Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem
Szodoma a gróftól visszament abba a szobába, amely még a Soledad szépségének illatával volt átitatva. Máskor Pál mindig a múzeumok szellemidéző hangulatát érezte ezen a helyen, most azonban egészen más áhítattal nézett körül.
- Ez az a szent hely, ahol az első csókot kaptam Soledadtól. És a Cimabue Madonnája olyan mély, kíváncsi tűzzel nézett a szemébe, mintha eleven, emberi asszony volna, aki mohón el szeretné mondani minden titkát annak a szerelemnek, amelynek forróságát a régi festő ebbe a hideg, ájtatos képbe sűrítette.
Bármerre nézett is Pál, minden dolog jelképessé vált a szemében, mintha a szerelem titkos írásjegye volna. És az első csók, amelyet Soledadtól kapott, olybá tűnt föl előtte, mint a szimbólumok szimbóluma, amely szótalan, tökéletes jelképességében többet tud kifejezni, mint ami szóba, írásba vagy képbe foglalható. A szimbólumok szinte tehetségesebbek, mint az emberek.
...Álmodozásából kopogás verte föl Pált. Az ajtóhoz sietett, a gróf komornyikja állt kinn, borotvált arcán szokatlan izgatottsággal és aggodalommal.
- Mi baj, György?
Az öreg komornyik óvatosan betette maga mögött az ajtót.
- Doktor úr, kérem - szólt - én azt ajánlanám, hogy ne menjen ma haza, hanem maradjon itt éjszakára...
- Miért? - kérdezte ijedten Pál - rosszul van a méltóságos úr?
- Nincs épp rosszul - felelte György - de nem egészen rendes. Máskor ilyen későn már rég ágyban van, most pedig nem akar kimozdulni a székéből, folyton-folyvást imádkozik és ha szólok hozzá, csak mérgesen rám néz, hogy ne zavarjam. Már nem tudom, mihez fogjak vele. Álmos vagyok, magam is aludni szeretnék menni, mert holnap korán kell fölkelnünk...
- Várjon még egy darabig - ajánlotta Szodoma. - A gróf úr elébb-utóbb abbahagyja majd az imádságot, akkor mindnyájan lefekhetünk. Én mindenesetre ma éjjel itt maradok, a gróf úr dolgozószobájában a díványra fekszem le és ha szükség lesz rám, amit nem hiszek, keltsen föl. De valahogy el ne árulja a világért se a méltóságos úrnak, hogy itt maradtam, mert ez nagyon megijesztené.
- Én úgysem szóltam volna neki - felelte a komornyik. - Jól teszi a doktor úr, hogy itt marad. Húsz év óta szolgálom már a méltóságos urat, de ilyen furcsának, mint ma, még sohasem láttam. Azt hiszem, nem is imádkozik, hanem beszélget magában, de olyan halkan, hogy nem lehet megérteni, mit.
Amint György kiment, Szodoma idegesen fölugrott a helyéről:
- Csak nem fog meghalni!...
Egyszerre vége volt az ábrándozásának. Szodoma megijedt. Az orvosi szakismerete sem nyugtatta meg. Szodomának szembe kellett néznie azzal az eshetőséggel, hogy az öreg gróf állapotában hirtelen válság léphet föl és nyomában a vég. Nem először gondolt erre, hiszen a gróf egészsége egy idő óta rohamosan hanyatlott, de a gróf előtt Pálnak nem volt szabad elárulnia türelmetlenségét, mohóságát, aggodalmát, mert mindent kockára tett volna vele.
- Hiába minden számítás, emberi okosság - gondolta Pál - az utolsó szó mégis mindig a véletlené, a szerencséé. Most két kézzel fogom a szerencsét, de lehet, hogy egy pillanat múlva csak üres levegő marad belőle a markomban.
Értesítse-e mégis a közjegyzőt titokban, hivassa el gyorsan, tépelődött Pál, de mentül tovább gondolkodott, annál inkább látta, hogy nem tehet egyebet, mint ölbe rakni a két kezét és várni a másnapot, a végzetet, a szerencsét vagy balszerencsét, aszerint, amint élete kockája fordul.
- Most válik el - szólt magában - hogy milyen fán termett a szerencsém. Ez is olyan dolog mint a tehetség, annyiféle ahány ember van a világon. Egyéni a szerencse és bizonyára magában a személyben gyökerezik. Aki tisztába jutott a szerencséje mértékével, voltaképp elmondhatja, hogy ismeri önmagát. De ki az, aki nem remél többet, mint amennyire voltaképp számíthat?
A komornyik megint bekopogott hozzá és jelentette, hogy Szvetenay imádkozás közben elszunnyadt és most mélyen alszik a karosszékében. Felkeltse-e?
- A világért sem - felelte Szodoma. - Hiszen azt a karosszéket, amin a méltóságos úr alszik, óvatosan, lassan ki lehet nyújtani. Döntse meg a szék támláját csendesen, a lábatáját emelje fel, hogy ne csikorogjon a rugója. Ezáltal a gróf fekvő helyzetbe jut és nyugodtan pihenhet. Ha átvisszük az ágyba, vagy ha levetkőztetjük akkor felébresztjük, és odavan az egész éjszakája. A beteg ember nem könnyen alszik el megint.
- Bizony jót tenne neki egy kis alvás - mondta György. - Holnap még utazni is akarunk.
Fontoskodva odahajolt Szodoma füléhez és súgta:
- Nem lesz abból semmi doktor úr.
- Maga csak végezze el a dolgát, ahogy mondtam - szólt Pál - és ne feküdjön le. Én is ébren maradok. Holnap úgysem utazunk. Igyon fekete kávét, hogy el ne nyomja az álom és figyelje a gróf urat. Ha valamit észrevesz rajta, azonnal jöjjön értem. Én a dolgozószobában leszek.
