Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám

Halász Imre: A Szent Korona tana

Vannak történetírók, kiknél a régi dokumentumokban való búvárkodás kiöli az érzéket az emberi dokumentumok iránt. Marczali Henrik [*] nem tartozik ezek közé. Ez a szorgalmas történettudós egyúttal publicista is igyekszik lenni, publicista a szó valódi értelmében, a közjognak, a ius publicum-nak művelője, tehát egy eddig rá nézve idegen terrenumon próbálkozik meg. S az erre való képesség az említett érdemes történettudósban nem is hiányzik. A magyar alkotmányjogról egy használható munkát adott a külföldi olvasóközönség kezébe. Ez a munka ment a történelmi elemnek a közjogi munkákban szokásos túltengésétől s a közjogi elméletek szőrszálhasogató kihegyezésével nem riasztja el az idegen olvasót. Hanem világos, könnyen érthető nyelven, mérsékelt terjedelemben (230 lapon) kezébe adja neki a ma érvényes magyar alkotmányjog anyagát s ezzel a kulcsot a mi sokszor félreértett, nem egyszer félremagyarázott alkotmányos viszonyainknak megértéséhez.

Marczalinak nem ez az első német nyelvű munkája. A magyar alkotmányjog története is megjelent tőle már egy évvel előbb ugyanabban a nagy gyűjteményes kiadványsorozatban, melyet:»Das öffentliche Recht der Gegenwart« cím alatt több kiváló német tudós tesz közzé s melynek célja a jelenkor nemzeteinek összes közjogát megismertetni a németül olvasó közönséggel.

Szerző most megjelent munkájának méltatásánál gyakorlati szempontból a fősúlyt arra helyezhetjük, hogy vele a magyar ügynek is jó szolgálatot tett, mert valóban ideje már, hogy a művelt nemzetek tudatában korrekt felfogás lépjen annak a homályos zagyvaléknak a helyébe, amely állami viszonyainkról az idegen agyvelőkben kavarog. Magyar állam! Mi ezt oly magától értetődő fogalomnak tartjuk. Hogyisne, hisz benne élünk. De az idegen nem egyszer még nagyot néz, ha ezt a szót hallja. Micsoda? - hát van »magyar állam?« - Hát Magyarország nem Ausztriának egy autonóm provinciája? Bizony, nem felesleges dolog megmagyarázni az idegeneknek, hogy magyar állam csakugyan van, megmagyarázni nekik, hogy milyen ennek alkotmányos szerkezete, miben áll az Ausztriával való kapcsolat lényege, milyen a viszonya Horvátországhoz, mik azok a sokat emlegetett közös ügyek, hogyan kezeltetnek és a többi. Azt sem felesleges elmondani, hogy idehaza a szorosabb magyar államiság keretében, milyen a helyzete a különféle nemzetiségeknek s hogy ezek egyálalán nem azok a barbár kegyetlenséggel üldözött áldozatok, amilyenekül őket a saját izgatóik és a Scotus Viator-féle benevolus prókátoraik a világ elé állítják.

Mindezeket szépen exponálva együtt találja az idegen olvasó a Marczali könyvében. S e figyelmeztető ráutalással akár be is fejezhetném a magyar olvasóval szemben mondanivalómat. De kár volna elhallgatni, hogy bizony a magyar közönség sincs annyira telítve magyar közjogi tudással, hogy az a része, mely németül olvas, esetleg haszonnal ne lapozgathatna ebben a könyvben, mely rövid történeti bevezetés után öt fejezetben csoportosítja alkotmányjogunk anyagát. A magyar közönség is érdekkel olvashatja például az egyházpolitikai viszonyokra vonatkozó ismertetéseit, melyekről mindenki oly sokat hallott s rendszerint oly sokat elfelejtett. Erre vonatkozólag s különösen a magyar olvasóra való tekintetből teszem, hogy helyreigazítom Marczalinak egy téves állítását.

