Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám · / · Kuncz Aladár: Signore Caccini harca a pénzzel
Reggel felé mély álomba merült, melyből kilenc órakor nagy zörgetés verte fel. Caccini még a paplan alól kiáltott ki, hogy kicsoda van kint, de mikor feleletül a »le facteur« hallatszott, egy pillanat alatt kiugrott az ágyból, s az álom és a váratlan boldogság fénylő derűjével arcán nyitott ajtót a postásnak. Lelkéből eltűnt minden keserűség és aggodalom, mely az éjszaka úgy megkínozta, s magában a legbecézőbb nevekkel kedveskedett az Acta Mathematica szerkesztőjének, ki számára kis cikke közlése után rögtön elküldte a száz frankot.
A váratlanul érkező száz frankot valami csodás ösztönzésnek vette, mely őt bosszúra serkentette s elhatározta, hogy még délután kimegy Enghienbe és visszanyeri pénzét, sőt meg fogja kopasztani alaposan a bankot.
A délelőttöt fütyülve és dúdolva töltötte el a luxembourgi kertben, hol vidáman sütkérezett a májusi napban és zavartalanul gondolkozott problémáin.
A dejeuner kitűnő volt, sőt mintha az orosz lány is egy tekintetre méltatta volna őt. Utána alaposan kicicomázta magát a kis Caccini, szép, bolyhos szalonkabátot vett fel, vasalt szürke nadrágot és fénylő lakkcipője felé hófehér kamáslit illesztett. Arcát jól kiborotváltatta, gomblyukába egy pár kövérszirmú, illatos ibolyát tűzött s oly derűsen lépett az utcán, hogy az emberek gyönyörködő mosollyal nézték őt.
Mikor a Place de St. Michelen felült az omnibuszra, eszébe jutott tegnapi elindulása s megkínzott lelkén ismét átrezgett az átélt fájdalom. De a remény nem hagyta el, komoly küzdelemre kelt benne a félelemmel, s a kettő végre is kétkedő, babonás találgatásba olvadt. Behunyta szemét és elhatározta, hogy azt a számot fogja állandóan rakni, amit szemét kinyitva először megpillant. Olyan komolyan vette ezt a dolgot, hogy az ideges félelemtől alig tudta szemét kinyitni. Mikor végre szemhéja felrebbent, kapkodó szeme egy csomó plakátra tapadt, mellyel egy bolt tele volt ragasztva. Annyi, kövér, sárga hármast talán életében sem látott, mint amennyi ott éktelenkedett az ízléstelen falragaszokon. De Caccini örült, mert makacs elhatározással ő is a hármas számhoz ragaszkodott, melyen tegnap minden pénze oly hamar elúszott.
Egy templom falának mélyedésében kőből faragott, felfeszített Krisztust látott, mely alatt piros mécses égett s egy halom virágcsokor feküdt.
- Krisztuskám segíts meg! - fohászkodott gyermekszóval Caccini, bizony egyszer én is megérdemelném, hogy kedvezzen a szerencse. Adok sok aranyat a szegényeknek, hozok neked sok virágot és megcsókolom szeggel átvert, vérző lábadat.
Az állomásra éppen jókor érkezett, már a kalauz csapkodta gyors tempóban a kocsik ajtaját, s mikor ő felugrott, megadta a jelt az indulásra.
A félóra, mely alatt Enghienbe ért, nagyon gyorsan eltelt, mert el volt foglalva azzal, hogy minduntalan felbukkanó, legkülönbözőbb gondolatait elűzze. Nem akart semmire sem gondolni, hogy higgadt lélekkel, pihent aggyal foghasson a játékhoz.
A kaszinóban még csak kevesen voltak, csupán két asztalnál játszottak. A visszhangos teremben furcsán, komikusan hangzott a marqueur dalolva hangsúlyozott szava:
- Faites vus jeux, messieurs... Rien ne va plus? - Fini.
A kerék a nagy csendben hallható súrlódással forgott körbe s a labda kecsesen ugrált egyik mélyedésből a másikba. A kerék forgása most lassulni kezdett, a labda lanyhán s kötekedő bizonytalansággal mozgott, az emberek pedig előremeredt nyakkal, izgalomtól csillogó szemmel figyeltek rá.
