Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám · / · Kuncz Aladár: Signore Caccini harca a pénzzel
Signore Caccini igen furcsa és nagyon kedves emberke volt. Azok közül való, akivel szemben még a legutolsó, legcsúnyább kofaasszony is megenged magának egy lenéző, fölényes, de jóakaratú mosolyt. Az igaz, hogy saját maga is oka volt annak, hogy az emberek mosolyogtak rajta, mert kis termetéhez, vékony arcához sehogy sem illő ruhadarabjaival valahogyan humoros megjelenésűnek, roppant gyengének és elárvultnak stilizálta magát. Mindig hosszú fekete kabátot, széles karimájú fekete kalapot hordott, arcát ritkán beretválta, de azért sem bajuszt, sem szakállt nem viselt és ha valakivel beszélt, vékony, csontos ujjaival hegyes állát húzogatta lefelé. Jókora fejét jobbra-balra bólogatva járkált és úgy tudott zöldes, fénylő nagy szemével az emberekre nézni, hogy azok mindjárt pártfogó, dajkálkodó pózba helyezkedtek vele szemben és eszükbe sem jutott volna, hogy ez a kis emberke magában nagyot nevet rajtuk és ezerszer jobban ért ahhoz, amiről oly kedves, gyermekes ártatlansággal és tudatlansággal kérdezősködött.
- Hadd érvényesüljenek az emberek - mondta magában a signore - hiszen olyan jól esik az nekik. A sok bölcsesség, humor és érzelem kikívánkozik belőlük, a jóérzésű ember útját egyengeti azoknak, különben kelevénnyé rakódnak az emberek belsejében s csak az elégedetlen, meggennyedt, félrevonuló és mindenkivel zsarnokoskodó fel nem ismert zsenik számát szaporítják.
Signore Caccini, amint ebből az egy gondolatából is látható, nagyon jószívű ember volt, sőt több ennél, annyira gyöngéd és megértő, hogy a társaságában megforduló emberek a legkellemesebben érezték magukat s ha elbúcsúztak tőle, így gondolkoztak magukban: - Ma nagyon jó hangulatban vagyok, még ezt a kis bolond olaszt is egészen felvillanyoztam. Ő a figyelmességeket, gyöngédségeket nem a tenyerén vitte az emberek elé, hanem észrevétlenül vette azokkal körül őket és nagyon elszégyenkezett, ha valaki rajtakapta. Halkan járt ott, hol mások csoszogva vagy dübörögve mentek, az utcán kotorászgató verebeket messzire kikerülte, nehogy felriaszkodjanak, az idegenekre mosolyogva, derűsen nézett és soha életében egy ajtót be nem csapott maga után. Gyermekéveit, amit a többiek az utcákon, mezőkön szaladgálva, játszva töltenek el, ő Szent Péter láncának a templomában élte le, hol sekrestyés apjának segédkezett, vagy a miséken ministrált. Ebben a kis, homályos templomban, hol sok idegen bámulja Michelangelo Mózesét és vásárol Szent Péter láncot, megszokta a halk beszédet és járást, a figyelmességet az emberekkel, s a kíméletet, az óvatosságot az ott lévő dolgokkal szemben. A nagy gyertyatartókat végtelen tisztelettel törülgette és megbecsülte őket, mint részeseit ama szépénekű illatos szertartásoknak, melyeket az emberek oly áhítattal hallgatnak. Minden ottani tárgy az élők rangjára emelkedett szemében, s ha olykor egyedül maradt a templom délutáni félhomályában, elcirógatta a szenteltvíztartón röpködő angyalokat, nagy tisztelettel, dédelgetéssel suttogott velük s mikor a főoltár előtt a szokásos térdhajlással bókolt, a legintenzívebben érezte, hogy valósággal az isten lakik ott, akié ez a templom s a sok szép bútor.