A kisebb-nagyobb közjogi hibákkal, melyekre Ferdinandy Géza a Bp. Szemlében rámutat, itt foglalkozni nem kívánok. Az alábbi azonban már nem a jogászt, hanem a történetírót illeti.

Marczali ugyanis azt állítja (82. 1.), hogy Deák Ferenc abban az 1873. júniusi híres beszédében azt követelte volna, hogy a nem katolikus felekezetek képviselői is, protestánsok, zsidók, helyet kapjanak a reformálandó magyar főrendiházban. Ennek éppen az ellenkezője áll. A parlamenti problémát tárgyazó fejtegetésem során (Nyugat, 1912. április) szóról-szóra idéztem Deák beszédének a főrendiház reformjáról szóló részét. Marczalival az történt meg, hogy Deák illető körmondatának csak az elejét olvasta el, a végét nem. Deák nemcsak hogy nem mondotta helyes megoldásnak azt, ha a katolikus egyháznagyok mellé a többi felekezetek képviselői is ülést kapnának a főrendiházban, hanem ily megoldást egyenesen abszurdumnak nyilvánított s csak egy megoldást nyilvánított - a Ház nagy helyeslése közt - a józan ésszel megegyezőnek, hogy valamennyi püspök, prépost stb. eltávolíttassék a reformálandó főrendiházból. Bocsásson meg az érdemes történettudós, de e kis helyreigazítással tartozni véltem Deák Ferencnek és az igazságnak.

Figyelemre méltó Marczali munkájának az a fejezete, melyben a magyar közjogászoknak a szent korona tanáról való felfogásával szemben némileg eltérő álláspontot foglal el.

A »magyar szent korona tana« a magyar közjognak oly specialitása, melyről a nagyobb olvasóközönségnek is érdemes tudomást venni, annál is inkább, mivel ez a dolog, miként arra alább még rátérek, a közel jövőben nagyon is aktuálissá válhatik a magyar politikában.

Nos hát, a mi közjogászaink az ún. »magyar szent koronatan«-ban olyan sajátlagos tünetet látnak, melyben egy egészen különleges felfogása nyilvánul az államnak, amihez hasonló a világon sehol sem volt és nincs.

A magyar szent korona elmélete - írja Balogh Arthur »Az államélet főjelenségei, tekintettel a Magyar Szent Korona elméletére« című munkájában - az államnak, a nemzeti létnek külön, sajátos, az egykorúhoz képest lényeges haladást mutató felfogása, mely a magyar állami élet leglényegesebb vonásait foglalja magában, melyben a magyar nemzetnek egész közjogi gondolkozása, országló szelleme jut kifejezésre, mely nemcsak történeti beccsel bír, hanem alkotmányunkban ma is élő jogot képez. A magyar szent korona tanában nyilvánuló magyar államfelfogás e szellemes szerző szerint, nemcsak eredeti, hanem az egykorú európai államokéval szembehelyezve páratlanul értékes elemeket rejt magában. Ez az értékes elem állítólag abban nyer kifejezést, hogy míg más államokban a fejedelmi jogoknak és a nemzeti jogoknak dualizmusa állott egymással szemben s vagy a fejedelmi jogok a nemzetet, vagy a nemzeti jogok a fejedelmet árnyékhatalommá süllyesztették, addig a magyar szent korona tana a fejedelmet és a nemzetet harmonikusan egybefoglalta egy mindkettőjük fölött álló eszmei egységben.

A szent korona tanában tehát a magyar géniusznak egy egészen eredeti és példa nélkül álló sajátságos alkotását kellene látnunk. Ezzel a doktrínával újabban szembekerült egy egészen ellentétes felfogás, mely a szent korona tanát egyenesen hazugságnak nyilvánítja s mint haszontalan lim-lomot egyszerűen elvetendőnek ítéli. (L. Gellért Oszkár, A Szent Korona-Tan hazugságai, Budapest, 1908.)

