Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám
»...Ez a drámatörténelmi ciklus nekünk, fiatalabb írói nemzedéknek nagyon érdekes, sőt ránk nagy fontosságú azért, mert őskorunkat s a nemes fejlődés kitűnő korszakait végig összekapcsolja a mai legfrissebb írói terméssel. Ilyenformán szemmel láthatóan megadja az átmenetet a legrégibb kísérletektől máig. Ez a szempont a történelmi áttekintésben nemcsak jogos, de hasznos is. Elvégre a történelem mindig a mai napig terjed s minden nap történelmi dátum, minden tett és minden alkotás históriai útjelző.
Ha egy fejlődési sorozatnak egymástól távol eső fázisait külön látjuk, sokszor el sem hinnők, hogy azok összetartoznak. Ha Az Ördög előadása után távozunk a színházból, eszünkbe sem jut az a szerves kapcsolat, amely e közt a darab közt és a legősibb magyar drámakísérletek között van.
De ez a hatalmas sorozat történelme megadja a közbeeső láncszemeket s akkor tisztán áll előttünk, hogy mennyire ugyanaz Az igaz papságnak tükre, mellyel megnyitották a ciklust s Az Ördög, amellyel bezárják, írói akarat tekintetében. A kettő közt csak annyi különbség van, mint egy remek fejlődésen átment természeti jelenség különböző tökéletességű megnyilvánulásai közt.
Ezt keresve, ezt a ciklust, amelyben huszonöt estén át a magyar drámatörténelem gyorsan egymásra következő fejlődési korszakaiból a legnagyobb sikerű, a legkedvesebb és legfényesebb hatású darabokat hozták ki, csaknem teljes számban - mondom ebből a szempontból ezt a ciklust egy darab sem fejezhette volna be olyan jogosan a maiak közül, mint Molnár Ferencnek Az Ördöge. Ez a nagysikerű darabok sorába a sikernek akkora arányával áll be, amilyenről előtte nem is álmodhatott magyar darab, a nagy művészettel megírt alkotások közé egy olyan művészi stílussal, amely szinte absztrakt eredménye régi művészi s munkás törekvéseknek s a történelmi fejlődés keretébe úgy illeszkedik, mint a modern magyar dráma kifejlődésének történelmi fordulópontja.
Ez az első magyar darab, amely a művészet világnyelvén úgy van megírva, hogy azt a magyarságon túl élő művelt nagyvilág nemcsak megértette, hanem magáénak is találta.
És a drámaírásban ez mindenesetre fontos bizonysága a darab művészi értékének. A drámát éppen úgy, mint eszközét a színművészetet a gyors mulandóság fátuma üldözi s apáink és nagyapáink ízlésének kegyencei, hacsak nem voltak a legnagyobb művészettel megalkotva, ma már úgy eltűntek, mint ama korok dédelgetett művészei. Ami megmaradt s ami ma is elragad bennünket, az már ezzel az igaz művészi értéknek legnagyobb próbáját állja ki, mert történelmi távolságban már csupán az igazi érték versenyezhet a mai kornak könnyebben ható termékeivel. A régiekre amilyen könnyű egy előadással népítéletet tartani, a maiakra ugyanolyannak látszik az idegen nyelven való előadás. Amely darab külföldön érvényesülni tud, annál az az egy bizonyos, hogy általános emberi igazságokat magas művészettel ád.
És az írónak ez a legnemesebb törekvése.
Mert a legnagyobb író is alapjában véve ugyanaz, mint a fonóbeli mesemondó. Ez a maga kis körét akarja mulattatni, az a nagy tömeget. De hogy nő a mesélő odáig, hogy a hallgatók teljesen elfeledkezzenek a hangulati, vérmérsékleti, műveltségi és faji különbségekről, amelyek őket a mesemondótól elválasztják s egyszerűen átengedjék magukat a szórakozás varázsának?
A művészet által, mert éppen ez és ennyi a művészet! És a tehetség által: mert ezt megtenni: ez a tehetség!