Apja korán meghalt s ő a papok jóvoltából egy internátusban nevelkedett. Sokat éhezett és sokat tanult, s annyi tekintéllyel, oly sok követelőző önzéssel ismerkedett meg, hogy lassanként megszokta magát az utolsónak tekinteni és annyira kisigényűvé lett, hogy egyetemi évei alatt a nevelősködéssel kiszerzett életmódja valósággal fényűzésnek látszott előtte. Mikor megszerezte tanári diplomáját, már a matematikusok között jó neve volt és több állással megkínálták. Neki azonban eszébe jutott ekkor, hogy tulajdonképpen nem is élt még és hogy sok szép dolog van a világon, amivel jó volna megismerkedni. Cikkeit a tudományos lapok jól megfizették, ott élhetett tehát, ahol akart. Így ment ki Párizsba, hol már harmadik éve tartózkodott s ez idő alatt nemcsak a tudományos világban tett szert névre, hanem valamelyes életfelfogást is szerzett, ami nem tartozott éppen a mindennapiak közé.
Úgy nagyjában azt lehetne mondani, hogy Caccininek az egész élet olyan volt, mint az a kis római templom, melyben gyermekéveit töltötte. Áhítattal, komoly tisztelettel és valamilyen állandó elfogódással járkált benne. Az embereket, kik majdnem mind nagyobbak, kövérebbek, hangosabbak és durvábbak voltak nála, nagy respektussal nézte s nem tudta a férfiakat csak az okosság, vagy érvényesülés s a nőket csak a szépség szempontjából megítélni. Neki ezeken kívül egészen egyéni szempontjai is voltak. Egyik emberen imponált két hatalmas, piros keze, a másikon igen érdekes hajlású, finom fület vett észre, a harmadiknál meg valósággal elragadta, hogy az illető rettenetes ostobasága mellett milyen kitűnő állásba került. Mindent meglátott, észrevett és megértett, de azért ez nem az emberek megvetésére indította, hanem állandó, nagy csodálkozást és elragadtatást támasztott benne. És szerette, bámulta nemcsak az embereket, hanem az állatokat s a dolgokat is. Ha valamelyik vékony füzetecske abban a könyvhalmazban, ami kis szobáját megtöltötte, összegyűrődött s öreg fóliánsok közé szorult, igazi részvéttel kotorászta ki, s a míg kisimogatta, gyöngéd szavakkal becézte:
- Szegény kicsikém, hogy összegyűrtek, no majd jobb helyre teszlek.
Az élet örömeiből nem sok része volt, de azokra nem is tartott igényt, meg volt neki a maga külön világa, ahol úrnak, nagynak érezte magát, ahol minden költészete, minden romantikája és érzelme érvényesülhetett. Sokszor reggelig elüldögélt mulatozó, duhajkodó fiúk és lányok között alig szólva, egy pohár fekete vagy egy kupica likőr mellett. Ilyenkor elreteszelte, elfüggönyözte belső világát a körülötte lévőktől s a számok, jelek kombinálásába, felépítésébe merült. Idehelyezte úgyszólván minden életenergiáját és potenciáját, s míg társai berúgtak s állati butasággal arcukon dőltek szeretőik ölébe, ő minden gondolatával, egész lelkével oly problémákon csüngött, melyek megoldásával bámulatba ejtette a tudós világot. Matematikus énje tökéletes és harmónikus volt és sokat feldolgozott, felszívott másik énjéből, amivel élt, amit mutatott az embereknek, s amiben végülis sok ki nem elégített vágy rejtőzködött ösztönködő, türelmetlen meglapulással s ha nem is tudatosan, nem is bátran, de mégis kialakulófélben volt benne valamelyes követelés azzal az élettel szemben, amit mindenki él.
- Végre is - mondta egyik éjjel a Café Picardban magas triposzán trónolva - az élet tartalma vagy mondjuk így: a ti életetek tartalma roppant kevés. Agyvelőtöket beleőrlitek a kenyérkeresésbe és szíveteket megösztövérítitek a szerelemben. Egész nap dolgozni, robotolni, betartani a hivatalos órát egy büdös, dohos szobában, mikor kint a leggyönyörűbb májusi nap ragyog, aztán hazamenni az asszonyhoz vagy a szeretőhöz, este esetleg átélvezni valamiféle »művészi produkciót«, ami nem fáraszt, legfeljebb az érzékeket felvirágoztatja éjszakára - fuj, ez nem kell nekem. Irtóztok minden olyan művészettől, ami egész embert, friss lelket s nem fáradt, megfogyatkozott agyvelőt kíván. A ti igényetek szerint devalválódott ma az egész művészet, mely ha népszerűvé akar válni, kénytelen leszállni Ms. Courantnak, ki egész nap a börzén lógatta nyelvét vagy Ms. Étant Assisnek ki aktákba ölte életenergiáját, megkínzott, megavult agyvelejéhez és gondozatlan, fejletlen lelkéhez. Valójában sohasem tudtok megpezsdülni ettől a gyönyörűséges élettől és meggerjedni a mindenség egészséges szerelmében. Ilyen körülmények közt furcsa, hogy úgy büszkélkedtek a ti életetekkel s folyton gúnyoltok, nevettek engem, aki fütyülök a ti ideáitokra és ideáljaitokra.