E két véglet közt mintegy középen áll az a felfogás, melyet Marczali magáénak vall. Werbőczy tudvalevőleg az egész magyar jogrendszer alapjává a szent korona tanát tette. Valóban ez volt a sarkköve a feudális birtokrendszer amaz alakjának, mely Magyarországon megvalósult s egész 1848-ig fennállott. Már most azok, akik a szent korona tanát egyszerűen a múlt idők lomtárába lökendőnek ítélik, így okoskodnak: az ősiség megszűnt, a magvaszakadt családok birtokai már nem szállanak vissza a koronára, a király nem adományoz többé nemesi birtokokat. Tehát a szent korona tana elvesztette jelentőségét. A magyar korona, vagy a Szent István koronája tehát most már egyszerűen a magyar államot jelenti. A régi név megtartásának e felfogás szerint tehát csak két oka volna, először a magyar királyság megalapítója iránti kegyelet, másodszor annak a ténynek az elismerése, hogy a magyar állam az anyaországon kívül a koronához tartozó többi országokat is magában foglalja.

Körülbelül ez a felfogás hámozható ki Marczali alkotmányjogi munkájából is, hogy azonban a magyar szent korona tanának elavult magánjogi jelentőségén kívül van még valami más, el nem avult jelentősége is, azt maga is sejteti, ahol azt mondja, hogy a koronázási diploma és a koronázási eskü mindenesetre »lényeges hagyatéka« a szent korona tanának. Itt egészen helyes nyomon jár. Csak azt tenném hozzá fenti megjegyzéséhez, hogy a koronázási diploma és a koronázási eskü nem hagyatéka, hanem manapság éppen a lényege az ú. n. szent korona tanából fennmaradt élő jognak. Tulajdonképpen csak ez maradt fenn belőle, de ez a csak itt nem szinonimája a kevésnek.

Az ú. n. szent korona tana a múltban sem merült ki abban a szerepben, melyet régi feudális magánjogi rendszerünkben betöltött. Volt neki egyéb jelentősége is. Az ősiség megszűnt, a nemes ember ma már nem membrum sacrae coronae s ha annak mondják, ez ma már csak frázis és nem több, a korona nem adományoz birtokot, nem forrása a birtokjognak, de azért az államférfinak, a gyakorlati politikusnak érdemes megvizsgálni azt a kérdést, hogy van-e még ma is valami jelentősége a korona elméletének s ha van, miben áll az, tanácsos volna-e ezt a magyar közjog rendszeréből mint értéktelen rudimentumot kiküszöbölni?

Természetes, hogy Werbőczy a magyar szent koronáról szóló tannak súlypontját annak a hazai birtokjoghoz s a nemeseknek, mint »membra sacrae coronae« elfoglalt közjogi állásához való vonatkozásában látta, De a nemzet, mint ilyen, vagyis az állami létének megmentéséért küzdő magyarság, már az ősiség fennállása idejében is nagy súlyt helyezett annak állampolitikai oldalára. Tanulmányozzuk csak - hogy régibb időkre vissza ne menjünk - a II. Lipót megkoronázását megelőzött 1790-ki nagy alkotmányos küzdelmek lefolyását. Vagy, hogy még közelebbi példára utaljunk, idézzük fel emlékezetünkben azokat a nevezetes tárgyalásokat, melyek Ferenc József megkoronáztatását 1867-ben megelőzték. Olvassuk át a Ferenc József őfelsége által aláírt koronázási oklevelet s az általa a koronázás után a szabad ég alatt letett koronázási eskü szövegét.

Ezeket a dolgokat egészen a reálpolitikus szemével kell nézni s óvakodni kell attól, hogy bármely közjogi doktrínának, tehát a szent koronára vonatkozó tannak gyakorlati értékét túlbecsüljük. De óvakodnunk kell attól is, hogy könnyelműen puszta fikciónak, vagy éppen hazugságnak, elvetendő lim-lomnak nyilvánítsunk valamit, aminek nem fiktív voltát még a jelenkor is kézzelfoghatóan tapasztalhatta s aminek értékét a közel jövő esetleg nagyon is méltányolni lesz kénytelen.