Különben a népi mesemondó és az író közt csak fejlődésbeli, fokozati különbség van. A nép mesemondója megtanulja igéről-igére a századokról-századokra fennmaradt s alig változó mesét s elmondja, de mellékesen azzal is foglalkozik, hogy csinál elmondani való érdekességeket, amelyeket úgy ad elő, mintha megtörténtek volna.
Az író már ezt tartja fontosabbnak, kitalálni mesét s mellékesen megtartja az évezredes szokásokat a kitalálásra és magukat a kezdettől fogva nagyhatású meseanyagokat.
Ami a primitív mesélőnél csak hazugság, az az írónál költői igazság. A nép a maga fecsegő, hazudozó mesélőit kineveti, mihelyt túlhaladnak a szentesített meséken, a kultúrember az írót tiszteli, de megköveteli tőle, hogy de lege artis végezze kötelességét.
De a népi mesélő s az író, mikor kitalál, ugyanazon lélektani elv szerint dolgozik, élettapasztalatai alapján kombinálja az élet adalékait és fantáziájában sorra átéli az életbeli lehető fordulatokat.
Ezt teszi az igazi író, ezért az író, az istenadta írói tehetség tulajdonképpen sohasem hazudik, a valóságot adja. Hiszen az élet fotográfiai, fonografikus és kinematográf igazsága, az elmúlt pillanat után már senkire nézve sem fontos. Csak a mély jellemvonások a becsesek, amelyek karakterizálják az életet. És éppen az ebben való kiválóság adja meg az író értékét. Ha tehát valaki az életet tanulmányozni akarja, álljon neki az irodalomnak, aki meg akarja látni valamely kor való életét, olvassa el annak a kornak művészi feldolgozását: olvasson regényt s nézze meg a színdarabokat, amelyek azt a kort mutatják be.
Ha igazi írók műveiben olvas, sohasem csalódik.
Ezért nincs hamisabb vád, mintha igazi író művére azt mondják, hogy az nem annak a népnek életéből van véve, amelynek fia az illető író.
A Shakespeare római tárgyú színművei mind az Erzsébet-korabeli angol élet belső valőrjeivel vannak megfestve, nem is lehet másképpen, mert kitalálni egy régi kor életét, csak annyit jelent, hogy az író a maga koráét transzponálja a felkutatott s mesterségesen megállapított miliőbe.
És mégis, valahányszor az irodalom valamelyest új korszakot ér, s a kifejezés művészetében olyan stílust kezd, amely felületes ránézésre ellenkezőnek látszik a régi írók s a megszokott irodalmi művek hangjával, mindig felhangzik a vád, hogy az új irodalom elnemzetietlenedik. S ez a vád különösen erősen érte épen Molnár Ferencnek Az Ördögét, de nekünk általában, a mai fiatal magyar irodalom munkásainak sokszor kell hallanunk azt a szemrehányást, hogy nem törődünk a régi nemzeti ideálokkal, kivetkőztünk az ősi faji jellemvonásokból és idegen bálványok tiszteletére adjuk magunkat.
Ez a vád ősi eredetű, különösen a drámaírókkal szemben, de éppen olyan hamis és jogosulatlan, mint az irodalom egyéb műfajaiban. Igaz ugyan, hogyha csak ezen a cikluson tekintünk is végig, nagyon könnyű észrevenni egy különös jelenséget, azt, hogy az írók, mintha csak két pólus körül rendeződnének el, két irányban nagyon közös jellemvonásokat mutatnak. A két pólus közül az egyik nyugatra esik, ez vonzza a magasabb európai nívót kedvelőket, a másik keletre, ez a speciális magyarosokat. Amazok gyakran szándékosan, sokszor önkéntelenül le akarják szűrni magukból és műveikből a kirívó fajiságokat, azt a különös feltűnő külsőséget, amely a magyarságot lényegtelen, de nagyon is könnyen észrevehető módon jellemzi. Általánosabb emberi típusokat igyekeznek teremteni, s magasabb szempontokra helyezkedni, hogy alkotásaikkal azonnal belehelyezkedhessenek az általános emberi kultúrába.