- Numero trois - énekelte a marqueur, öntudatlan majomkodással raccsolva és elnyújtva az r-et.
Az ezüst és arany pénzek megcsörrentek a falapát alatt, amivel a bankba húzták őket és Caccini már tegnapi helyén ülve remegő kézzel rakott tíz frankot a hármas számra. Az ő asztalánál az ötös jött ki s szomszédjának, egy ráncosképű, parfümös dámának egy halom ötfrankost fizettek ki.
Caccini az első tétet elvesztette, de a másodikat, mikor oldalra is rakott ötven frankot, megnyerte, s ettől kezdve lassanként magas fehér tornyokat rakott maga elé az ötfrankosokból s egy kis csomó arany is feküdt előtte. Úgy látta, hogy a marqueurök már bosszankodnak rá, s jóízűen mosolygott és számlálás nélkül húzta be a nyert pénzt.
- Itt már elég is lesz - mondta magában nagy büszkén - ez csak gyerekjáték.
Megszámlálta a pénzt. Nyolcszázötven frankot nyert egy és fél óra alatt. Az ezüstöt beváltotta aranyba, s a kaszinó belső termei felé ment, hol nagyban folyik a játék. Ott már igazolnia kellett magát s belépni a kaszinó tagjai közé, ami meg volt egy pár perc alatt. Bent elegáns hölgyek és urak ültek az asztaloknál, s bár Caccini sokat nem értett a játékhoz, mégis leült egy üres székre.
Az ő asztalánál a bank hatszáz frankra nőtt, de nagyon lanyhán ment a játék, mert négyen, kik előtte ültek, nem tartották a bankot. A bankár Caccinire nézett, s ő bólintott a fejével, bár alig tudta, hogy miről van szó.
Kapott két lapot, mire a szomszédja fülébe súgta, hogy »magnifique« s lenyomta a két lapot az asztalra, hogy mindenki lássa. Caccininek kilence volt, s behúzta hidegvérrel a bankot. A játék tovább folyt, a bankadásban Caccini került sorra, s olyan szerencséje volt, hogy az általános, forrongó elképedésre csakhamar körülvették a nézők, s bankja már négyezernyolcszázra szökött. Ezt már senki sem tartotta az egész teremben, mert csupa szolíd, délutáni játékos ült az asztaloknál.
Caccini megtömte zsebeit a pénzzel, s önkívületes, ujjongó mámorral és rettenetes fáradtsággal támolygott ki a teremből.
Kint a parkban nagyot szippantott az enyhe, tavaszi levegőből, arca derűs napszínbe öltözött s nagy szemét eltöltötte lelke mámora csodálatos ragyogással. Úgy lépdegélt, mint aki a legnagyobb boldogságot hordja magában és szét akarja szórni fölöslegét az emberek között. Mintha megoldotta volna az étet titkait s örök világosság gyúlt volna fel benne, mely az idők magaslatára emelte őt, honnan nézve az emberi dolgok harmonikussá válnak, dombbá a hegyek, völggyé a szakadékok és csak az emberek egyenletes, folytonos, boldog nevetése hallatszik fel.
A zenekar Ophelia végső dalát játszotta és a szépvonalú nők vágyakozó epedéssel szemükben hallgatták a zenét. Caccini közéjük lopózott lelkével, hívó életre csalogatással surrant el köztük, s elérzett belőlük magába minden fiatalságot, minden vágyat s megremegett benne minden kikívánkozó szenvedélyük.
Caccini áhítatos szeretete egybeölelkezett ezzel a szép világgal, amely körülvette. Nagy, megértő szeretete olyan fiatallá, elragadóvá tette arcát, hogy az emberek tekintete csodálkozva akadt meg rajta.
Pénze valósággal lehúzta zsebeit. Ő meg sem számlálta. Lehetett vagy hétezer frankja. Felment a kávéházba, melynek nyitott terasza a tó fölé nyúlt ki. A torka száraz volt s valami italra vágyott. Grand Marnier-t kért, melynek az aromáját legjobban szerette, mert nehéz, szédítő virágillatot érzett ki belőle.