A szent korona tannak az az idealizáló magyarázata, mintha az oly specialitása volna a magyar közjognak, melynek másutt párja nincs, oly csudás alkotása a magyar géniusznak, melyre büszkék lehetünk s melynek birtokában fölényesen tekinthetünk a nyugat-európai népekre, mint akiket ezzel az állameszme helyes felfogásában megelőztünk - ez bizonyára tévedés. A szent korona tanának szülőanyja a szükség volt s ha magunkat illúziókban ringatni nem akarjuk, ne csináljunk e szükségből erényt, ne hitessük el magunkkal, hogy itt a magyar géniusznak magasabb, más nemzetekénél merészebb szárnyalása teremtett nálunk olyasmit, amiért más nemzetek irigykedve tekinthetnek ránk.

A magyar szent korona tana, melynek lényeges vonása az állam eszméjének a király személyétől való megkülönböztetése, következménye volt annak az éppen nem örvendetes ténynek, hogy nálunk az állam eszméje s az uralkodó személye közt századokon át éles diszharmónia uralkodott. Zsigmond király idejében tűnik fel a szent korona tanának első nyoma. Miért? Azért, mivel Zsigmond nemcsak magyar király, hanem német császár is volt. Nem volt és nem is lehetett tehát Magyarország államiságának az az erős és hű kifejezője, aminő oly uralkodó lehet, akinek egyénisége összeolvad azon ország politikai egyéniségével, mely felett uralkodik. Az ország nagyjai nagyfokú bizalmatlansággal viseltettek Zsigmond iránt. Fogságra vetették és »auctoritate iurisdictionis sacrae coronae« intézkedtek. Ez az auctoritas sacrae coronae mai nyelvünkön kifejezve ezt teszi: magyar állam.

Az idegen eredetű s nemcsak Magyarország, hanem más országok fölött is uralkodó királyok alatt az idegen uralom elleni küzdelem volt a magyar politika egyik legfőbb vezető eszméje. Nemzedékről-nemzedékre, mint egy lidércnyomás kíséri a magyarságot az az aggodalom, hogy saját királyai, kik nyelvét nem is beszélték, kik érzelmeiben nem osztoztak, kik nem is laktak az országban, Magyarországot be fogják olvasztani többi birtokaik összességébe.

Ez a lidércnyomás növesztette meg, ez tartotta fenn a magyar szent korona tanát. A szent korona volt az a szimbólum, mely szurrogátumát nyújtotta a »magyar állam« folyton fenyegetett s időnként elhalványuló fogalmának. Még az 1790-iki X. törvénycikk is, mely az ország önállóságát akarta örökre biztosítani, csak annyit mond, hogy Magyarország »regnum liberum«, mely semmi más országnak alávetve nincs. Ámde »regnum« nem egyenértékű kifejezése az »állam«-nak. Jelent országot, jelent királyságot, utóbbit ellentétben az impériummal, a császársággal. Mikor a régiek azt akarták kifejezni, amit ma: »állam« alatt értünk, a regnum szón kívül használták e szavakat: res publica, status publicus. Ezeknek az idegen szavaknak magyar reprodukálásából alakították ki lassanként az »állam« szót, Előszőr lett: »közállomány« ( res publica). Még 1848-ban is a »közálladalom« szót használták, ami körülbelül a »status publicus«-nak felel meg. Azután levágták a szónak az elejét. Lett: »álladalom«. Végül megkurtították a végét: lett »állam«.

A corona vagy sacra corona szót, mint az állam akkor élő fogalmának kifejezőjét, mondhatjuk, mint e fogalom szurrogátumát, őseink azért voltak kénytelenek élesen elkülöníteni az uralkodó személyétől, mivel viszont ez a személy csakugyan élesen el volt különítve a magyar államtól. Franciaországban ily elkülönítés nem volt szükséges. Ott bátran mondhatta XIV. Lajos: »l'état c'est moi«. Ebből csupán szabadsági hátrányok származhattak a franciákra nézve, de magát a francia államot, ennek függetlenségét ez a mondás nem fenyegette. Nálunk hasonló elv egyértelmű lett volna az ország politikai megsemmisítésével.

