Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Huszadik fejezet

Soledad egészen belesüppedt abba a karosszékbe, amelyet áhítattal faragott a tizenhatodik században egy római művész. Szőke hajának súlyos matringja ép az I H S betűkre esett, amelyek a szék hátába voltak kimetszve.

Egy kis pöttömnyi csészéből feketekávét iszogatott aranykanálkával. Szvetenay gróf cigarettával kínálta meg, de Sol röstellte elfogadni.

A gróf ujján nagy ametisztgyűrű villogott, egy hatalmas és titokzatos keleti drágakő, amely rejtelmesen kéklett a homályos, sejtelmes szobában, hol sötét, ódon szent képek és egy ébenfa-feszület lógott az árnyékba vesző falakon. Az ébenfa feszületen az ezüst Krisztust Benvenuto Cellini mintázta és cizellálta.

Soledad különösen egy képről nem tudta a szemét levenni. Gót stílű, mozaikkal hímes keretben egy tenyérnyi kis Cimabue festmény volt ez, arany alapon, bálványszerűen merev és ékes Madonnával, aki fehér pólyában tartotta fiát, a Megváltót.

Soledad ezek közt a műkincsek közt, amiket a gróf még Rómában gyűjtött, azzal az elfogultsággal és félelemmel ült, amit egyszer leánykorában érzett, amikor egy katolikus templomba kiváncsiságból belopózott.

A gróf pergamenszerű arca, túlságosan hosszú ujjai, amik hegybe végződtek mint Greco elfinomult szenteinek kúpos kezei, azt a különös hatást tették Soledadra, mintha ennek az öreg embernek a ruhájából titkos tömjénszag áradna.

Soledad nem volt műértő és ezen a helyen, ahol egy esztétikus csak gyönyörűségeket talált volna, ő félt, idegenkedett s csaknem szorongva ült a helyén. A gróf mereven, de érdeklődéssel nézett a szemébe.

- Kedves leányom - mondta különös, idegenszerű kiejtésével - a jó Isten felruházta önt a szépség minden csodálatos adományával. És én többre becsülöm azt a szépséget, amely Istentől ered, mint ezeket a képeket itt, amik emberi kéz művei.

A gróf kék szemében mintha valami oltári mécs gyulladt volna ki, az ég felé fordult.

- Fiatalon, tapasztalatlanul került ön az élet örvényébe. Maga a szépség is erős forgószél és sokat kell imádkoznia annak, aki azt akarja, hogy a szépség romlásba ne döntse.

Soledad még nem tudta, hogy ezek a szavak, amik egyhangúan pörögtek, mint a szent rózsakoszorúk olvasó-szemei, hová fognak kilyukadni.

- Nem csodálom, - folytatta a gróf - hogy ön eddig a szépségével több embernek okozott szenvedést, mint ahány embernek használt. Nem, leányom, nem akarom önt felelőssé tenni mindazért, amit a múltjában esetleg még megbánhat. Hiszen nem volt senki, aki fölvilágosítsa, aki szerető szívvel megmagyarázza önnek, hogy mi az Istennek tetsző viselkedés.

A gróf összekulcsolta a kezét, mintha imádkoznék.

- De lássa, gyermekem, én apai szívvel fordulok önhöz. Velem szemben bátor és őszinte lehet. Én meg akarom magának mutatni azt az utat, amely egyedül visz a boldogsághoz, az üdvösséghez.

Különös, szikár, rajongó szavak voltak ezek - és a gróf egyszerre végigsimított a homlokán és azontúl egészen más hangon, szinte világfias könnyedséggel szólt:

- Nem, Soledad, nem fogom magát tovább gyötörni és untatni... Hiszen egyelőre nincs másról szó mint hogy... Különben nem szólt erről önnek a titkárom, Szodoma úr?

- Nem - felelte a táncosnő, a hosszú hallgatástól rekedten.

- Hát nézze, kedves Soledad, egy előkelő, nagyon disztingvált társaság, amelynek én elnöke vagyok, élőképeket akar bemutatni. Bibliai jeleneteket szeretnénk előadni, például a »Bűnbánó Magdolná«-t. Épp erről a képről van szó. Nem találtunk megfelelő ábrázolót és ekkor Szodoma fölemlítette az ön nevét. Ezért voltam bátor, hogy meghívjam önt mára egy csésze feketekávéra. Már most mondja meg, kedves Soledad, hogy hajlandó volna-e ön arra, hogy a mi számunkra alakítaná a Bűnbánó Magdolnát?

Sol elmosolyodott:

- Én még ilyesmit soha életemben nem próbáltam - felelte.

- Ó, az nem baj - szólt a gróf - Szodoma úr majd megmondja, hogy mit és hogyan kell csinálnia. Különben is lesz egy rendezőnk, egy hivatásos színész, aki betanítja és begyakorolja a szereplőket.

- Ha valaki betanít rá - mondta Soledad - nagyon szívesen vállalom a szerepet.

- Tehát bírom ígéretét - mondta a gróf raccsolva és nyomban föl is kelt a helyéről. - Nagyon köszönöm előre is. Egyebekben majd Szodoma úr fog fölvilágosítást adni.

A diplomaták sima, kész, kimért meghajlásával vett búcsút és nemsokára halkan becsukódott mögötte az ajtó...

A gróf átsietett néhány szobán egészen a házi kápolnájáig, amely közvetetlenül a hálószobája mellett volt. Ez a kápolnácska meghatóan csöndes kis fülke volt, amelyet bélelt ajtó védett a külső világ zajától. Nem volt benne más, mint a sokat koptatott, ócska térdelő zsámoly és fölötte az egyszerű feszület, amelyre örökmécses vetett hunyorgató fényt. A klastromi cellák minden áhítata és komolysága sűrűsödött össze ezen az elmélkedésre és elmélyedésre való helyen. A gróf egyszer fiatalkorában megsebesült vadászaton, heteken át élet és halál közt lebegett és akkor fogadalmat tett, hogy minden nap, meghatározott órában hosszasan imádkozni fog. Amint meggyógyult, állta is a fogadalmát. Abból a puskacsőből, amely megsebesítette, feszületet öntetett és azóta minden áldott nap huzamosabb ideig imádkozott a crucifixum előtt. Ez a sok évtizedes megszokása hajlottabb korában csak annyiban változott, hogy még tovább maradt benn a kápolnában úgy, hogy igen gyakran a komornyiknak kellett bekopognia hozzá, hogy a grófot figyelmeztesse az idő túlságos múlására.