Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 9. szám

Jancsó Károly: A vármegye és a nemzetiségek

Magyarországon az 1900. évi népszámlálás eredménye szerint 8.651.520 magyarral 8.386.735 nemzetiségi egyén él együtt. Előreláthatólag a legutóbbi népszámlálás sem talált e megoszlás tekintetében nagy eltolódást. Ily körülmények között pedig az ország jövő fejlődése szempontjából nem csekély jelentőségű kérdés megtalálni azt a harmóniát, mely a magyarság nemzeti- és az idegenajkúak nemzetiségi törekvéseiben a békés fejlődés és kooperáció útját biztosítja Az az animozitás, mely a magyar társadalomban bármely nemzetiségi törekvéssel szembeszáll, kétségtelen, nem alkalmas a békés együtt haladás útjának egyengetésére. Akik azt hiszik, hogy a nemzetiségi kérdés egyes izgatók munkájának eredménye, amely a drákói rendszabályokkal elfojtható, azok nézzenek át csak Poroszországba, hol látni fogják, hogy a hatalmas, katonailag elsőrangúan szervezett államhatalom a lengyelek és dánok eltiprásában bármily rafinált eszközökkel dolgozott is, semmi eredményt sem ért el. Mindkét nemzetiség nem hogy gyengült volna, de úgy gazdaságilag, mint kultúrailag erősbödött. És ez nem is lehet másképp. Mert egy oly társadalmi produktum, mely a gazdasági fejlődésben leli alapokát, erőszakosan el nem tüntethető. Már pedig amint a nemzeti eszme annak a gazdasági és politikai egységesülési folyamatnak velejárója, mely folyamatot a mezőgazdaság fejlődése folytán erősbödő kereskedelem és ipar, a városok keletkezése idézett elő. Ugyanennek a kialakulásnak következménye a nemzetiségi eszme is. Amikor az imént vázolt gazdasági fejlődés valamely többnyelvű állam vezető nemzetiségében kifejleszti a nemzeti eszme gondolatát, ugyanakkor ilyen folyamat megy végbe az ország más nyelvű lakosaiban. Az egy nyelvet beszélők érzik szorosabb együvé tartozásukat, igyekeznek nyelvüket fejleszteni, a fejlődés útjába gördülő minden akadályt elhárítani, saját kultúrájukat előbbre vinni, s minden erőszakos fellépést e törekvéseikkel szemben visszaverni. íme a nemzetiségi eszme, amely tulajdonképp semmi más, mint egy többnyelvű államban fellépő nemzeti eszmefolyamatnak másik oldala.

Hazánkban ma hivatalosan a nemzetiségi kérdéssel szemben a megoldásnak, amint azt Jászi Oszkár oly jellemzően elnevezte, [*] »úrlovas koncepciója« az uralkodó. »Ez az úrlovas koncepció az a politikai lelkiállapot, amelyben vezető politikusaink ezt a kérdést (a nemzetiségi kérdést) úgy fogják fel, mint valami akadályversenyt, amelyen kellő bravúrral átvágtatni lehet.« Anélkül, hogy a dolog mélyére hatolni törekednének, meg vannak róla győződve, hogy az összes nemzetiségeket egyszerűen le lehet gázolni és azt mondják azok a nemzetiségek, akik a mi barátaink, akik nekünk rokonszenvesek, akiket mi jó hazafiaknak nevezünk, azoknak nyitva van az út, azok akár főispánok és képviselők is lehetnek. A többieket pedig, akik sajátos kultúrájukat anyanyelvükön fejleszteni akarják, akik a közigazgatást és igazságszolgáltatást a nép nyelvén akarják és ezért elszántan küzdenek, azokat agyon kell gázolni.

