Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám
A dús párájú nehéz köd fölemelkedőben volt az apró, egymásba olvadó veteményes kertekről s a kis Rajna melléki város magas, csúcsos tetői alatt ijedten meglapuló házacskákról. Kelet felől még nem oszlott el a füstgomolyag, amely tegnap este óta Nádasdy Ferenc tüzéreinek ágyúgolyói nyomán támadt, hogy összeolvadjon a város legszélén égő házakról felszálló másikkal.
A piacon izgatott, de csöndes tömeg várt, vihar közeledtére megborzongó tenger. A vihar nem késett. A tanácsház ajtajában megjelent a dobos, fölemelte két kezét, mire mindenki arra nézett, ágaskodott, hajladozott, aztán belecsapott a dobjába:
- A Tekintetes Városi Tanács nevében! Adom tudtára a polgároknak, hogy városunkat Gróf Nádasdy Ferenc ő Nagyságának, az ausztriai ház hadvezérének kezébe kegyelemre átadtuk. Behódoló készségünk jutalmául városunk épségben marad, de legényei fáradságának méltó díjául ő Nagysága egy órai szabad sarcot kívánt és kapott. Az óra kezdetét és végét a magyarok trombitája jelzi.
Az öreg Dinglingen vállát rángatva igyekezett haza. Vaskos, rövid lábikrái mintha rugóra jártak volna, pocakja a nagy sietéstől szinte rengett. Felesége éppen a kamrából jött, ahol só-kiadás közben egy pohár bort ivott meg, mint mondta, gyomorémelygés ellen.
- Igen! - esett be szinte a kapun az öreg a rossz hírrel.
Katharina összeharapta fogatlan ajkait, amitől kétoldalt lelógó archúsa még lejjebb löttyedt. Bizonytalan nézésű szeme alatt a két bőrzacskó teteje hirtelen elömlött könnyel. Állt szemben a két öreg és nézte egymást csendes kétségbeeséssel. A kamrából vidám leányhang vékony danolászása hallatszott ki, belülről pedig harsogó röhej.
- Anna, ne bőgj! - szólt hátra kenetesen az asszony. - Te pedig, Lambert, fordulj, mozdulj és... és talán benéznél azokhoz, - fejezte be a nagy nevetés irányába mutatva. - Anna! - fordult újra unottan a kamra felé.
- Uraim! - nyitott be Dinglingen a nagy szobába.
- Beteg uraim! - szakította félbe Bevilaqua levéve szájáról a poharat.
- Gyengélkedő uraim! - igazította ki Boileau csipkés kézelőjét meglebbentve.
- Uraim, bocsánat, feladták a várost, hát...
- Úgy van! - bólintott a francia. - Gondoltuk!
- Biztosan tudtuk! - tódította a másik.
- De egy órai sarc...
- Hm, sarc? - forgatta a szemét az olasz.
- A sarc sarc! - mosolyogta a francia.
Uraim, én...
S amíg Dinglingen zavartan kereste a szavakat, közéjük recsegett egy távoli harsona hangja.
A dobosok mereven lépkedve pergették az ütemet, szerszámukra szögezvén szemüket, a huszár-trombitás félrevágott kalpaggal, vörösre dagadó arcán magasra kunkorodó bajusszal fújta a rézbe a marsot s a városka egyetlen kapuján bevonult sietését alig leplező méltósággal a magyar sereg.
- Én szívesen fölajánlanék - hadarta most már ijedten Dinglingen - önöknek fejenként ötven-ötven aranyat, ha módját tudnák és akarnák ejteni, hogy a házamba tolakodó motyorok innen semmit se vigyenek el.
- Mi? Ötven arany? Csak? - zúgta Bevilaqua.
- Bőkezű gazdánk!
- Legyen száz!
- Elhalmozol, uram! - szólt Boileau.
- Mit gondolsz, farkatlan patkány? Vitéz vitéz ellen támadjon, mikor az jogos keresete után néz? Corpo di porco!
- De, uraim, az én nagylelkűségem...
- Nem látod, Bevilaqua, gazdánk távozni akar, mért tartóztatod?
