Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám · / · Figyelő · / · Peterdi István: Három új egyfelvonásos az Új Színpadon
Az első felvonásban a darab hőse, néhány órával az után, hogy hazaérkezett Mandzsuriából, kinyit egy útiládát és három japán selyemkendőt szed ki belőle. Pillanatig tartó jelentéktelen epizód az egész, de a három szőttes és festett kendő felvonás végéig ott marad a színpad közepén, egy karosszék támlájára vetve, hogy szint és hangulatot adjon a könnyedén lepergő cselekménynek.
Akik nem látták a darabot, furcsállani fogják, ha azt mondom, a három japán selyemkendő megjelenése, kiteregetése szimbolizálja Pásztor Árpád darabját. Nem úgy, mint a napisajtó kritikusai hamarosan észrevették, hogy a darabban túlságosan sok nemzetközi különösség szerepel, hanem magának a színműnek egész jellegére nézve. Nem az emberek, az életük, a selymeik és szeszélyeik szokatlanok és újszerűek ebben a darabban, hanem maga az egész, ahogy az első párbeszédtől az utolsó elhaló szóig elénk kerül.
Mintha egy miniatűr mozgókép-színházban játszanák el kecses kis babák, hogy szép díszleteket mutassanak, néhány erőteljes jelenetet, jóleső hangot hozzanak ki, kellemes könnyű fűszert, amely zamatjával hangulatot ad az ínynek, de nem foglalja le magának az emésztést. Nem köti le dörgő szavakkal a lüktető agyvelőt, nem bocsátja az izgatottság pokoli villanyáramát az idegekbe, hanem pillanatról-pillanatra érdekes helyzeteket teremt és gördíti tovább a cselekményt.
És éppen ez a könnyedség adja meg neki a szokatlan levegőt, a nemzetköziséget, amelyet egyes kritikusok már pedzettek, de rossz helyen, illetőleg csak elsiklólag fogtak meg, az alakokon. A nemzetköziség itt belső alkotója a darabnak, nem más, mint amerikanizmus. Szokatlan és furcsa szó az irodalomban, de hozzá kell szokni, meg kell ismerni, mert megvan. El kell olvasni néhány amerikai elbeszélést az illusztrált »Magazin«-okból, át kell futni Molnár Ferenc »Ördög«-ének Amerikában átdolgozott hetvenöt centes kiadását, bele kell feküdni az okos Puccini legújabb amerikai operájába, nem árt megnézni néhány amerikai mozgófényképet: - és fogalmat alkothatunk, mi az amerikanizmus az irodalomban. Nem sok munka az agyvelőnek - elég a gond nappal - nem sok sajogtatás a szívnek - az érzelgés beteg dolog - kevés izgalom az idegeknek - izgatott a szabad levegőn, a sportpályán legyen az ember - ez amerikanizmus az irodalomban. A cselekménynek nem kell eszmeileg befejezett egészet képeznie a keresztény erkölcs határain belül, nem kell kiugrani a drámai akció élesen szembetűnő végkövetkezéseinek, a bűnnek és bűnhődésnek, az alakok élete és szenvedése ne legyen a miénk, a fájdalmuk ne a mi lelkünket marcangolja, a revolvergolyó ne a mi lüktető szívünk életkerekét kösse meg, ez a páholyból szórakozni akaró, robotos, de parancsoló Amerika felfogása.
Pásztor, aki már többször megjárta Amerikát, tudja ezt és azt hiszem, a darab megírásánál ilyesmi ihlette meg őt. Nagyon kellemes, hangulatos estét szerez azoknak, akik megnézik a darabját.
Ami a színházat illeti, az valósággal rávetette magát mindarra, amiből sablonos figurákat és helyzeteket lehetett kipréselni s begyúrni. A tömegsiker szent szabályaihoz való ragaszkodás volt ez, de bántóan stílustalan. Az egyedüli, aki beletalálta magát a levegőbe, Varsányi Irén asszony volt, akiről maholnap nem szabad írni, mert minden elismerő frázist profanizáltak már vele szemben.