Magyarországon pedig a mai viszonyok között a vezetők nemzetiségi politikája, bár annak eredménytelenségét be kell látnunk, más nem lehet. Két oka van e körülménynek. Egyik, mert az ország politikailag még mindig a feudális szervezet korát éli, az uralkodó földbirtokos osztálynak pedig az egész világon mindenütt ilyen volt a nemzetiségi politikája. Másik oka pedig, hogy a nemzetiségi nép nagy részében még igen elmaradt gazdasági és kulturális viszonyok közt él. Nemzetiségi öntudata a tömegnek alig van, mely őt a szervezettség révén jogainak számottevő harcosává tenné.

Ez a magyar hivatalos nemzetiségi politika, melynek az ország demokratikus újjászervezése vethet csak véget, igen kellemes és a magyar társadalom előtt mindig sikeresen bevált eszköz az uralkodó osztály kezében minden demokratikus, progresszív törekvéssel szemben. Általános választójogért harcolsz, vigyázz, intenek az ellentáborból, ránk szabadítod a nemzetiségeket. Gyülekezési és egyesülési szabadságot akarsz, óvunk, ne tedd ezt, nem bírod megfékezni a nemzetiségeket. Mocsáry Lajos, a régi 48-as párt egyik vezére, mély megbotránkozással fakadt ki e farizeizmus ellen, midőn a mostani megyei törvény képviselőházi tárgyalásakor reámutatott arra, [*] »mily kiapadhatatlan kincsesbányáját az argumentumoknak akarják megteremteni a nemzetiségi kérdésből, mely minden reakcionárius intézkedés behozatalánál csak a gyengébbek kedvéért van felhozva«. Sajnos, a gyengébbek még mindig igen nagy számmal vannak.

A politikai hatalmat monopolizáló osztályok nemzetiségi politikája, szóval két momentumból áll. Egyik: »a jó hazafiak« hadd érvényesüljenek, a másik: akik nem akarnak asszimilálódni, azokat minden erővel elnyomjuk. Mellékjáruléka e gondolatnak: minden oly törekvést, mely a demokrácia útját megnyithatná, jó előre diszkreditálni, helyesebben a »gyengébbek kedvéért« elrettenteni a nemzetiségi veszedelemmel, mely ha szabadjára hagynók, »elnyelné a magyarságot.«