A szent korona tana tehát nem valami felsőbbrendű állami felfogásnak, hanem közjogi nyomorúságainknak, nemzeti létünk állandóan fenyegetett voltának a kifejezője, egyenes leszármazottja.

Vitázhatnak az elmélet emberei az u. n. koronatan határairól, jelentőségéről, lássák benne a magyar géniusznak egy különleges alkotását, mellyel az állam fogalmának tisztább felfogásában a nyugati nemzeteket megelőztük. Állítsák viszont mások, hogy e tannak ma már csupán dekoratív jelentősége van közjogunkban. A gyakorlati politikus mindenekelőtt azt fogja kérdezni, vajon az a szükség, mely e tant megteremtette, fennáll-e ma is?

És a gyakorlati politikus erre csak igennel felelhet. Az a veszély, mely a magyar államiságot fenyegette, nem szűnt meg végleg. Sőt jönni fog s az emberi dolgok rendje szerint talán nincs is nagyon messze egy pillanat, midőn a korona tana esetleg elsőrendű politikai aktualitásra fog emelkedni.

Törvényeink szerint a magyar királyi méltóság jog szerinti örököse tartozik magát a trón megürülésétől számított hat hónapon belül megkoronáztatni. A törvényes, de még meg nem koronázott király sem privilégiumokat nem osztogathat, sem törvényeket nem szentesíthet. Az első ma már nem fontos, de a második igen. Azt mondják erre, hogy a törvényekre az ország lakosainak nagyobb szüksége van, mint magának az uralkodónak, tehát ez nem sokat érő alkotmánygarancia. Lehet, de hogy merőben értéktelen volna, azt bajos volna bebizonyítani. Ferenc József 1867-ben még a kiegyezési törvényt is csak koronázása után szentesíthette. Ebben az a szükségesség rejlett, hogy a jogfolytonosságot az utolsó betűig kénytelen volt elismerni.

A koronázást csak a törvényesen egybegyűlt országgyűlés van jogosítva végrehajtani. A királynak a koronázás előtt alá kell írnia az országgyűlés által elébe terjesztett koronázási diplomát, a koronázás után pedig le kell tennie a szabad ég alatt, az egész nép hallatára a koronázási esküt. Mindkettő a legünnepélyesebb formában tett ígéret, hogy az ország törvényeit megtartja, másokkal is megtartatja. így történt ez utoljára 1867-ben.

Az utolsó 45 év tapasztalatai után ki merné állítani, hogy a koronázási diploma aláírása és a koronázási eskü letétele mind csak hatástalan, üres ceremónia lett légyen? Ha pedig a közelebbi trónváltozás alkalmával beállana az a - megengedem merőben elméletileg elgondolható - lehetőség, hogy a trón örököse azt mondaná: ő nem írja alá a koronázási diplomát, nem hajlandó letenni a koronázási esküt, inkább - mint egykor II. József - meg sem koronáztatja magát, ennek tagadhatatlanul óriási jelentősége lenne. A nemzet ebben bizonyára nem egy puszta ceremónia elmaradását látná. A valóságban ez egy katasztrofális jelentőségű esemény lenne, jóllehet a törvény értelmében a trón törvényes örököse koronázás nélkül, koronázási diploma aláírása és koronázási eskü letétele nélkül is kötelezve van az összes törvények megtartására.

A fennálló politikai konstelláció, Magyarország ellenségeinek megdöbbentő megszaporodása valóban nem alkalmas annak a véleménynek felkeltésére, hogy közömbös lehetne előttünk, aláírja-e majdan a trón várományosa a koronázási diplomát és leteszi-e a koronázási esküt. Ezek s ezekhez hasonló megfontolások valóban nem buzdíthatják a magyar hazafiakat arra, hogy a zseniális Gellért Oszkár tanácsát követve a szent korona tanát egyszerűen hazugságnak s közjogunkból kár nélkül kiküszöbölhető elemnek nyilvánítsák.