A másik véglet hívei viszont a magyarságnak helyi elzárt életét akarják realizálni és legfőbb ambíciójuk éppen az, hogy ezeket az esetleges jellemvonásokat, amelyek már kívülről szemmel észrevehetők, füllel s az öt érzékkel megfigyelhetők, tökéletesen visszaadják s közben nem is nagyon törődnek az életnek mélyebb értelmével, a jellemeknek titkos lényegével.
Mind a két irányzat a legszélsőbb túlzásokba is tévelyített már írókat, de mind a kettő remekművekkel is ajándékozta meg a magyar irodalmat. A mostani drámai sorozat legelső estjén két ősdarab került e deszkákon színre, mind a kettő a magyar drámaírásnak abból a legősibb ásatagából való, amely még Shakespeare születése előtt voltaképpen megelőzött nálunk és pedig századokkal, mindenféle színi törekvést. És már ez a két darab is ugyanezt a polarizálódást mutatja.
Az első Az igaz papságnak tüköre a reformációnak némely nagy problémáját, illetve magát a reformációt úgy állítja be, olyan formában s olyan általános magasabb emberi szempontból tárgyalja, mintha csak véletlen volna az, hogy magyar nyelven van írva ez a mű s egyáltalán nem is a magyar életnek valamely jelenségét tárgyalná.
A másik, az Omnia vincit Amor közjátéka. Ez viszont annyira hű és vastag színekkel festett életkép az akkori magyar nemesi életből, hogy azt idegen fajú nép meg sem igen értheti, élvezni pedig csak az tudja, aki a magyarságot, mint a saját családját szereti és mindenestől, mint önmagát becézgeti.
Ez a különös látszólagos poláris elválasztódás máig megvan a drámaírásban. A Bessenyei európaiaskodó Philosophusa mellett mindjárt megjelennek a Csokonay parasztízű komédiái, a Bánk bán shakespearei tradíciói mellett a Kisfaludy Károly bugyogó ízű itthoni vígjátékai, a Csongor és Tünde eszményített költészete idején terem meg a Peleskei nótárius kövér magyaros alakja, a Kegyenc világirodalmi ambíciói korában az első magyar igazi népszínmű a Szökött katona, később az Aesopus mellett áll a Falu rossza, a Bizánc mellett A bor, és így tovább máig és holnapiglan.
Ezt a különös távolságot szokták egymással szemben magyarosságnak s támadáskor nemzetietlenségnek nevezni. De ez a vonás egészen mellékes az egyes művek értékére nézve. Mellékes, mert erőszakos, ráfogott és csak látszólagos.
Az író nem adhat mást, csak ami lényege. És amit ád, abban benne is van az ő egész valója. Természetesen csakis igazi írókról és csakis igazi műalkotásokról lehet beszélni, mert a féltehetségű s az egészen tehetségtelen írók, azok sohasem önmagukat adják, csak irodalmi mintáiknak halvány és karaktertelen visszfényét. De abban, aki írónak született, abban benne él korának egész légköre. És a nyugatiaskodó Igaz papságnak tükörében épen úgy benne van az akkori magyarság igazi lényege, mint Az Ördögben a mai magyarságé. Az a téveteg és gyámoltalanul tapogatózó dialógus az akkori magyarságnak egy rétegét épen olyan életigazsággal érezteti meg, mint ez a briliáns művészettel megcsinált modern műremek, a mai magyarságnak egy élő rétegét. És pedig mindkettő messze, mélyen beágyazva ezt a réteget a nemzet egyetemébe.
Persze a Peleskei nótáriusban könnyebb ráismerni a magyarra, mint a Csongor és Tünde elstilizált alakjaiban, vagy a Falu rosszában a vak is látja, kivált a vígjelenetekben a magyart, míg a Bizáncban csak magasabb szempontokból ismer rá az ember, hogy ezt a darabot csak magyar ember írhatta, mert az alakok a magyar élet inspirációjából nőttek meg nemzetközi jellemekké.