Lássuk már most, hogy érvényesül ez a nemzetiségi politika az agrár érdekek hivatalos expozituráiban, a vármegyékben. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyar liberális előidők nagyjainak jóvoltából itt már törvényes rendelkezésekkel is állnánk szemben, az 1868. évből való törvénnyel, mely a nemzetiségek egyenjogúságát volna hivatva szabályozni. E helyütt e törvénynek csak egy rendelkezését emeljük ki és pedig azt, amelyik a kormánynak kötelességévé teszi a gondoskodást arról, »hogy a közigazgatási hivatalra, s különösen a főispánságokra a különböző nemzetiségekből« minél többen nyerjenek alkalmazást. És most beszéljenek a számok. Magyarországon az 1900. évi népszámlálás szerint összesen 4.471 vármegyei tisztviselő igazgatja az ország 63 vármegyéjét. Ebből 4129 magyar, az egész létszámnak 92,3 százalék, és 342 nemzetiségi anyanyelvű: emlékezzünk csak vissza a népességben a magyarság 51,4 százalékkal szerepel, a nemzetiségek pedig 48,6 százalékkal. Sokkal érdekesebb lesz azonban a kép, hogy ha azon vármegyéket vesszük közelebbről szemügyre, melyekben a népesség túlnyomó része nem magyar, ahol a magyarságot úgyszólván a vármegye nyakára telepített hivatalnoksereg képviseli. Adatainkhoz 18 vármegye statisztikai képét vettük alapul, amelyekben a népesség 80 és magasabb százalékát a nemzetiségek teszik ki. E vármegyék: Árva-, Liptó-, Nyitra-, Trencsén-, Turócz-, Zólyom-, Sáros-, Szepes-, Máramaros-, Krassó-, Szörény-, Temes-, Torontál-, Alsó-Fehér-, Beszterece-Naszód-, Fogaras-, Hunyad-, Szeben-, és Szolnok-Doboka vármegyék. E 18 vármegyében 4.278.284 egyén lakik, akik közül 476.548 magyar, az összes lakosság 11,1 százaléka, 3.801.736 nemzetiségi, a népesség 88,9 százaléka. E vármegyékben 1.232 vármegyei tisztviselő vállain nyugszik a közigazgatás, közülük 999 magyar, e vármegyékben alkalmazott összes megyei tisztviselők 81,1 százaléka, 233 a nemzetiségi, 18,9 százalék. Az arány itt épp fordítottja a népesség nemzetiségi megoszlásának. Pedig, ha a képviselőválasztók számát, akik a megyebizottsági tagok választása útján a tisztviselők alkalmazására befolyást gyakorolhatnának, a nemzetiségi elosztódás szempontjából figyelembe vesszük, az arányok ily felborulására alapot normális körülmények közt - ezalatt itt csak teljes politikai egyenjogúságot érthetünk - nem találunk. A kiválasztott vármegyékben az 1904. évi statisztikai felvétel szerint 221.556 egyénnek van szavazati joga, akik közül 33.495 magyar (15,1 százalék), 188.061 nemzetiségi (84,9 százalék.) Ha e vármegyékből külön vesszük azokat, melyekben a tótság van túlnyomó többségben, a vármegyei tisztviselők számánál a nemzetiségek részesedése még kedvezőtlenebb. Árva-, Liptó-, Nyitra-, Turócz-, Trencsén-, Zólyom-, és Sáros vármegyékben a 362 megyei tisztviselő közül csak 26 nemzetiségi. Kedvezőbb a nemzetiségek részesedése a román vármegyékben, a német, illetőleg Erdélyben a szász vármegyékben pedig, hol a szászság sehol sincs abszolút többségben a lakosság közt, ennek a nemzetiségnek szupremáciája a megyei hivatalok elnyerésénél a többi nemzetiségekkel szemben kétségtelen. íme, így igazolják a számok, hogy hajtja végre az »úrlovas-koncepciójú« nemzetiségi politika, a törvény parancsát. Ez azonban nem kizárólag a politika érdeme. E politika csak az adott erőviszonyok következménye. A nemzetiségek gazdasági és kulturális elmaradottsága, mely az uralkodó magyarság javára hatalmi eszközei segítségével eredményesen kihasználható, az egész állami szervezet antidemokratikus karaktere mind szerephez jutnak itt. Azt a kétségtelen tényt azonban meg kell állapítanunk, hogy a vármegyei hivatalokba a nemzetiségek csak a magyar vezető politikai osztály jóvoltából juthatnak be, ez csak kedvezmény a »jó hazafiak«-nak, akik nemzetiségi véreik törekvéseit cserbenhagyják. Ez a magyar junkerek és szekértolóik, a Tisza Istvánok nemzetiségi politikájának egyik oldala.

E politika másik oldala. Aki pedig nem akar asszimilálódni, azt agyontiporjuk. Ezt a műveletet kísérli meg a megyei gentry a nagygyűléseken, a főszolgabírói bureauokban és felügyeleti, ellenőrzési és nem tudni minő hivatalos joga címén a községházán. Hogy a nemzetiségek a magyar közgyűléseken minő arányban vesznek részt, arra sajnos, statisztikai adat nem áll rendelkezésre. Egy következtetéshez azonban közvetve eljuthatunk. A megyei választások alapját ugyanazon választójogi rendszer képezi, mint az országgyűlési képviselőválasztásokét. Amint nemzetiségi program alapján a parlamentbe alig kerül képviselő, ugyanolyan körülbelül az arány az öntudatos nemzetiségi megyebizottsági tagok és a többiek közt. Alig egy páran a legsovénebb gentryvel szemben. Ennek egyik igazolása egyébként a másik oldalon a nemzetiségek könyöradományszerű részesítése a megyei hivatalokban. Mert ha az öntudatos nemzetiségi bizottsági tagok a vármegyei népesség nemzetiségi tagozódásának megfelelő arányban szerepelnének a megyegyűléseken, bizonyára nagyobb volna a nemzetiségi tisztviselők száma is.

