Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám · / · Barta Lajos: Bál után
A teremben keringtek a párok. Fölülről sugárzott a töméntelen fény, alulról a padló, mint nagy tükör visszasugárzott, a tovairamló alakok némely káprázó pillanatban, egy álomélet fölsuhanó jelenségeinek is tetszhettek, akiket a fényes tükörről le fog seperni a hajnal rideg valósága...
A terem falai mellett köröskörül a meggyszínű plüssel kárpitozott lócákon asszonyok ültek, öregek és fiatalok, volt pillanat, amikor ezek a falhoz támasztott alakok egy halottas ház hideg bábuinak tetszhettek... Száz és száz szem tapadt innen sugaraival a táncolókra, akik föl és alá lejtettek a zene hangjaira és ide tértek pihenőre a táncosnők, amikor a hatalmas kolón kiröpítette őket magából. Itt ültek azok is, akiknek az est nagyon szomorú volt, mert csúnyaságukat, kellemetlenségüket, nehézkességüket hozták a szerencsétlenek ide magukkal, ahol nem számított semmi más érték, mint a szépség és a fürge láb, a testnek az a hajlékonysága, mely képes együvé olvadni a zenével. Leányok ültek ott, akik kiöltöztek ide és elmentek hajnalban haza, szivükben nagy keserűséggel, mely egész életükre fátyolt borít...
A zene szólt, a hegedűk beszéltek és danoltak, mint a csodálatos madarak; fülemüléknek torka látszott megszólalni a hegedűk sovány testében, a gordonka mélyen sírt, a fuvolák sípoltak, a rézkürtök riadása a hangok finom viharává tört, a bőgő, mint a távoli fojtott menydörgés, tompa zivatarral festette alá a többiek szavát. A világ zengett a zenében, minden élményeivel és eseményeivel, az ember és a természet minden örömével és szenvedésével. Nem a zenészek és a hangszerek látszottak szülni a hangok nagyszerű rendezettségű káoszát. Valahol a végtelenségben, ahová minden beleoldódik, élt ez a hangförgeteg, az élet szülte roppant nagyságából és az emberek, akik a dobogón mint pojácák dolgoztak szerszámaikkal, csak állomások voltak, melyeken át az élet zengése tudtul adja magát... elrabolt tavaszok, az ősznek orgiái, tenger és hegyek, virágok és bérci sudarak, északi dermedet és a nyárnak rózsákat lankasztó forrósága, bölcső és temető, öröm és fájdalom szakadtak örvénylőn egymásba, az esztelen és szép élet a fátum vak hatalmasságával, mint odalopott zivatar riadt a terem négy fala közt, a végtelenség egy kiszakított foszlánya, mit egy őrült marok a lámpák fénye közé hajított, hogy ott kiáltson és édesen sírjon... Határtalan vihar, mely a világot formálja és mint a pusztákon elkapott gidákat még ide beszorítva is: ugrálni tudja kényszeríteni az embert... Onnan a dobogóról feléjük tör, megragadja és mozgásra kényszeríti, mint egy határtalan erő pörgeti őket, de a végzet lábaik mozgásában, derekuk hajlásában mint finom ritmus oldódik föl...
A fénybeborított teremben egy hatalmas ellipszisben tódult előre ütem, ütem után. Az eleven ellipszis a zene benne dúló erejével feszült kifelé, mint egy gyorsan forgatott karika és szűknek látszott számára a terem... Minden pillanatban elszakadni készült, hogy mint a koszorú szerterepítse a belekötözött virágokat... egy láthatatlan mély erőnek a finom fegyelme azonban biztos kézként, mint a veszedelemmel játszó varázslat szépsége, rázkódás nélkül uralkodott ezen a körbe-körbe, előreiramló koszorún mely folyton forduló egzaltált arcaival olyannak is látszhatott, mint halálraítéltek utolsó, édes mámora... Pál is ott állt a terem közepén, ahol az unatkozó és blazírt férfiak hervadt tömege sötétlett, de ő egészen mást érzett, mint ezek, akik már nem tudtak föllendülni. Szégyent, szomorúságot és fájdalmat érzett. Ami körülötte történt, az számára reveláció volt. Nagy erővel szakadt föl előtte egyszerre egy kápráztató valóság: nem az az élet, amit a sokaságból magát kiszakító ember szűk aszkézissel magának formál, az élet roppantsága elrohan amellett, aki azt hiszi, hogy ő tudta magát kivonni belőle és otthagyja szűk inspirációival magára a büszkén fölényeskedő aszkétát, mint az útszélre dobott testet...
