Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Barta Lajos: Bál után
Hideg és metsző szél kezdett fújni, ez összetépte és az utcákon kergette a ködöket és a havat.
Sokára volt, nem is tudta mióta és hol járt, de ismerős utcában találta magát. Mi hozta ide, micsoda az öntudatán alóli gondolat, érzés, vagy ösztönmotorok?
A szélviharban, a tépett ködben messze, egy gázlámpa aljában a sarkon egy nőalakot látott. Ismerősnek tűnt előtte, de nem tudta honnan? Fáradt kábultságából csak most kezdett eszmélni, mikor megszokott kapualjak, szögletek, párkányok ütődtek tudatába. Mit keres ez a nő ott egyedül az utcán? Nagy bánata kergette ki az éjszakába és egy tragédia hajszolja most?... Senki sem jár a téli dermedetben, csak ő, akit egy kábulat vonszol, letargikus kimerültség nagy szertelenkedés után... Aki most künn jár, annak a nyomorúsága roppant irgalmatlan.
Kicsiny teremtés volt ez, gömbölyded arccal, pisze orral és szelíd szemvágással. A sarkon állt és így két utcába látott, valakit várt, de nem tudta kit. Nem olyan valakit várt, akiről hitte, hogy jönni fog, hanem várta, hogy valaki jöjjön, aki végül úgy legyen ott, mintha egyenesen hozzá jött volna. Neki csak ez az eredmény kellett. Tél volt, hideg volt, az utcákon minden üzlet zárva volt, csak a nagy kávéházak és nagy mulatók, ezek a roppant vállalkozások voltak még nyitva és kivilágosítva, ahol a helyiségekért, személyzetért, világításért igen nagy bért fizettek, ahol sok könnyelmű embernek kellett otthagyni pénzét, hogy a kockázat kikerüljön. Mint nagy mesevilág ablakok világítottak ezek az üzletek a világváros különböző pontjain. Ez a teremtés igénytelenül és egy kék ruhában sötéten állt ott a szögleten, nem volt sem bérlete, sem személyzete, csak ott magánál hordta üzletét, amellyel a hajnal felé imbolygó órákban is ott virrasztott a sarkon. Volt nála éjfél-felé még egy mészáros és egy utazó, nagyon megkínozták és kimerítették, de ehhez arányítva nagyon keveset adtak neki, alig többet a szokásosnál. Neki pedig most több kellett, mert a határon túl, ahonnan jött, egy kis gyermeket hagyott, első szerelmének magzatát, egy az életben messzire tűnt apának parányi fattyát és azért most megint fizetnie kellett a szokásos pénzeket. Ahhoz ma még keresnie kellett. Azért állt ott még mindig a szélben, a januári éjszakában üzletével.
Pál a közelébe jutott és lassan megismerte ezt a csendes, szelíd teremtést, akit a bájos korlátoltság és a fél úri nevelés szégyene után ide az utcára hozott. Nem egyszer volt nála, mikor férfiasságától terhesen szabadulást keresett. Most értette meg azt is, hogy került ide abból a pillanatból, mikor a gázlámpába fogódzva rettenetesen szegényen és elhagyottan, koldusan és eltaszítva állt az utcán, első szerelmének temetésén... A férfiassága, mely odafönn olyan viharzó zengéssel ütött és dobolt egyszerre bensejében, most visszaesett a nagy csüggedésben oda, ahol máskor szerelmét örömtelenül elvetélni szokta. Az a pont, amelyen férfiassága és a báli éj szenzációja találkozott, keresztülugrotta azt a fényes epizódot, keresztülnyúlt rajta és összekötötte bukásának mélységét avval a mélységgel, melyben mostan fetrengni látta egész régi életét. Így került az ismert házak elé, ennek a leánynak a közelébe, akit halálra fárasztott és összegyötört már egy mészáros és egy utazó, aki mégis egyszerre a nyakába ugrott és a hála és öröm melegségét éreztette vele, amiért megérkezett. Most itt volt hát megint a nők között, akik egyedül voltak eddig olyan hajlandók és készek, olcsón odaadni neki bemocskolt asszonyiságukat.
- Palikám! Bejössz hozzám Palikám! Gyere be édes szépem, angyalom! - rimánkodott neki a leány és arra gondolt, hogy a határon túl a kis árva közelebb jutott most egy arasszal a pénzéhez.
Pál melegséget, kedvességet, szívet érzett maga mellett. Mintha az őszinteség és a szerelem szavai törtek volna ki a kis lényből, mely száműzni látszott abban a percben magától mindent, ami szennyes és lealázó volt a foglalkozásában. Pál ránézett, a múltra gondolt, a bűn nyomait, a prostitúció szennyét kereste a leányon, de csak az őszinte könyörgést látta arcán és nyomorú sorsát egész valójában. Szíve oly keserű volt, a letörtség összemosta előtte az érzések határait.