A nemzetiségek egyenjogúsítását szabályozó törvény szerint a megyegyűlések jegyzőkönyvét magyar nyelven kell vezetni, de a jegyzőkönyv nyelve lehet ezenfelül bármelyik nemzetiségi nyelv is, ha a megyegyűlés egyötöd része ezt így kívánja. A megyegyűléseken bármelyik tag saját anyanyelvén is felszólalhat. A vármegyék a kormányhoz magyar nyelven és a megye lakósságának nyelvén is felírhatnak, egymással pedig például: két tót többségű megye, akár magyarul, akár tótul is levezethetnek. Ez azonban csak a törvénytárban van így. A valóságban az úrlovas koncepciójú nemzetiségi politika erőszakoskodásával ezt a jogot életre kelni sem hagyta. Szómegvonás, lehurrogás követ minden ilyen indítványt, a nem magyar nyelvű felszólalás a megyegyűléseken pedig a legőrültebb felháborodást váltja ki a megye uraiban. A tisztikar az anyanyelvén panaszkodó nemzetiségi polgárt a legtöbb helyen rideg türelmetlenséggel fogadja. A panasz sorsa előre el van döntve. - »Miért nem tanulsz meg magyarul, ha magyar kenyeret eszel.« Így fogadják őket a hivatalokban. A tisztviselők régibb generációja, mely a nép nyelvét értette, még türelmesebb volt, a fiatalok türelmetlensége, akik csak magyarul tudnak, határt nem ismer. Képzeljünk így el egy tömeges tárgyalást, mondjuk egyik román vidéken. Valamelyik nagyobb uradalom tömeges falopásért jelent fel egy egész román falut. A vád felett ítélkezik a főszolgabíró, ki egy árva szót sem tud románul. Megtörtént nem egy helyen hogy az egész hivatalban senki sem tudott románul, csak a hajdú. Megkezdődik a tárgyalás, a hajdú közvetíti a védelmet és így ítél a főszolgabíró a vádló uradalom javára, s a magyar faj szupremáciájának nagyobb dicsőségére. Mennyi jogtalanság, mennyi sérelem fordul így elő, melyet aztán igen könnyű a magyarság rovására írni.

Egy másik eset, ez sem a mesék országából való. Egyik tót vármegye nagyobb városában történt. Valamelyik német hangzású névvel bíró ügyvéd, aki ott a magyarságot képviseli, a városi úttestből jó darabot villája telkéhez csatolt ügyesen, jó ideig alig vett tudomást róla valaki. A dolog azonban egyszer mégis nyilvánosságra jutott. A városházán utánajártak az esetnek és kiderült, hogy a várost tényleg megkárosították. A képviselőtestület elhatározta, hogy a jogtalan foglaló ellen pert indít, ehhez azonban a megye jóváhagyása szükséges. És az ügyvéd úrnak ez volt a szerencséje. A megyeházán kisütötték hogy a képviselőtestület tót többsége pánszlávisztikus allűrökből üldözi a derék magyar urat és a várost eltiltotta a pertől. Maradt minden a régiben. A villatulajdonos kicölöpöztette az elfoglalt területet. Egy szép napon a cölöpöket valaki kidöntötte. Megszűnt a vagyon és személybiztonság a városban, jajdult fe1 a vármegye és a belügyminiszternél interveniált a nemzetiségi veszedelem ellen. A belügyminiszter pedig a város autonómiáját, a törvény tilalmát félretéve, a közbiztonság védelmével a csendőrséget bízta meg. íme, a magyar uralkodó osztály nemzetiségi politikájának egy nagyon jellemző esete. A falra festett nemzetiségi rémmel szemben a törvény sem állítja meg ez erőszakoskodást.

