy Pál kimenőt kért éjszakára, ami először esett meg, amióta Cannesban voltak. Soledad csak nagy nehezen egyezett belé és egész éjjel fönn volt, várta Pált, végtelen remegésben és rossz sejtelmek kinzó gyötrelmében. Csak reggel tudott elaludni, amikor kivilágosodott és a madarak hangversenye megnyugtatta az idegeit.

Pál ezen az éjszakán átrándult Monte-Carloba, a Casinoban játszott és vesztett.