A leány körülölelte őt.
- Ugye bejössz hozzám te aranyos! - és olyan mozdulattal, amilyen csak a tiszta szív tudna sugallni, a mellére ejtette fejét.
Egy előszobán mentek keresztül, melybe mindenfelől ajtók nyíltak, a szobába értek, a leány becsukta az ajtót és azonnal vetkőzni kezdett. Ledobta sárcipőjét, nagy készültséggel tette le kalapját is, egy mozdulattal leoldotta ruháit és mielőtt Pál még bármihez is fogott volna, már ott állt tiszta fehér batiszt ingben előtte. Kicsiny volt és igénytelen, semmi sem látszott rajta az élet rútságából, amelyet folytatott. Szeplőtlennek is lehetett volna hinni, csak fáradtsága és fonnyadtsága mondott ennek ellent. Pál kémlelve nézte, agyának homályos hátterében valahol mindama élmények rajzásával, melyek olyan megdöbbentővé avatták számára ezt az éjszakát.
- Tiszta ing! - mondta hosszú nézésére a leány - mielőtt kimentem, húztam föl.
- Nem azt nézem - mondta Pál.
Tele volt szakadozottsággal, zűrzavarral, idegen emberek, más férfiak otthagyott szagát, kiirthatatlan és megfoghatatlan emlékét is érezte a szobában, melynek bútorait és hangulatát különben már jól ismerte. Az éjszaka élményei nagy mélységekből, szerterongyolódott aranyfelhők alul, mint valami kataklízis által összehányt, tépett és vad hegycsúcsok riadoztak föl hozzá. Két muzsikás lábra gondolt egy pillanatra, a fájdalom orgonázni kezdett lelkében, mint mikor a szélvész belekap a fákba.
- Mi a bajod cukros baba? - kérdezte ijedten a cseppnyi teremtés tőle, a nagy fiútól, szemének zűrzavarát látva.
- Semmi! - mondta ijesztően Pál, megforgatta a leányt és nézte lábait, amiről az már lehányt cipőt és harisnyát.
Igénytelen gyermeklábak, kis cselédlábak voltak, bánatos gömbölyödéssel a combokon.
- Megengeded, hogy az ágyba feküdjem? - kérdezte a leány.
- Mindegy - felelte Pál.
Egy nagy, fényesre takarított rézágy állt a fal mellett, tiszta fehér ágyneművel olyan rendesen és annyi kényelemmel, mely a jólétet és az ártatlanság békéjét juttatta az ember eszébe. A leány a tiszta dunyha alá bújt, a fal mellé húzódott és így szólt:
- Ezt a helyet neked hagyom, kis édes!
Szavai úgy csendültek el, mint a feneketlenségbe hulló kicsiny, gömbölyű kövecskék.
Pál is vetkőződni kezdett.
- Mennyi pénzed van, angyalom? - kérdezte megint csupa becézéssel, azokkal a szavakkal, melyeket valaha nála is a bennük rejleni látszó érzés melegített igazi életre.
- Kevés pénzem van - felelte Pál - de neked azért elég.
- Van öt koronád? - kérdezte a lány.
- Annyi lesz?
- Akkor maradj itt nálam reggelig. És add nekem azt az öt koronát!
- Reggelig! - hangzott a szó Pálban. Sohasem töltött még ilyen helyen futó perceknél több időt. Reggelig egy asszony ágyában, egy ilyenében, éppen most...
Levetkőzött, aztán nem igen tudott már semmire gondolni, sem asszonyra sem a szerelemre már. A kábultságot szerette volna, mely elaltatja benne a gyötrelmes ellentmondásokat és azt a féktelen összevisszaságot, mely elviselhetetlenül gyötörte. A leány ott az ágyban, csak fáradt fejét hagyva a dunyhán kívül, már kimerülten lehunyta szemét és pihegve aludni kezdett, mintha test nélkül csak ez a fej pihenne az ágyban. Pál belépett az ágyba, egyszerre eszébe jutott egy régi kép, egész kicsiny gyermekségéből, nyolc esztendős korából, mikor még az édes anyjával, a drágával aludt és hosszú fehér ingecskéjével fiatalon és ártatlanul fölkúszott az ágyra... Úgy érezte, hogy önmagát illetőleg hasonlít gyermekvoltához most. De fáradt fejéből azonnal kihullt ez a képzet is, aztán az ágynemű pacsuli szaga ütötte meg orrát.