- Látom, menni akar, hogy drága csillagszép leányával még egy korsó bort küldjön be hozzánk. Ecco! - nevette az olasz.
- Ég áldjon! - vetette utána a francia.
Odakint, az utcán lovasok zörögtek, gyalogosok kopogtak. Dinglingen most nagyobb gyűlölettel nézett két maródi katonájára, mintha magyarok tettek volna s nem saját ügyét, országát védő derék francia katonák.
- Uraim, még egyszer...
- Úgy van, még egyszer jó napot!
Dinglingen fulladozva ment ki a szobából, szeme kissé elhomályosodott a fejébe tóduló vértől, a füle zúgott és nem is igen hallotta, hogy a kapun kopognak. Kardja hüvelyének a végivel kopogtatta meg egy magyar huszárhadnagy. Mikor látta, hogy nem sietnek kaput nyitni megfordult s a csizmája sarkával kezdte rugdosni, sarkantyúja rekedten közbe-közbepengett.
Bevilaqua gyors elhatározás kibökkentésének szélén állva Boileauról a nagy üveges szekrényre forgatta egyre kissé véres szemét. Boileau széles nyílású kabátujja vörös visszahajtásán nézte a paszomántokat és várta, hogy a másik szóljon.
- Boileau! Nézz ide már! Azt akarod, hogy minden azé legyen, aki most zörög a kapun?
- Nem éppen!
Bevilaqua fölkelt s a szekrény mellé lépett:
- Fölpattintsam? - kérdezte a zárra téve kezét.
- Lopjunk, pajtás? Ha mindent összeszedett és menni akar, nem fog menni. Érted? Francia ész, olasz kar! Nem karabély, az istenért, csak tőr!
Az olasz egyet nevetett, egyet nyújtózott, öklével rásújtott az asztalra, aztán mindketten olyan csöndes helyzetet vettek föl, mint a beteg emberek, akik békés foglalkozásképen borozgatnak. De Boileau közben fölmérte szemmel a szobát és stratégiai nézőpontból értékelte a bútorok fekvését.
- Meddig dörömböljek még, hé, szőrös fülűek? - rikkantotta kívül a magyar és újra megfordult és rendszeresen, tempóval rugdalta makacsul a kaput.
Végre aztán belülről szapora idegen ajak pörgetett valami méltatlankodásfélét és a kapu kinyílt.
- Jó nyelved van! - szólt oda a belépő a kaput nyitó termetes fiatal cselédleánynak. - Vó iszt a Herr? Kémma, kémma!
A folyosón meg akarta egy kicsit ölelgetni a lányt, de az elkezdett visító, szapora hangon nyelvelni.
- Gut isz, gut isz, kellesz a kutyának, ne óbégass, nye krics! Sveig, du!
A cseléd bevezette a családhoz, akik rémülten ültek egymás mellett egy nagy asztal körül. Dinglingen szortyogó pipaszárán csámcsogott, az asszony és a lánya valamit varrtak. A magyar, amint belépett, megállt az ajtó mellett, köszöntötte az ülőket és tört németséggel, keményen vagdalva a szavakat, hivatalosan bejelentette, miért jött. Dinglingen halálsápadtan bólintott igent. Anna kíváncsian nézte a barna, csontos képű, hetyke bajszú idegent, akinek huszársapkája alól szemébe lógott egy kicsit összecsapzott haja.
- Pá, tubicám! - vetette a leány felé nevetve, mikor kiment.
Egyenesen a nagy szobába nyitott. Egyet rándult a szája, meglátva a két ellenséges katonát. Felső ajkát beharapva vizsgálta őket egy percig, aztán összeütötte a sarkantyúját, könnyedén meghajolt és így szólt:
- Sum Comes Ladislaus de Boromissza, Transsylvaniensis.
Az olasz lopva vágott egyet a szemével pajtása felé, felállt s mint aki merészen hazudik, eldörögte:
- Comes de Bevilaqua!
A francia ceremóniás udvariassággal emelkedett fel:
- Comes de Boileau!