Azt mondják, a fennálló törvények biztosítása a trónra lépő király által nem egyéb, mint államjogi tautológia, mert hisz e törvények az új uralkodót ily újabb ünnepélyes ígéret nélkül is kötelezik, ha pedig nem akarja őket megtartani, az újólag megtett és törvénybe iktatott ígéretet épp úgy megszegheti, mint a különben is érvényben levő törvényt.

Ez az okoskodás formailag és látszólag helyes. De azért maga annak szenvedélyes hirdetője, a többször említett Gellért Oszkár is úgy látszik kissé kételkedik benne, mert folytatólag így ír. A mai magyar alkotmány szerint a koronázatlan királlyal szemben sincs egyéb eszközünk, mint a koronás, de koronázottan is törvényszegő királlyal szemben. Ez az eszköz a passzív ellenállás. Míg úgy vagyunk - így vonja le végül a konklúziót - a koronázási intézmény és a szent koronatan jelentőségét szükségtelen túlbecsülni.

Azt hiszem, az olvasó, velem együtt, más konklúziót várt. Először hosszasan bizonyítani, hogy a koronatan merő hazugság, azután arra a következtetésre jutni, hogy azt nem kell túlbecsülni - logika ez? Ha hazugság, ki kell dobni. Ha nem kell kidobni, hanem csupán túlbecsülni nem szabad, akkor nem lehet merő hazugság.

Kalandos feltevés az is, hogy jobban járnánk, ha valami módon lehetséges volna helyreállítani az aranybullában foglalt, de kiküszöbölt ellenállási záradékot s hogy ez esetben talán más eszköz is állana a nemzet rendelkezésére, mint a passzív ellenállás. A törvényt szegni akaró királlyal szemben az, hogy efféle »jog« benne van-e a törvénykönyvben, vagy nincs benne, semmit sem változtat a helyzeten. Ily esetben csak egy igazi alkotmánybiztosíték van, az ultima ratio: az erő. Ha ez meg nincs, hiába teszik bele a törvénybe, ha meg van, hiába van abból kitörölve.

Ide lyukad ki minden okoskodás minden olyan szerződésnél, melynél nem lehet bíróra hivatkozni. Idetartoznak a nemzetközi szerződések mind. Az alkotmányokban letett garanciák is idetartoznak. Bismarck nyíltan és nyersen megmondta és pedig éppen az Andrássyval megkötött védelmi szövetségre való utalással mondta meg, hogy a nemzeteket nem lehet semmiféle szerződéssel örök időkre lekötni. Ha egy szerződés többé nem felel meg érdekeiknek, meg fogják azt szegni. Az egész tisztán az erő kérdése.

Ha már most azt a feltételezett törvényszegési hajlandóságot - melyben, sajnos, nálunk nem volt hiány - a történelem világánál nézzük, rájövünk, hogy az ú. n. alkotmánygaranciák éppen annyit érnek, mint a nemzetközi szerződések, vagyis annyit, amennyi érdek és erő áll mögöttük. De lehet-e azért azt mondani, hogy semmit sem érnek? A nemzetek egyre kötnek szerződéseket. Nem tennék ezt, ha ezek semmit sem érnének. Az alkotmányjogi téren azt látjuk, hogy a nemzet jogainak megtámadásában is voltak mindig fokozatok, a jognak kijátszása, a sérelmek miatti panaszok agyonhallgatása, a jognak különféle módon való elhomályosítása, a törvény értelmének rabulisztikus elcsavarása, egyes köveknek az alkotmány épületéből való kifeszegetése. Végül jött, mint a sorozat legmagasabb foka, egyes esetekben, a nyílt és erőszakos homloktámadás az alkotmány egésze ellen.