Kiivott egy pohárkával s elöntötte egész testét a jóleső belső meleg. Mikor a harmadik pohárnál tartott, szétnézett maga körül. Nem messze tőle két francia nő ült s egy fiatalember. Rájuk vetődő tekintete két mosolygó, csodálkozó szemmel találkozott. Caccini hosszan elmerengett e szemeken s a nő pirulva sütötte azokat le. Ő pedig érezte, hogy életében most először tett nőre ilyen nagyobb, komolyabb hatást. Valahányszor a tó felé nézett, érezte, hogy a szép francia asszony ránéz. Szemében nem érdeklődő kíváncsiskodás, jóakaró fölényesség volt, hanem megérzése a különös, a csudálatos lelkű férfinek, a felkínálkozó, meghódoló asszonyérzés félő, szemérmes kínálása.
Caccininek kedve támadt csónakázni, hogy kidolgozzon magából valamit abból a nagyszerű mámorból, ami majd elszédítette. Mikor a csónakba ült, látta, hogy szomszédjai is lejöttek s a parton sétálnak. Együtt mentek egészen a casino bejáratáig. Most mind a két nő nézte őt, s mikor a casinóhoz értek, az egyik hátramaradt. Caccini egy fényes sávon, melyet a napfény gyújtott fel a vízen, evezett befelé s feje körül tündöklő fény játszadozott. A nő felé intett hívó és búcsúzó mozdulattal, aztán eltűnt előle.
- Ó milyen szép az élet! - ujjongott a kis Caccini hangosan, hosszan felnevetett. A víz meg-megloccsant körülötte, a partról tarka, színes virágok bólogattak felé s illatos csókjukat elküldték hozzá az enyhe, tavaszesti szellővel.
Caccinibe beleköltözött a természet lelke, s e megelevenítő, álmodozó lélek előtt egyszerre csak megjelent az orosz lány képe. Ő ráhalmozta mindazt a szépséget. amit csak kiérezni képes volt a világból e nagyszerű pillanatokban. Hallotta hangját, s ez követelő, hívó, erős hatalommal támadt fel benne.
- Haza kell mennem - mondta magában. Végre is mindennek azért kellett történnie, hogy ma elébe rakjam a legszebbet, amit az én életem csak produkálni képes.
Kissé józannak érezte magát, mikor kiszállt a csónakból, pedig nagyon félt attól, hogy elveszti mámorát. Megivott még két pohár pezsgőt a kávéházban és vidám dalokkal a lelkében utazott vissza Párizsba.
Kocsiját megállíttatta a Krisztus szobor előtt, amihez délután fohászkodott. A szobor előtt egy kis mezítlábos fiúcska állott, ki imádkozó anyjára várakozott. Caccini kezébe nyomott egy marék aranyat, s nagyot nevetett a fiú megrémült arcán.
Nyolc óra lehetett, mikor a Boulevard St Michelre érkezett. Kiszállt a kocsiból, s aztán egy pillanatig gondolkozott. Halkan megszólalt benne valamilyen józan, fontolgató gondolkozás, amitől roppant megijedt.
- Ó ez gyávaság, piszokság lenne - határozta el magában, s bement egy kávéházba. A kávéház tele volt hangosan beszélő, duhajkodó emberekkel, kiknek a diner után támadt jó hangulata s boros mámoruk egy általános, bolondos jókedvbe tömörült, ami magával ragadta tüstént Caccinit is. Pezsgőt rendelt s gyorsan felhajtott egy pár pohárral. Most már a füle zúgni kezdett, arcán lázas pirosság ömlött el, a dolgok meglágyultak és egymásba folytak körülötte. A kávéssal megegyezett s az tíz piros frakkos zenészt átengedett neki. Azok mindjárt magukkal hozták hangszereiket s követték Caccinit, akit most már elragadott egy őrületes vágyakozás és szinte ellenállhatatlan erővel űzte egyik boltból a másikba. Egy virágüzletben összeválogatta a legszebb virágokat, azokat nagy kosarakba szórta amiket vihogva vittek utána a boltoslányok, kifosztotta egy nagy borüzlet pincéjét s vagy ötven üveg pezsgőt toltak utána nagykerekű, öblös taligákon. Összevásárolt mindent, ami gyümölcsben, ételekben jó és kapható volt, s még mindig csak a nagy bankókat adta ki. Mentől több bolondságot csinált, annál jobb kedve lett, fütyörészve, szemére húzott kalappal ment a furcsa menet élén, közben megállt néhányszor, hátranézett s úgy elkezdett nevetni, hogy kísérőire is átragadt jókedve s valami szokatlan, nagyszerű kacagásban törtek ki.