Kezelés után méltósággal ültek le helyükre, miközben a francia folyékony latinsággal szólította fel a magyart, hogy méltóztassék hozzálátni a sarcoláshoz.
Boromissza körülnézett. A nagy asztalon két hosszúszárú, egy darabból faragott fapipa, két pohár és egy boros kancsó, az utcára nyíló két ablak között üveges ó almárium. Boromissza melléje lépett, kihúzta a kardját, fölpattintotta vele a zárat és bajuszát pödörgetve nézte a polcokat, amelyeken szép rendben állt a sok értékes arany, ezüst holmi, zománcos násfa, medály, ezüst serleg, gyöngylánc, széles bársony talpú drágaköves kereszt, aranyba foglalt kláris gyökér, egypár forgó, csat, görbe keleti tőr, gyűrű, zsebóra, ezüstös ó sarkantyú.
Boromissza fölvett egy násfát, amelynek közepén egy zöld pelikán madár oldalából vérvörös rubinpatakocska folyik. Bevilaqua feszengve fürkészett arrafelé, Boileau keserű arccal sandított oda. A magyar jól megnézte, aztán letette az asztalra és mást vett a kezébe. Azt is letette és ismét máshoz nyúlt. Így lassanként minden az asztalra vándorolt és minden darab útját Bevilaqua heveskedő és Boileau ideges mozdulatai kísérték. Utoljára maradt a finom mívű sarkantyú, a magyar forgatta, forgatta, aztán hátra nyúlt a tarsolyáért és belegyömöszölte.
Boileau látta, hogy szóba kell állni a magyarral, mert, íme, pakol és megy.
- Gróf úr, ki tudja, nem találkozunk-e már holnap karddal a kezünkben, közeledjünk most kupával egymás felé! - vett az almáriumból egy serleget, töltött bele és a magyarnak nyújtotta.
- Szervusz, kamerád! - süvítette elébe Bevilaqua.
Boromissza egy hajtásra leküldte a bort az egyéb rajnai flaskák útján és az asztal mellé ült.
- Nem rossz, de az érmelléki mégis csak jobb.
- Boldog ország, ahol a természet erői még nincsenek egészen az emberi ész uralma alatt és erejük teljét adják.
- Nem is lehet annak karikát tenni az orrára! - mondta Boromissza.
- Nem süt nálatok a nap, kamerád, csak olasz hegyeken csurog nektár.
Boromissza legyintett. A másik kettő azt gondolta, most még legénykedik is!
- Mondd csak, gróf úr, nálatok még a főrangúak között is sok a kevéssé művelt fő? - kérdezte enyelegve a francia.
- Van ott biz a egy-két nagy szamár!
- A minapában találkoztam egy magyarral, aki saját bevallása szerint jó modort és szép beszédet ment tanulni Párizsba.
- Jól tette. Párizsban nem muszáj egész éjjel pár piszkos képű cigánnyal fönt lenni, ha mulatni akar az ember. Jóféle dámák vannak arra, komédiásnék. Abbizony!
- Mondják Versaillesban, hogy ti csak olyan istenadta katonák vagytok, váraitokat mind francia mérnökök készítették és ők tanítottak titeket harcolni - így beszélik Versaillesban.
- Tud a magyar magától is pofot adni, nem kell arra tanítani.
- Hohó! - bömbölte Bevilaqua. - L'arte di Marte, az olasz művészet. Az olasz a hadtudományok királya. Olasz hadászati könyvből lehet csak valamit tanulni, ecco!
- Tudjátok mit, urak? Igyunk! - mondta a magyar.
Erre kinyílt az ajtó, amely mögött vért izzadt a tisztes Dinglingen család és belépett Anna kezében egy kancsó borral.
Boromisszának fölragyogott a szeme a lány láttára:
- Ejnye, tubicám, meine zűsze taube, kleine taube, gyer ide!
A bronzhajú Anna félő érdeklődéssel mosolygott a vigyorgó magyarra, aki erre fölkelt, odalépett a lányhoz, végigsimított a hátra- és fölfésült villódzó hajon.