Ismét a felvidéken történt. Egyik vármegye községének jegyzője rendkívül jó hírnek örvendett a megyeházán. Előkelő gentrycsalád sarja, akire az alispán is büszke volt. Egy miniszteri vizsgálat során mint a jegyzők mintaképéről beszélt róla a vizsgálóbiztosnak. És később kisült a jegyzőről, hogy tényleg kiválóan vezette a község ügyeit. Egyik nagybirtokosnak, ki az alispánnak rokona is volt, sohasem kellett községi adót fizetni, a szegény nemzetiségi lakosság, ha a maga adóját nagy nehezen kiizzadta, kifizette a földesurát is. A kiváló jegyző ugyanis a földesúr adóhátralékát újra kivetette a községi lakosokra.

Hogy a gyülekezési és egyesülési jogot hogy kezeli a hivatalos nemzetiségi politika, erről köteteket lehetne összeírni. Különösen képviselőválasztáskor érnek el a főszolgabíró urak e téren kiváló eredményeket. A nemzetiségek itt épp úgy, mint a magyar munkásság a legnagyobb türelemmel kell, hogy fogadják a leglehetetlenebb indokolást, mellyel a hatóság gyűléseiket betiltja. Olykor a türelemnek vége szakad, vérengzés kíséri az ily eseteket, a csendőrszurony megvédi mégis a magyar állameszmét. A járás feje érdemeket szerzett magának, a legközelebbi tisztújításkor, még ha hivatalában teljesen hasznavehetetlen volna is, biztos a megválasztása. És ezt egész komolyan így kell érteni. Az ország közigazgatásában nem egyedül állók az oly esetek, hogy a jó közigazgatásra nézve teljesen hasznavehetetlen, korrumpált tisztviselőjét csak azért tartja a vármegye, mert a nemzetiségekkel szemben energikusan megvédi »a magyar állameszmét.« Egyik tiszántúli vármegye román népességű járásában évtizedeken keresztül megingathatatlan volt a főszolgabíró pozíciója, aki pedig bíróválasztásokért, jegyzői állásokért állandóan pénzt kapott. A panaszok hanyagsága, rendetlensége miatt mindennaposak voltak ellene a megyeházán és a megyegyűlés a tisztújításokon ismételten megválasztotta a főszolgabíró urat. A sok panaszt, melyről mindenki tudta, hogy nem alaptalanok, bőven ellensúlyozta a főszolgabíró érdeme, hogy a nemzetiségek járásában mukkanni sem mertek képviselőválasztáskor pedig hűségesen liferálta a kormánypárti mandátumot. Végre is nem a sok közigazgatási visszaélés, hanem a kormányjelölt bukása szegte nyakát. Ez az eset nem egyedül áll a megyei életben.

Törvényünk szerint a községi elöljáróság választása teljesen a főszolgabíró kezében van. Ő jelöl és csak az ő jelöltjei közül lehet választani. Milyen finom zimatta történik ez a jelölés, különösen a nemzetiségi vidékeken. Ha valamelyik pályázó kis gyermek korában nemzetiségi dalokat énekelt, vagy pláne úri társaságban, a hol magyarul is beszélhetett volna, anyanyelvén szólott, abból sohasem lesz jegyző, még ha az egész község úgy akarja is. Ha pedig nagy ritkán a megye akarata ellenére történik a választás, a főszolgabíró fegyelmi hatalma elég nagy ahhoz, hogy a »megbízhatatlan« községi bírót, vagy jegyzőt állásából bármelyik pillanatban eltávolíthassa.

Elsőrangú »asszimiláló« eszköz a vármegye kezében a tisztviselők bírói hatalma, mellyel a különféle kihágások felett ítélkeznek. Szintén nemzetiségi vidéken történt a következő eset. A járás ura elrendelte, hogy mindenik szekeres gazda kocsijára egy fekete táblát szegeztessen, melyre a gazda neve magyarul legyen felírva. Persze a rendeletet a községekben mindenütt kifüggesztették, a rendelet azonban csak magyar nyelven szólt. Elérkezett a legközelebbi hetivásár, amikor a járás székhelyén a környékbeli fuvarosok mind összejöttek. A csendőrök megkezdték az ellenőrző vizsgálatot, ki tartotta be a főszolgabíró rendeletét és ki nem. Egy egész sereg ember, kiknek sejtelmük sem volt a főszolgabíró parancsáról, hisz magyarul sem tudtak, került a vádlottak padjára. Két-két korona büntetést kapott mindenik. Ily csekély büntetést is csak azért, hogy az ítélet ellen ne felebbezhessenek.

