Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám · / · Szabó Dezső: Miért?
Akarata s talán tudta ellenére egy pár könyvet is tett a csomagjába. Voltaképen nem ő, hanem az énje mélyén leskedő valaki látta a dolgot, ki kegyetlenül belenyilalltatta szervezete minden kis dekadenciájának a tudatát.
Megérkezett a nagybácsihoz. A nagybácsi azok közé tartozott, kik a vendégszeretet kimutatásához elmulaszhatatlannak tartják a hangszalagok intenzív megerőltetését. Nagy csókos szavakkal cuppogta körül unokaöccsét. Volt benne szó az anyatermészetről, a föld erejéről s a vetésről, mely arany és hullámzik. Endre - elkábulva - alig várta, hogy szobájába menekülhessen.
Ebéd után sétálni ment nagybátyja feldicsért vetései közé. Az élet soha és sehol nem részegítőbb, mint déli napban a gabonaföldön. Olyan nehéz külön én maradni. Mikor a déli júliusi napban reszket az izzó kalász szaga, magával ragad az élet rengeteg potenciája. Az akarat szenvedése szétlágyul s visszahasonulunk a lázasan pihegő vegetációba. Endre úgy érezte, mintha brutális rumot kapott volna be. Fájt szemének, fülének, egész bőrének a fény, a zöld s ez az egész toporzékoló élet. Mintha fülébe réztányéros banda ujjongott volna. Visszament szobájába.
Mikor magára riadt, látta, hogy a Viklund hangtanán töpreng és jegyzeteket csinál. Logikus, használható jegyzeteket. Újból, eddig nem érzett erővel öntötte el a keserű félelem: Hát nem vethetem le többé soha magamat! Hát meg fogok bolondulni!
Este megint sétálni ment. Nagyon fáradtnak, végtelenül szomorúnak érezte magát. Rimánkodott magában, hogy ebből a nagy, kegyetlenül derült világból előbukkanjon valaki, aki neki igazán anyja legyen, beléje érzőbben, mint a másik. Aki szenvedje az ő fájását s akinek a lábaihoz sírhasson egy nagy hibát, melyet sohasem követett el, mit megnevezni nem tud s mit mégis magában érez.
A vacsoránál sokáig beszélgetett bátyjával. Nagybátyját meglepték szabályos, érthető gazdasági fejtegetései.
- Hol az ördögben szedted fel ezt a sok gazdatudást a fővárosban?
Mikor a szolgáló ágyat vetett szobájában, bátorító hozzádörzsölődésekkel példálózott Endrének. Nem lehetetlen, hogy huncut utasítást kapott a nagybácsitól. Igazi fekvésre termett, szétálló lábú Dűlj-fel Kata volt. Endre mélyén felnyerített a mén, de valami legyőzhetetlen zavar belefojtotta torkába a szót, karjaiba a mozgást. Egy csomó - akkor nem is appercipiált - anekdota tódult eszébe, melyekben a hős nekibuzdulása utolsó percében csődöt mond. Bántóan, dühösen érezte tapasztalatlanságát. A Kata köhögése mind ingerültebb, mozgása mind beszédesebb lett. Végre otthagyta a szobát. Endre nagy szégyent, céltalanságot érzett. Egy hétnél tovább nem bírta a falut, visszament Budapestre.