Boileau mérgesen tépegette háromszögletű kalapjának karimáján körülefutó szőrdíszt. Bevilaqua bőrövén rántott egyet és föl akart ugrani, de Boileau visszatartotta s helyette ő szólt gőgös rendreutasítással:
- Gróf úr, messze megy a sarcban!
Boromissza leemelte szemét a csípőben kiszélesedő kék szoknyáról s az elől vékony, lefutó hegyben végződő ruhaderékról, a födetlen nyakról, a mély, ovális kivágásról, az egész vonzó, idegen, törékeny játékszerről s a francia felé fordult:
- Mit akarsz? - recsegte vissza.
- Hogy ne bántsd azt a lányt, gróf úr - felelt halkan és hidegen Boileau.
- ...akire mi pályázunk, akiért mi vagyunk betegek két hét óta - hadonászta az olasz.
Boromissza rántott egyet a szemén megvetése jeléül, visszafordult Anna felé és csöndesen a keze után nyúlt. A leány szemérmes kényeskedéssel húzódozott. Boromissza utána lépett s a kis gömbölyű állnál fogva fölemelte a piruló arcocskát, hogy a szemébe nézhessen.
Az olasz egyet bődülve az asztalra vágott öklével és nagyot káromkodott.
- Hagyd el, Bevilaqua, hagyd el, - mondta nyugodt, sárga arccal Boileau - a gróf úr korbácsot akar.
- A ménkű is beléd üt, ha megrázlak, te nyápic! - pattant vissza Boromissza.
Boileau fütyörészve fordult az ablak felé és félvállról vetette oda:
- Nem vagyok pecér, hogy megfenyítselek.
- Az apád... - ordította Boromissza és kardot rántva előrehajolt. Anna sikoltva szaladt ki a szobából. Bevilaqua ordítva ragadott föl egy széket s nagy fekete szemét harciasan villogtatta a magyarra. Boileau gonosz mosollyal emelte ölébe jobb kezét, amely hanyagnak látszó merevséggel irányzott egy pisztolyt a támadó felé.
Így néztek farkasszemet egymással a hirtelen csöndessé vált szobában, ahova emberi hangok dörmögése, patkó-kattogás, nyerítés hallatszott be az utcáról. Boromissza egy szék támlájára tette lassan bal kezét, Boileau halkan húzta fel a ravaszt, s Bevilaqua már lódította a széket, mikor recsegve, rikoltva hangzott fel a trombitaszó éppen az ablak alatt. Boromissza kacagva lökte el a széket kezéből és csörömpölve vágta vissza kardját hüvelyébe. Bevilaqua egy hősi mozdulattal a sarokba hajította rögtönzött fegyverét. Boileau finom kézzel helyezte az asztalra a pisztolyt s tettetett lomhasággal kelve fel a Dinglingen-család kincsei elé állt. Bevilaqua sietett melléje állni s fedezni a drágaságokat. De Boromissza várakozásuk ellenére az ajtó felé indult, ahonnan visszafordulva csak ennyit szólt:
- Majmok! - és bevágta maga után az ajtót.
Az öreg Dinglingen a folyosón remegett lángoló arcú leányával és saját síremlékeként álló feleségével.
- Du, pugris, ich lessz dir allesz, ich hab ein gancesz dominium in Transsylvania, sum comes hungaricus, eques auratus et caetera... Csókolom a szívedet, tubicám! Ég veled, mámi!
Azzal elcsörtetett.
Dinglingen izgatottan sietett vissza a szobába. Bevilaqua lelkendezve fogadta:
- Megvédtük vagyonodat a vad magyarral szemben!
- Azzal a fejenként járó kétszáz-kétszáz arannyal ráérsz a jövő héten is és most igyál velünk egy kortyot a nap örömére - mondta nyájasan Boileau.
Az ablak alatt mereven lépkedve pergették az ütemet a dobosok, szerszámukra szögezvén szemüket, a huszár-trombitás félrevágott kalpaggal, vörösre dagadó arcán magasra kunkorodó bajusszal fújta a rézbe a marsot s a távozó magyar sereg vidáman sietett a városka egyetlen kapuja felé.