A penzióba felmenet Caccini csendet parancsolt, a zenészeket kioktatta, a virágoslányokat maga mellé hívta s a többieknek is halk hangon kiadva rendeleteit, becsengetett a panzió ajtaján.
Az ebédlőben pedig együtt voltak a vendégek két hosszú asztal mellett úgy, mint mindennap. Az orosz lány a francia fiúval társalgott, de többször elgondolkozott, olyan várós hangulatban volt, ami sokszor meglepi a fiatal lánylelkeket, amikor elkedvetlenednek a kicsinyes mindennapi dolgoktól s azt kívánják az élettől, hogy valami szokatlanul nagyszerűvel lepje meg őket.
A desszertnél tartottak, megitták már borukat, de a társalgás nem tudott általánossá, hangossá melegedni, csak az egyes pároknál szakaszkodott meg s olykor majdnem egészen elhalt.
Az ajtó mögött mozgolódás hallatszott, aztán felharsant a Rákóczi-induló s az ajtó szárnyai szétpattantak. Mindenki elhallgatott s valósággal ijedt csodálkozással ugráltak fel az emberek. A nyitott ajtón át hatalmas, szép virágok repültek be az asztalokra, az emberekre, s egyszerre megtelt a szoba virágillattal. Most már eltűnt a félelem az emberekből s helyette egy erős, soha nem érzett lelkesültség fogta el e polgári szíveket, mely valami tagolatlan, hosszas s a gyönyörűségtől megremegő kiáltásban tört ki.
Az ajtóban állt Caccini s két kézzel szórta a virágot. Az orosz lány körül már halomra gyűlt a sok rózsa s ő könnyezve, megszakadozó boldog nevetéssel ölelte magához őket s igyekezett csokorba fogni.
Caccini belépett a szobába s utána tódult furcsa kísérete is. Minden szem rátapadt, de ő észre sem vette tekintetüket. Arcát nagyon halvány pír borította s valami belső fény gyúlt ki rajta, mely szemében már tündöklővé vált. Feltámadt benne a triumphusok élén haladó római imperátorok nagyszerű fenségessége s homlokán e nép több évezredes intelligenciájának derűje ragyogott.
A zenészeket elhelyezte a szobában, aztán felrakatta az asztalokra a pezsgőt, a sok gyümölcsöt s a legkülönbözőbb kívánatos ételeket. A visszafojtott csodálkozás hangos, összevissza beszédben tört ki az emberekből, kérdésekkel ostromolták Caccinit, a zenészek lármás indulókat játszottak, a szobalányok az asztalok körül forgolódtak, a pezsgősdugók nagyot durrantak s az első pohár pezsgőt nagy bravo kiáltással hajtottak ki a vendégek.
Caccini végre leülhetett s az orosz lány feléje fordított, szép, csodásan mosolygó arcára nézett.
- Milyen különös ön ma - szólt hozzá Vavilovna kisasszony.
- Meg akartam szólaltatni magát s íme elértem - válaszolt Caccini tréfásan s egy kicsit remegő hangon. - Mert látja, annyiszor gondolkoztam magáról s még azt sem tudom, hogy hívják? Mademoiselle Vavilovna az olyan idegenül hangzott nekem, szerettem volna olykor azon a néven szólítani magamban, ahogy otthon az édesanyja hívja.... Nem haragszik érte?
- Ó dehogy. Militriszának hívnak.
- Militrisza, Militrisza - ismételte Caccini áhitattal, dallamosan, milyen különös név! Nem is gondoltam volna rá.
- Egy tündérmesében szerepel ez a név s anyuskám még gyermekkorában megszerette.
- Igen, igen, van benne valami tündéri - kapott a szón Caccini, de aztán megszégyellte magát s hirtelen elhallgatott.