Hátha akadna valaki a megyeházán, ki csupa »bürokratizmusból«, így szokták ezt mondani, még dezavuálná a járás urát. íme az úrlovas erőszakoskodásnak egy másik jellemző esete, amely szintén nem az egyetlen csak 1867 óta is.

Még talán a községi képviselet ülésein jut egy kis polgári és politikai egyenlőség a nemzetiségeknek. Itt anyanyelvükön is hozzászólhatnak a község ügyeihez. Persze már a jegyzőkönyvet az ülésről magyar nyelven készíti el a jegyző, a községi elöljáróság elé kerülő ügyek elintézését is magyarul jegyzik fel. Igaz ugyan, hogy a községeknek a nemzetiségi törvény szerint joguk volna a jegyzőkönyveket akármelyik nemzetiség nyelvén elkészíteni s a vármegyéhez románul vagy akár tótul szerkesztett határozatokat beküldeni és a lakosság nyelvén adni ki a hivatalos hirdetéseket. De hát ez csak törvény, a gyakorlat azonban egészen más. Csak merjen valamelyik község a törvényre hivatkozni és így határozni, határozatát azonnal megsemmisíti a vármegye. Hogy ez a gyakorlat milyen szép eseteket produkál, arra is van példa.

Egy szín nemzetiségi vidéken visz utad keresztül, ahol a jegyzőn, tanítón kívül senki sem tud magyarul. A községházán, meg a szebb épületeken hivatalos hirdetményeket találsz, persze magyar nyelven. Itt a főszolgabíró ott az alispán parancsol valamit a község lakóinak. Egy hatalmas nagyméretű plakát válik ki a többi közül. Óvintézkedések az ázsiai kolerával szemben. És aztán következik a sok utasítás, figyelmeztetés, amivel a közegészségügyi tanács javaslatára a belügyminiszter látja el a lakosságot. Persze ismét csak magyar nyelven. A jámbor halandónak megáll az esze, nem tudja dühöngjön-e vagy nevessen a magyar állameszme megmentésének e módján. Nekem legalább ez év tavaszán, amikor Bihar-megye Lunka községében, hol a parasztság egy árva szót sem tud magyarul, egy ilyen a községházán ottfelejtett magyar szövegű koleraplakátot találtam, igazán nem jutott más az eszembe. Az sem utolsó dolog, hogy a képviselőtestületi ülések jegyzőkönyvét, melyet a magyar állameszme képviselője, a jegyző, magyarul készít el, két olyan testületi tag hitelesíti, kik magyarul egyáltalán nem beszélnek. Mennyi visszaélés, jogsérelem származhatik ebből, szinte elképzelhetetlen. így menti meg az uralkodó nemzetiségi politika a magyar faj szupremáciáját a közigazgatási szervezet legalsó fokán, a községekben...

Íme a magyar közigazgatási szervezet és a nemzetiségek béke idején. A háborús idők, a képviselőválasztások, még élénkebb színekkel tarkítják e képet, bár a választásoknál bármelyik magyar ellenzéki párt jelöltjének kijut része a megyei urak kortesfogásaiból. Egész virtus náluk, ki tudja ügyesebb fogásokkal kijátszani az ellenpártot. Az erőszakoskodás és törvénytiprás köztük csak kedélyeskedés. Persze a nemzetiségi jelölttel szemben itt is több »szabad«. A nemzetiségi jelölt szavazóit ellopkodni, egész községeket, mint háború idején, csendőrökkel, katonasággal körülzárni, hogy egy nemzetiségi szavazó se juthasson a szavazóurnához, csak dicséretreméltó ügyeskedés. Éveken át a legkedélyesebben mulat a gentry az ilyen jól sikerült választási taktikán.

