Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám · / · Figyelő · / · Peterdi István: Három új egyfelvonásos az Új Színpadon
Ismerjük a Schnitzler szép líráját, a test egészsége, előkelősége iránt való művészi vágyódását, a nihilista szellemiségtől való megcsömörlését, a terméketlen lelki rafinériától való borzadását. Az Irodalom - kedvenc témájának változata. Az Új Színpad karikatúrának játszatta a darabot. A darab írója nem író, hanem torz alakja a művészvilágnak, egy nyilvánvalóan szánalmas figura, az írónő szintén, az írónő vőlegénye, a báró, szintén. Így megfosztották a darabot attól, hogy komolyan vegyük, hogy iróniájával, rezignációjával, önvádjával, lírájával foglalkozzunk. Én úgy látom, a Schnitzler elgondolása szerint a darab hőse a művész, a szellem arisztokratája, amint abba a gyakran megismétlődhető, tehát szimbolikus helyzetbe kerül, hogy az élet arisztokratájával áll szemben és itt félszeg, itt rá kell eszmélnie korlátolt, elvont életére, megalázkodik és alázkodásának tanúja, kínjának növelője van, a nő, a volt szeretője, a nőstény, aki - régi dal - most is az egész emberhez pártol.
Így felfogva, így játszva, emberi érzéseket lehetett volna megmozgatni, bár a rövid darabocska egyáltalában nem egyetemes jelentőségű, nem egész nemének képviselője a művész, mert hiszen könnyen el lehet képzelni nem satnya, nem félszeg, egész ember művészt is, s a színpad kötelező szűkszavúsága azt sem engedhette meg Schnitzlernek, hogy mint prózai műveiben, szellemi kvalitásainak bemutatásával tegye jelentékennyé s ezért tragikus sorsában szánnivalóvá egy művésztípus képviselőjét.