Valamint a támadás sem nyúl mindjárt az ultima ratióhoz, úgy a nemzet védekező akciója sem kezdi mindjárt ezen. Az igazi biztosíték itt is az erő, de nemcsak az, mely már tényleg fegyvert ragad, hanem az is, melyről tudva van, hogy ezt teheti és tenni fogja, ha rákényszerítik. Az akarat is erő, mely a fizikai erőt mozgásba hozza és irányítja.

Minél nagyobb érdekek ellen van irányítva a törvényszegési szándék és minél szembeötlőbb módon nyilvánul ez a szándék, úgy hogy azt a nemzet egész tömege rögtön észreveszi, szóval minél brutálisabb a kihívás, annál bizonyosabban, annál gyorsabban beáll és annál erősebb lesz a nemzeti visszahatás. Az olvasóra bízom e gondolatmenet továbbfűzését. Ezen a nyomon haladva, megkonstruálhatja magának a képet arról, ér-e valamit és mennyit ér az, ami a szent korona tanából mint élő jog fennmaradt. Rá fog jönni, hogy ez a jog kellő erő nélkül a háta mögött, nem ér annyit, hogy alkotmányunkat komoly veszélyek ellen megvédhetné, de oly keveset sem ér, hogy tanácsos volna, mint felesleges ballasztot kidobni alkotmányos életünk hajójából.

*

Ez a cikk már ki volt szedve, mikor a Khuen-Héderváry-kormány reaktiválásával kapcsolatos kir. kézirat megjelent. E kézirat, a napi politikához való vonatkozása mellett, rávilágít a fentebbi vázlatos fejtegetéseknek nem egy pontjára is. Igazolni látszik azokat a sejtelmeket, melyek szerint a majdan elkövetkező koronázást megelőzőleg az új uralkodó, a koronázási diploma megállapítása alkalmából, a felségjogok szabatosabb tisztázását fogná sürgetni. Nem valószínű, hogy ezúttal II. József példájára a magyar alkotmány alapjai ellen homloktámadás fogna megkíséreltetni. De a felségjogok szabatosabb definícióját célzó tárgyalások során úgyszólván magától felvetődik majd az 1867-iki kiegyezés egynémely pontjának magyarázata, illetőleg revíziója és pedig előreláthatólag centralisztikus irányzattal.

A Horvátországban történő dolgok arra mutatnak, hogy a trializmus gondolata az udvar körében egyelőre visszhangra nem talált. Úgylátszik az illetékes körök kezdik felismerni azt a veszélyes magvat, melyet a trializmus - nem csupán Magyarországra nézve - magában rejt.

A monarchiát összetartó kapcsok erősbítése leend előreláthatólag egyik, talán legfontosabb, vezető gondolata annak a politikának, melyre a jövőben el kell készülve lennünk. Közvetve ennek az útját készítené elő a magyar parlamentarizmusnak az a régóta tartó önlejáratási, illetőleg csődbejutási folyamata, melynek baljóslatú előjelei egyre sűrűbben mutatkoznak.

Hogy mily törekvések rejlenek a jövő méhében, arra nézve bőséges tájékozásul szolgálhatnak egyes osztrák közjogi írók munkái. Ezekkel behatólag foglalkozik gr. Andrássy Gyula nagy munkájának e folyóiratban is ismertetett legújabb kötete. (L. Nyugat, 1911. december 1.) Ausztriában egész falánksza a közjogi íróknak vonult fel az 1867-iki kiegyezésről való, szigorúan dualisztikus magyar felfogás ellen - többé-kevésbé a híres Lustkandl modorában és szellemében. Adva van tehát a várható közjogi dráma expozíciója.

A történetfilozófia azt tanítja, hogy minden korszak megszüli azokat a férfiakat, akikre szüksége van. Magyarországnak a közeljövőben nagy szüksége leend egy nyugodt és bölcs vezetőre, aki körül az egész nemzet csoportosulhasson, szóval egy második Deák Ferencre. Vajon megszületett-e már ez a providenciális férfiú?

 

[*] * Ungarisches Verfassungsrecht, von Heinrich Marczali, Tübingen, 1911.