Mit nem adott volna azért, hogyha most ő is igénybe vehette volna a táncot! Hogyha belehozhatta volna ezt a mozgást és kéjt életébe, mely eddig is létezett, amit nála koldusabbak is élvezhettek ott körülötte, de amiről ő most is kénytelen volt lemondani. Használhatatlannak és értéktelennek érezte magát az emberek ezen másik, az övétől idegen életében, akik ilyen különös dolgokat tudnak kitalálni, hogy földíszítsék vele sorsukat. Siratta magát és nagy vágy fogta el a tombolás és a szertelenség után...
Szomorú és bágyadt tudata már beleszédült a körülötte folyton tovaröpülő párok ritmikus lengésébe, átrévedt a mozgások föloldozódó és végtelenség felé iramló keringő ismétlődésébe, ahol minden jelentés nélkül rajzolódott már a testek folyton és folyton tovaírt vonala, mikor a nagy élő ellipszisben egész biztosan, újból és újból magához kötötte tekintetét egy ugyanarra a pontra megint és megint visszatérő piciny láb.
Mint különös, kicsiny lények, majdnem bohókás élettel mozogtak tova a fénylő parketten a zenét követő lábak. Ez, amely magához kötötte szemét, galambszínű cipőbe volt bujtatva, finom, hosszúkás és kecses volt, mint egy virágnak a levele. A piciny topán, mely olyannak látszott, mint egy bimbónak a kelyhe, kivágottságával szabadon hagyta azt a vonalat, mely a galambszínű selyemharisnya lágyságában, mint egy művészi gondolat vonult fölfelé, magába zárva egész misztikumával a bokák apró és nemes gömbölyűségét, a csontok piciny árnyékával együtt az elegáns alj szegélyégig, mely nem mint egy titkokat lezáró függöny határolta be a lábak ezen tilalmi vonalát, de minden érzékiségtől menten, édesen és szelíden ölelte körül azt, amit kimutatott, mintha nem volna tovább, mert elég e finom és piciny csodából ennyi is!
Ez a lábacska magában élt, fordult, mozgott és zenélt. A muzsika, mely a dobogóról szólt, mint bámulatos művet, csak megindítani látszott e két pici lábat, mely most, mint két bűbájos marionett maga magának játszott, hajtott, emelkedett, előrelebbent, hátraszökellt, egyenesbe nyilallt, kört varázsolt, és mindent egymásba veszítve formálta édes girlandjait, amiben nesztelenül a vonalak és egy külön létezésnek rejtélyes muzsikája élte áloméletét...