*

A feudális Magyarország nemzetiségi politikája erőszakoskodásával így teszi a nemzetiségi polgárok előtt még gyűlöltebbé azt az adminisztrációt, melynek pártoskodó, lassú, okvetetlenkedő működését sínyli a nagy- és középbirtokos osztályon kívül az országnak mindenik társadalmi rétege, még ha az színmagyar is. Kétségtelen, hogy az az elnyomás, mely ma a nemzetiségeket sújtja, nem kizárólag nemzeti elnyomás. Egyformán ér az mindenkit, legyen magyar, vagy nem magyar, aki a politikai jogokból ki van zárva, mert ez a mai antidemokratikus politikai szervezet mellett az uralkodó osztály elnyomása az osztályán kívülállókkal szemben. Az is igaz azonban, amint azt Wesselényi Miklós írta az elnyomott idegen nemzetiségűekre nézve, hogy ezek »polgári elnyomatásukon kívül nemzeti elnyomatásukat is gyászolták.« [*] A politikai hatalomnak mai eloszlása szoros összefüggésben van a nemzetiségeknek a közhivatalokból és egyáltalán a közhatalomból való kirekesztésével. Csak a politikai jogok becsületes kiterjesztése változtathat-e helyzeten a mikor majd a demokrácia útján meg fog változni az ország nemzetiségi politikája is. »Az úrlovas koncepciójú« felfogást, mely a közhatalomnak a kiváltságosak részére való monopolizálása szempontjából feltétlenül szükséges, felváltja egy szelídebb felfogás, mely az egyes nemzetiségek kultúrájának szabad fejlődésében látja az ország kulturális előbbre jutásának biztosítékát. A demokrata Magyarországban a nemzetiségi kérdés kétségtelenül nagy harcoknak, nehéz küzdelmeknek lesz előidézője. De e harc sokkal szebb, sokkal eredményesebb lesz. Mert egyenlő jogokkal egyenlő fegyverekkel lesz megvíva.

Jusson eszünkbe itt Anglia nemzetiségi politikájának változása, az ír kérdés átalakulása. A feudális Anglia erőszakos nemzetiségi politikáját, mely az ír borzalmakkal volt tele, felváltotta a burzsoá Angliának szabad fejlődést biztosító, az íreknek autonómiát nyújtó nemzetiségi politikája. S míg az erőszakos asszimiláció célját el nem érte, ma a radikális angol társadalmi rétegekkel együtt küzdenek az írek a konzervatív áramlatok ellen.

A nemzetiségi kérdés békés elintézése, a legnagyobb valószínűség szerint másképp el nem képzelhető, mint a nemzetiségek alaptörekvéseinek teljesítésével. »Ez a minimális nemzetiségi program«, [*] mely a világ összes nemzetiségi törekvéseiben benne van, »jó iskola, jó közigazgatás és jó bíráskodás kell a népnek.« »Jó iskola, jó közigazgatás és jó bíráskodás csak az lehet, melyet a nép saját nyelvén kap.« A magyar társadalomnak mai struktúrájában még a haja szála is égnek mered e feltevésre. De messze is vagyunk még a nemzetiségi politika ilyen koncepciójától. Míg ide érünk, nagy átalakuláson megyünk át. Az agrár Magyarországnak indusztrializálódni kell, politikai szervezetét a kiváltságosak uralmából a demokráciára kell átvezeti, csak akkor lehet majd szó a fejlődöttebb államok szelídebb formájú nemzeti politikájáról, mely mindenik nemzetiségnek elismeri azt a jogát, hogy saját kulturerejét teljesen szabadon fejthesse ki.

 

[*] Jászi Oszkár: A nemzetiségi kérdés és Magyarország jővője. 1911. A Gallilei kör kiadása 5. lap.

[*] Az országgyűlési Napló. 1884-1887. évfolyam. IX. kötet.

[*] Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében 1843.

[*] Jászi Oszkár: Idézett könyvének 12. lapja.