Koccintottak s kiitták a poharukat, amitől Caccini bátrabbá, közlékenyebbé vált:
- Most elmondom magának, mert többé sohasem merném, hogy magácska az én életem részévé lett. Elvittem innen a maga nagy, viruló, egészséges szépségét s felépítettem magamban sokszor az én nagy gyönyörűségemre. Ha máskor szóltam volna így magához, kinevetett volna, de ma ugye különös este van, megnyilatkoztató, megbeszéltető, ma nem tudom szavak mögé rejteni a lelkemet, lám kiemeltem maga elé... Maga megszólaltatta bennem minden régi, elfojtott vágyakozásomat s a lelkemben elszórt apró dalocskák egyetlen erős hanggá, énekké váltak, az én életem énekévé.
- Olyan furcsán van néha az ember - válaszolt Militrisza - lássa én előre éreztem, hogy ma valami történni fog velem - és ránézett Caccinire, inkább a szemével válaszolva, mint szavaival.
Közben a poharak mindenütt sűrűn ürültek, a jókedv már nem bírt csendesen megülni a társaságban, a szoba közepén helyet készítettek, s megkezdődött a tánc. Militriszát is elkérték Caccini mellől, kiben szintén megeresztődött a hangos jókedv. Valahogy könnyebben érezte magát, hogy Militriszának elmondta, amit érzett, bár biztosan nem emlékezett, hogy vajon szerelmet vallott-e neki? Militrisza bent táncolt a körben, ő tehát a pezsgőhöz folyamodott, hosszúkat nyelt belőle és csendesen énekelte:
- O quella gioia, che mi fa morir...
Olykor érezte, hogy egy kicsit meg-megszédül. Felállt az asztaltól s kiment az erkélyre. Hangos szóval üdvözölte a szembenlévő, árnybaborult öreg templomot, melynek a harangja éppen akkor ütötte vidám kongással a tizenkettőt.
Az utcán egy csomó bámészkodó ember állt, a kivilágított ablakokat, a mozgó árnyakat nézte és sóvárogva hallgatta a zenét.
- Jó napot csinálok nektek - kiáltott Caccini s egy csomó aranyat szórt közéjük.
Lent rettenetes dulakodás, kiáltozás támadt, ami csak növelte Caccini kedvét. Nevetett s fogcsikorgatva szidta a Pénzt. Kiforgatta minden zsebét s ledobta közéjük utolsó aranyát is. Ekkor megjelent az ajtóban Militrisza.
- Istenem, mit csinál itt? - szólt aggodalommal, hallva az utcán lévő emberek ordítozását, marakodását.
- Jöjjön Militrisza s nézze - fordult hozzá Caccini valami különös lelkesültséggel. Leszórtam nekik minden aranyamat, s hogy elkezdtek élni! Addig csak álltak, bámultak s irigykedtek, de most kiült könyökükre az életösztön. Olyan ez az összegomolyodott, lázas, törtető gesztusú embercsoport, mint a nagy életnek egy darab nyers, véres húsrésze, a bőr, a kultúra lehámlott róluk. Pompás! Nézze csak, a rendőr idejött rendet csinálni, s íme ő is beállt aranykeresőnek és a kardjával megtoldja a könyökét... Militrisza, Militrisza, olyan különös ma minden, a dolgok megtelnek szimbólummal, s maga itt áll mellettem, mintha belőlem kikelt legszebb érzésem volna.
Militrisza gyönyörűségesen mosolygott, mert megtelt ő is Caccini csodálatos érzéseivel.
Caccini hozott ki pezsgőt, s a lány lábaihoz ült szemében felkönyörgő, alázatos tekintettel.
Az ebédlőből kihallatszott a mulatozók dalolása, kik egy összefolyó színes, tarka gomolyagban élénk gesztusokkal ugráltak vagy egymásra dőltek. A lányok arca lángolt, szemükben kéjes tűz égett, szoknyájuk meglebbent az őrült forgatagban, s egypár fiú a földön fetrengett, elkapkodta bokájukat, beléjük harapott vagy rájuk bújt esztelen, szapora csókkal.
Militrisza és a kis olasz az erkélyen ültek. Homlokuk a friss éjszakai szellőben fürdött, s nem telt el szédítő részegséggel.
- Beszéljen magáról valamit - szólalt Militrisza. Olyan különösnek láttam ma este. Volt olykor valami a szemében, amit még nem láttam férfiszemben, s ami nagyon megijesztett, mert rendkívülinek, emberfelettinek láttam.