Pál megvárta, amint ez a lábacska a nagy ellipszisnek ugyanazon pontján újra és újra megjelent és követte az íven, amíg eltűnt, egész élete belevolt már varázsolva a kis lábak némajátékába és lelke egyszerre csodákkal telt meg a leányra gondolva, ki ott komoly és édes szépségében nem a táncnak átengedve magát, hanem a táncot teremtve, a keringő vonalain lebegett tova. De nem tudta aztán már bevárni őt, követte a leányt és muzsikás lábait amerre körül-körül vonult, elbámult szemének sugarára függesztette és így tartva őt magánál. Odakötötte őt magához fénylő tekintetével, névtelen vágyával, mialatt lelke nagy, riadt és kéjesen remegő mozgásokkal ifjult, a távolság végtelen volt köztük és sóvár epedése, mely ellepte ínyét és az ijedt kívánkozás, mely minden izében tavaszi viharzásként remegett, nem tudta a leányt közelebb hozni magához. Száz és száz szem mustrálta ledéren a forgó nőket, a leány beletemetkezett táncának babonás művébe és nem is vette észre őt és két égő, ijedt és csodálkozó szemét, melyek még soha nem néztek úgy, amióta a látást megtanulták és amióta bensőjét a világnak, vagy a néma magánosságnak kitárták. A szerelem egy pillanat alatt rohanta meg, kedélye ismeretlen mélységekkel szakadt föl és soha el nem képzelt remegés lángolt agyában, szíve dobogott és feszült, élete, mint egy virág, meleg tűzön, tikkadt és csodálatos erővel pillanatokként megint vissza frissült, lelkének rohamos változataiban percek alatt meghalt és újra született, elmúlt és föltámadt, pillanatnyi bánat és pillanatnyi öröm tartama alatt zuhanva egyik létből a másikba.
Szerette ezt a leányt, érezte ezt az érzést, melyet még addig sohasem érzett, fiatalosan és kápráztatón. De semmi, semmi hatalma sem volt a leány fölött. Nem tudta őt szemével megverni, nem tudta vágyával és epedésével a lelkét megragadni és tekintetével együtt azt is maga felé fordítani, még csak, mint egy virággal, melyet testének érintésére félénk keze kormányoz, sem bírta feléje dobot gondolataival halkan tudatni vele, hogy az élete, amint most nagyszerű háborgással kikel önmagából, minden szépséggel, mely benne rejlik, az övé...
És semmi közönséges módja sem volt rá, hogy közelébe jusson, hogy arcát édes közelségről láthassa és szemének mélységébe elmerüljön. Ha táncolni tudott volna, ha értett volna ahhoz az ügyességhez, hogy testével a zenének dobja oda magát, akkor most hozzájuthatott volna a boldogsághoz, mely egész valójában, egész életében most először sejttette meg magát vele. De ezt a játékot, mint a gyarlóságnak mulatságát eddig csak becsmérelte. Nagyon ostoba bölcsnek érezte most magát, aki előre kifosztotta korlátolt önhittségében jövendő életét...
Milyen fájdalom volt ez most és milyen tehetetlenség! Milyen szenvedés és milyen nyomorúság! Mit használ most mindaz, amiért az okoskodásokba, a tudásba elmerülve megvetette az élet könnyelmű játékait! Nem adta volna-e most mindazt, amit eddig érzett és mindazt, amit eddig megtanult: gondolkodás nélkül oda azért, hogy evvel a tiszta arcú, mély szemű, táncos barna leánnyal szemtől-szembe állhasson, hogy megfoghassa a kezét, egy néma tekintettel elmondja mindazt, ami gyönyörűséges fájdalommal földúlta belsejét és reszketve várjon egy halk intést, mely mint a mélységből felröppenő fény, ellobbanva szemének sötétjén, üzenetet hozzon neki ennek a leánynak a mély tavaszából...
Már éjfél után járt, szíve fáradt volt a nagy feszültségektől és kedélye csüggedt a nagy akaratok hiábavalóságától.
Most megint ott ült a pincében és fölnézett belőle az életbe... Szeretett volna elnyújtózkodni, behunyni a nagy magánosságban égő és könnytől párás szemét, elfordulni élete egyszerre föltárult sivárságától és elűzni látományai közül ezt a táncos alakot, melyet egy virágos szél eléje sodort, hogy megcsúfolja a lehetőségeket... Az érzések ide-oda dobálták és nem tudott a bánattal és a lelkében fölsikoltott, magát feneketlenül kitátott nagy hiánnyal szemben semmi megnyugtatót találni...