- Csak azért is! - mondta bensejében egy keserű hang. - Ki lehetett már ez alatt a dunyha alatt? - kérdezte benne ugyanaz a hang. - Nem is látszik rajta semmi! - hangzott benne tovább. - Hát mi a bűn? Van-e bűn? Mi látszik belőlük a hófehér vánkosokon? Olyan tiszták és szelídek, mint egy galamb! És mégis vannak csúnya és irtózatos dolgok, az ember lelkén szakadnak szét... és az én lelkem is szétszakad...
A dunyha alá bújt, irtózást érzett, mégis alája bújt. Mozgolódására a leány félig fölébredt és dadogva szólt:
- Ugye nem bántsz édesem?... Olyan fáradt vagyok már... mint egy halott... egy mészáros és egy... utazó... nem tudom már ezt... soká kitartani... ugye nem bántsz édesem... de azért ideadod az öt koronát? Inkább máskor háromszor is eljöhetsz hozzám, akármikor... ingyen... eljöhetsz hozzám...
- Éppen az - mondta Pál és a szíve majd megszakadt - nem akarlak bántani. De a leány ezt már nem hallotta, mert abban a pillanatban megint elaludt.
- Ugorj ki ebből az ágyból! - kiáltott egy érzés Pálban. Csak maradj! - mondta egy halálos csüggedtség. - Mindegy... mit akarsz... semmi... minden semmi... - mondták tudatában tompa, kábult, bamba hangok.
És maradt, ott feküdt az ágyban összetörve és kimerülten. Mintha óriási út végeztén érkezett volna ide és most mindegy az, hogy hol, csakhogy fekhetik. Nagy zűrzavarral fejében majdnem elaludt, de egy fénysávot pillantott meg a sötét szobában a szőnyegen. Olyan volt, mint egy sárga bárdnak az éle.
- Honnan jöhet ez a fény? - kérdezték elméjében tompa hangok.
És csak sokára jött meg a fejében uralkodó kábultságon keresztül a felelet, az előszobára nyíló tapétaajtó mellett szökött be ez a fénysugár és mint egy tűzvonal, keskeny csíkban, mintha elégetni készült volna a szőnyeget. Az előszobában hát még most is ég a lámpa?
És hallott aztán az előszobából tompa, az éjszakába riadó hangokat. Rémlett neki, hogy szavak, de nem ismerte őket azonnal föl. Csak lassan érkeztek ezek a szavak egymásután és mint nagy pusztaságon ismeretlen, eltévedt vándorok szomorúan keresni látszottak egymást... Valaki, ott künn a hajnali órában, mintha olvasott volna. Lassan indulva, mint a rozsdás gép, mintha olvasott volna valaki. Pál elméjében elszabadult szélvész harangozott és ijedt égő alakok, rohantak zűrzavarba folyt képzetei közt az álom határvonalán, mintha ezek lettek volna a vándorok, amik onnan az előszobából elindultak keresni egymást...
Odakünn az asztal mellett kis lámpa világánál, két szikkadt, korán vénült parasztnémber ült. A földetlen nyomorúság a városba verte őket és a kéjlányok előszobáiba züllöttek tehetetlen, bamba életükkel, a darab kenyérért, virrasztani és szolgálatra készen állni éjszakákon által. Az unalom kietlenségében hervadt agyvelővel, a hagyomány ösztönével nyúltak egyetlen könyvük után és a szavak amint egymásután érkeztek a hangok pusztaságába, a biblia szavai voltak.
Az egyik asszony olvasott és hangja metszőn és rekedten zörgött, mint hogyha nagyon messze fa hasadna, szikla repedezne, szél tördelne hervadt kukoricást. A másik kitágult szemmel, amelyben süketen riadozott irtózatos mélységekbe veszett élete és a tömeggel együtt, amelyhez tartozott, tovapusztult ifjúsága, hallgatta a felolvasót, ki maga sem ismerte föl a szavak összefüggő értelmét. Csak éppen felütvén a könyvet, ott ahol az éjszaka elhagyta, folytatván csak olvasott...
A folyton érkező és folyton szaporodó szavak ütötték az ajtót, melyen belül Pál delíriumszerű kábultságban hánykódott, a hangok jöttek, betörtek a szűk repedéseken át a szobába, megütötték a lámpát, nekifutottak a tükörnek, belerohantak az asztalterítőbe, befészkelődtek a bútorok közé, amint jöttek, egymásután jöttek a repedt harang hangjához hasonló szavak...
Már régóta ostromolták Pál fülét, kopogtak és zúgtak benne, doboltak és trombitáltak, harangoztak és sírtak, hemzsegtek és kiáltottak, mintha egy egész nép zúgna és jajgatna és ökleivel ütné az ő mellét...
Pál fölriadt hallotta a mondatokat és most már megismerte őket, az a könyv Jób irtózatos szenvedésének ég bélpoklos nyomorának könyve volt. Fölugrott és azonnal öltözködni kezdett.