- Nagy napom van ma Militrisza, mondta Caccini, s fejét a lány térdére támasztva a halványcsillagos égre nézett. Bosszút álltam a Pénzen, bosszút álltam az életen, s mindenkin, ki kemény szigorúsággal verte belém az életfélelmet és a megalázkodást. Mindenki csak a pénz tiszteletét tanította nekem és mestereim is, akiket tiszteltem, szerettem, a földre buktak előtte minden bölcsességükkel, becsületességükkel együtt. Én pedig már gyermekkoromban meggyűlöltem a centesimókat, amiket ájtatos arcú, megfélemlített vénasszonyok áhitatos kézmozdulattal csúsztattak a csörgős, bársonyerszénybe, amit elébük tartottam. Azután láttam, hogy a papok vasárnap esténként nagy buzgalommal, összecsucsorított ajakkal számlálták a piszkos rézpénzt, magas tornyokba állították, s a végén mindig csúnyán veszekedtek. Ha jó kedvük volt, nekem is adtak két soldot, s azt úgy tették, olyan körülményesen, prédikációsan, mintha a világ legértékesebb dolgával ajándékoztak volna meg. Azért akartam én úgy kiképezni magamat az életre, hogy ne kelljen keserűséggel, irigységgel lemondanom mindarról, ami a legtöbb ember élettartalmát teszi, hogy ne kelljen annak a fájdalomnak a gyalázatát magamban viselni, amivel a pénzetlenek nézik a gazdagokat, és megépítettem a magam világát, amibe el tudtam helyezni minden vágyakozásomat és epekedésemet s ahol nem kellett rettegnem, hogy megnövekvő, feltörő kívánságaimat nem tudom majd ellátni és kielégíteni. Ez a világ volt az én menhelyem, s bár a másokét fertőzöttnek, korlátoltnak és ostobának láttam, mégis félmagammal benne kellett élnem, s mert szeretem az embereket, meg kellett gyűlölnöm a Pénzt s meg kellett mutatnom, amit nem akartak elhinni nekem, hogy önzetlenül, őértük, őmiattuk gyűlölöm. Ma megmutattam nekik és magamnak is, ma elszórtam és kihajítottam mindent a zsebemből s béke fog szállni énbelém.
De az álmodozó Caccini feje Militrisza térdén nyugodott, s haján a lány vékony, vértől meleg ujjai végigszaladtak. Nagy, egész testét megremegtető vágy fogta el, s nyitott, beszívó szemekkel fordult feléje:
- Milyen szép maga, hatalmas és nyugodt, várva-várt ajándék, szabad-e nekem szeretnem magát?
Militrisza elnevette magát s átremegett rajta a fiú forrósága.
- Késő van már kis profétám, elmegyünk aludni.
Az ebédlőben már csak iddogáló, s olykor nagyokat kurjantó férfiak maradtak, a zenészek egy sarokba húzódva bóbiskoltak, a virágok pedig összetaposva, átnedvesült, barnás szirmokkal nyúltak el a földön.
Caccini elkísérte Militriszát az ajtajáig, s mikor fehér karja feléje nyúlt búcsúzásra, magához kapta őt s rácsókolta remegő, vonagló ajkára esenkedő mámorát, fel nem lakott, elfojtott vágyakozásának tüzét.
Militrisza félő remegéssel bontakozott ki karjai közül s a szobájába szökött. Caccini kint maradt, lihegve, fuldokolva, fogát összevacogtató, testét meggerjesztő vággyal és kidülledő szeme az ajtó színes, bárgyú képekkel átégetett üvegén függött.
Az üveget most átöntötte a felgyújtott villany enyhe, sárga fénye és megjelent Militrisza kidomborodó, felnyújtózkodó árnya, amint két szépen felhajló karja közt dúsfonatú haját bontotta. Caccini nem bírt megállni a lábán, egy szekrénynek dőlt s a nagy csendben hallotta a lány sóhajtását, hallotta szoknyája suhogását, a kapcsok kipattanását s a halkan megkoppanó cipők zaját. Most az ajtón az árny megsűrűsödött, a kilincs megnyikorgott s a résen átömlő erős fényben ott állott előtte Militrisza. Caccini megmozdult, a lány elsikoltotta magát, de akkor már átszorító öleléssel csüngött rajta az olasz fiú. Szívük erősen, hallhatóan dobogott s a lány ingén átégett a férfi megeredt, forró könnye.