A táncos leány és a kíséretében levő hölgy nemsokára távozott. Az ellipszisből, mely tovább is folytatta körbe-körbe a maga életét, eltűnt a két muzsikás láb és a kavargás abban a pillanatban elvesztette Pál számára életét, elporladt a körben szövődő mozgások élete, melyet a sebesség látszott elliptikusan kinyújtani, mint ahogyan semmivé lesz a hamuvá égett virág.
Két férfi felhozta a hölgyek ruháját és Pál sóváran nézte, hogyan indulnak az előcsarnokból lefelé a hallnak. Nem volt még egyetlen tekintete sem a számára, még észre sem vette őt, mint a hideg és fogékonytalan távolság vonult el érzelmei és fájdalma elől... Pál is a lépcsőházba sietett, a ruhatárban magára kapta kabátját, a nagy hideg kapualjba ugrott és látta még, utoljára körülfoghatta még tekintetével a táncos lábakat, amint a kocsi lépcsőjéről belibbentek az előkelő fogat belsejébe. De a lány utolsó tekintete, melyet kétségbeesett iparkodással akart maga felé irányítani, amibe belevetette egy marokra fogva egész életét, mégsem neki szólt, hálásan és melegen ott pihent egy múló pillanatra a kísérő férfiak egyikén, akik, mint büszke és előkelő testőrök várták a nagy kapualjban, hogy a fogat kigördüljön onnan.
Pál akkor már künn volt az utcán. Téli éjszaka volt két óra felé, nehéz köd feküdt az utca fölött és mint egy szürke, kékes, hasú vámpír alábocsátkozott testének rongyaival a gázlángokig és ott lilás sugárzással kísértetiesen élt. Az éj folyamán hó is esett, keményen, hidegen, mégis porhanyón, mint eltűnt tengerek kristályos iszapja feküdt most az utcán a hó és csak itt-ott vonult rajta keresztül egy fekete nyom, mint a végzet sötét vonala... A magasból, a bálteremből, mint finoman szűrt zaj érkezett le egy-egy hangfoszlány, de az is eltűnt, megriasztva attól a zajtól, amit az utcára gördülő fogat okozott. A kocsi a kapualjból kisiklott a járda kis lejtőjén a külvárosias utcára, mely a hatalmas csarnok hátsó homlokzata előtt terült; a lovak trappba kezdtek, a kerekek újabb fekete vonalat húztak a hóba, a kocsi tűnni kezdett és Pál látta, hogy a boldogság, melynek fájdalma és a nagyszerűség, melynek fogalma egészen különös fényben és alakban jelentek meg életében, hogyan suhannak el előtte. Csak a hintó fekete, hátsó falát látta, a muzsikás lábakat, a táncos leányt és arcának tavaszát nem láthatta már, soha többé már. Két ló, mint a végzet két szárnya ott visz el tőle mindazt a szépséget és mindazt a képtelen ígéretet, amit a csüggedten alábukó vágy mámorának pillanataiban a lehetőségek káprázataiban testté és valósággá csudásít.
A kocsi gördült, Pál futni kezdett a kocsi után. Nem gondolt semmit nem érzett már egyebet, csak egy vad markot, mely előrekergeti, ostobán. és szomorúan hajtja egy kocsinak bamba, fekete háta után...
Futott, futott. Lélegzete égett, halántéka kalapált. A kocsi kifelé gördült nyugodt tempójában, jól táplált nemes lovak egyforma ütemével, nagy fasoros utcák felé. Pál csak futott, fogyni érezte az erőt térdeiből, lihegett és a szíve a torkában kalapált, csak futott. Nem gondolkodott, csak futott és a távolság mindig nagyobb lett köztük... csak futott, nem is tudta már mi után, csak futott a téli éjszakában a lámpák körül leselkedő, utcát beborító ködvámpírok rongyos sokasága alatt. A kocsi már régen egy másik utcában járt, nem is hallatszott a gördülése, ő futott az egyenes fasorban... Az utolsó pillanatban, mielőtt összeesett volna, ösztönösen elkapta egy gázlámpa testét, lendületével, köréje kanyarodott, megütötte magát és reszkető térdekkel megállt.