Mindegy az, akármi nevet adok az alakomnak, mindegy akármilyen miliőbe állítom, mindegy akárhogy stilizálom, csak azt adhatom, amit átéltem, amit az élettapasztalatokon keresztül magamba szívtam.
És érdemes volna mélyen beleereszkedni abba, hogy a most színrekerülő darabnak, Az Ördögnek, mélyebb nemzeti, erősen magyar színű karakterisztikonjait megvizsgáljuk. De csak pár megjegyzést róla.
A most mindenfelé uralkodó nagy mesének változata - egy házasságtörés folyik le, budapesti miliőben.
A bűnös gondolatot, a vágyat, az örvény felé ellenállhatatlanul sodró érzést, amely örökké vitáz, intrikál, rábeszél, meggyőz s mindent elintéz, a Rosszat, bizarr és meglepő ötlettel egy kész különálló alak, az Ördög személyesíti meg.
Ez is az ősi mesekincsből került! Goethe Faustja s Madách Ádámja találkozott legutoljára ezzel az ördöggel, világirodalmi értékű költői víziókban. De milyen más ez a három ördög!
A Goethe ördöge német, a Madách s a Molnár ördöge magyar születésűek.
A Molnár ördöge épp olyan huszáros bravúrral vág keresztül a darabban elébe kerülő helyzeteken, amilyen pedáns tudós alapossággal intézi el a dolgait a Goethe Mefisztója s amilyen táblabírós zamatossággal vét el mindent a Madách Luciferje.
Persze így, egy szóval nem lehet megadni egyiküknek sem teljes jellemzését, csak épp különbözőségükre tűnik fel ez a vonás. Mind a három megszemélyesítés teljes élő illúziót kelt, de könnyű bárkinek, ha visszagondol rájuk, a fajták s a nemzeti szellemek teljes zamatját megtalálni bennük. S az Ördögre, mint a mai fővárosi magyar egy fényes típusára ismerünk.
És az az élet, amely e darabban él, éppen olyan magyar, mint az Ördög alakja. A magyar élet levegőjében valahogy magasan nőtt, külsőségekben kozmopolitává fejlődött s mégis magyar világ ez.
És az az írásművészet, amely megnyilvánul ebben a műben, szintén a magyar drámaírói művészetnek magas, fölényes és bátor foka, amely a mai fiatalságnak már olyan iskolája lesz a technika terén, mint nekünk volt a régi magyar írók művei a jellemzésre való törekvésben, mert aki valaha magyar író tollat vett a kezébe, mind meg tudott valamit csinálni abból a nagy művészetből, hogy megéreztesse a fajának és az egyéniségeknek varázsát, de csaknem mind gyarló és ügyetlen volt arra, hogy a darabcsinálás mesterségében is kiváló legyen.
Talán éppen azt érzik öreg tudósaink idegenszerűnek és nemzetietlennek ebben a darabban, hogy ez már pompásan van megcsinálva, ahogy csak a franciák tudnak dolgozni, akiknél százados hagyományok vannak ebben a mesterségben, mint a divatművészet más iparágaiban. Mert akinek az alak nem tetszik, az írói teremtésben megjelent alak, az a finom tükröt szidja csupán, mert nem mutatja az Élet arcát olyan ideálisnak, amilyennek ő szeretné látni.
De hogy is lehetne más, mint magyar az a növény, amelyet egy százados kultiválás után termett meg a mi földünk.
Mint ahogy tősgyökeres magyar ez az egész ciklus és az egész flóra, amelyről a magyar drámairodalom történetének kell számot adni. Pedig hiszen a magvát idegenből hozták és pedig olyan későn, mikor a nyugati boldog nemzetek már csaknem mind túl voltak a dráma virágzásának legdicsőségesebb korszakán.
De mégis csak a magot kaptuk. Erdély gyökereztette meg és Erdély adta már mint kész palántát a lágyabb levegőjű nagy magyar alföldre, hogy ott aztán gyors fejlődéssel dús tenyészésnek induljon...«