Pál átment a gróf dolgozószobájába, leült a velencei íróasztal elé és ekkor vette észre, hogy a keze reszket, táncol, mintha valami végzetes, véres hazárdjátékban venne részt. Nem bírt tovább a nyugtalanságával, idegességével, mégis elhatározta, hogy bemegy az alvó grófhoz. Lassan, lábujjhegyen lépett be. Az inas aki félig fekve könyökölt a díványon, alázatosan, szinte gúnyosan mosolygott rá és intett, hogy a gróf csak alszik, nyugodtan.
Pál megfogta a gróf kezét, amely szokatlanul hideg volt. Pulzusa nagyon lassan vert.
- Maradjunk csak mind a ketten ébren - súgta Györgynek és visszament a dolgozószobába. Úgy érezte, hogy a lábai ólomból vannak és hogy a keze helyén két jégdarab van. Leült a velencei patriarchák karosszékébe és a következő pillanatban hanyattvágta az álom, a dermesztő álom, amely orozva lepte meg. Annyira túl volt feszítve minden idege, hogy egyszerre összeroppant a teste és a feje lecsuklott a karosszék támlájára. Úgy ült ott nyitott szájjal, mintha némán segítségért kiáltana.
György, amint belépett hozzá, ijedtében szinte visszaugrott, annyira halotthoz hasonlított Pál. Reszkető inakkal közeledett feléje és megérintette Szodoma vállát. Szodoma fölugrott, torkon ragadta a komornyikot és fojtogatni kezdte. Csak mikor György végső erejéből fölhördült, akkor tért Pál magához álmából és ijedten, dermedten kérdezte:
- Mi az ?!...
- Doktor úr, jöjjön gyorsan, a gróf úr nagyon rosszul van... - lihegett György. - Én addig papért szaladok.
Szodoma fejvesztetten átrohant a grófhoz. Szvetenay még mindig a megdöntött karosszékben feküdt, az arca nyugodt, hideg, csaknem mosolygó volt. Úgy látszott, mintha aludnék. Szodoma leroskadt egy székre és elkezdett halkan, keserűen kacagni. Nem törődött többé a halottal, hátat fordított neki, lekuporodott a díványra, összegémberedett, didergett és egyszerre az öklével tehetetlen dühében elkezdte döngetni a maga forró, hitvány koponyáját.
- Itt a hiba! Itt a hiba!
És véresre marcangolta, tördelte a kezét.
- Úgy kell nekem! Nem tanultam a magam kárán. Tudnom kellett volna, hogy az életben nem szabad nagy tétre játszanom, mert kicsiny és jelentéktelen a szerencsém. Megvan bennem minden, hogy nagy emberré legyek, de beteg, gyáva, halk, semmitmondó a szerencsém. Hiába küzdök ellene, hiába küzdök magam ellen. Egész életemben szerencsétlen, jelentéktelen ember leszek. Csak az a bajom, hogy nem tudok ebbe belenyugodni. Mindig azzal áltatom és nyugtalanítom magam, hogy nagy dolgokra születtem.
Saját magának ez a marcangolása nem tartott soká.
Abban a pillanatban, amint Soledad megint az eszébe jutott, ismét összefüggően tudott gondolkodni. Érezte, hogy most van csak igazán szüksége a higgadtságára, az eszére...
A homlokához kapott. Mint valami ihlet gyúlt ki az agyában az ötlet... Eszébe jutott az az ötvenezer korona, aminek borítékban ott kell még lenni a gróf zsebében... Ki tud erről a pénzről? Senki.
Fölugrott a díványról. Azt hitte, hogy lépéseket hall. Csak a gyertya sercegett.
Cselekednie kell, érezte, mert minden egy pillanaton múlik. Nem is volt ideje rá, hogy visszariadjon attól, amit el akart követni. Szempillantás alatt megvolt készen a mentsége:
- Ez nem lopás, nem halottrablás. Hiszen enyém az a pénz, nekem szánta a gróf, sőt ennél jóval többet is szánt volna, ha szándékába bele nem szól a halál.
Mégis, amikor megállt a halott előtt, könnyelműen fölépített bátorsága hirtelen összeroppant. Nem mert a halotthoz nyúlni.
És aztán Soledad arca merült föl előtte és kezében, görcsösen feszülő ujjaiban hihetetlen eltökélést érzett.
- Ha rajta vesztek, rajta vesztek. De legalább nem vethetem a szememre, hogy nem éltem a pillanattal, amely...
Megfogta a halott kabátjának a szárnyát, szétnyitotta, a zsebből fehér papirosboríték kandikált elő. Kihúzta. Meg sem nézte, hogy mi van benne. Zsebre vágta.
Aztán az ablakhoz ment, hogy ne lássa folyton maga előtt a halott arcát. Felnézett a csillagokra és babonás gondolatai támadtak. Sietve másfelé nézett. Egy utcai lámpás alatt egy részeg ember ődöngött és nem bírt tovább menni, olyan volt mint az éjjeli bogár, amely neki-neki koppan a lámpának.
Pál hirtelen visszafordult a halotthoz, vissza akart menni hozzá, visszatenni a zsebébe a borítékot, aztán elfutni... de lépéseket hallott. Már nem volt rá ideje.
Az ajtón kopogtak. Belépett egy fiatal pap karingben, fekete bársony sapkában, feszülettel a kezében. Nyomában egy suhanc, sebtiben magára kapott ministránsi ruhában, fekete, hosszú póznájú kereszttel és lobogó laternával. Mögöttük pedig György, a vén komornyik surrant be sápadtan, el-elfúló lélegzettel, kiváncsian előrenyújtott nyakkal.
A pap keresztet vetett:
- Amen.
(Folytatása következik.)