A signore egészen kipirult az izgalomtól, de alig fejezte be szavait, már megbánta, hogy támadott s fejét kérőleg bólogatva jobbra-balra, gyermekes, bocsánatkérő szemmel nézett a társaságra.
A legtöbben nevettek a kis olasz mérges kikelésén, csak egyik öregebb, egykor nagyon jószemű újságíró fenyegette meg őt ujjával s majdnem szomorúan szólt rá:
- Bajok lesznek, kis Caccini. Maga, hogy regényírósan szóljak, az örvény szélén áll, annak az örvénynek a szélén, amiben mi már régesrégen benne vagyunk. Most rettenetesen kínlódik, pofozza magát érvekkel s egyszer csak szép lassacskán idegurul közénk. Mert fiacskám, szép az a matematika s Poincaré Hilbert vagy Klein tudja, hogy maga milyen rémesen okos, de van magának szíve is, ami egy asszony dédelgetésére vár, van karja, ami tornázni akar életbajokkal és életörömökkel, ott van maga, egészben és teljesen, kívül minden tudományon, félelmetesen jogos kívánságokkal, vágyakkal és követelésekkel. Egy kis langyos fürdőcske kellene, idegzsongító, egy saját kézzel és ízléssel összetákolt kunyhócska, ahol észreveszik, hogy a kis Caccininek milyen szép szemecskéje van, az orrocskája milyen klasszikusan hajlik, ahol tanácsot kérnek tőle komoly életdolgokban s ahol Caccini úr egy olyan biztos, plusszal ellátott számocska lesz, mint amilyenekkel ő szokott manipulálni.
Most már szinte kiabált a signore, mint akinek a legsajátabb belét akarják kifordítani:
- Hát soha, tisztelt uram, soha, soha. Azt hiszi, hogy az embernek nem lehet komoly életfilozófiája az, hogy elkülönözi magát a közgyönyöröktől, a közbálványoktól és - közköpőcsészéktől? Nem vonulok én ki semmiféle szkeptikus pózzal a világból, mert szeretem és csudálom az embereket, de irtózom az életmódjuktól. Nem akarok olyan kopó lenni, mint ők, akik felhajszolják a pénzt, a szerelmet s egyéb gyönyörűségforrásokat, hogy legtöbbszőr más lője le azokat, vagy, ha maguk kapnak utána, hát az orrukra koppintsanak. Nem érdemes, uram, együtt dulakodni velük és kiküzdeni könyökkel, lábbal, ésszel vagy szívvel, kimarni, mint népünnepeken a versenyzők a túrós lepénybe eldugott lírát. Mert ma odaredukáltak mindent a Pénzbe, amivel megszokták már, hogy vásárolni lehet a cipőzsinórtól kezdve a szerelemig, az okosságig, a becsületig mindent. Jobban becsülöm tisztelt uram, az uzsorást, ki a pénzt magáért a pénzért szereti s halomra rakja az aranyokat, mint azokat, akik mindent prostituáltak a pénzzel. A Pénz erőssé teszi a gyávát, széppé a csúnyát, okossá az ostobát s mindezeket együttvéve mégis kiuzsorázza, lealacsonyítja, többet árt még nekik is, mint amennyit ártanak ővele. Azért, akárhogy is mosolyognak, gyűlölöm a Pénzt, nem az embereket, hanem a Pénzt, úgy amint van, a maga valóságában és a maga személyében. Bosszút esküdtem ellene, s ha egyszer sok kerülne a kezem ügyébe, kiszórnám, elhajítanám, meggyaláznám, megrugdalnám...
Az olasz már valósággal rikácsolt, a többiek pedig kiabáltak, hahotáztak. Egy betévedt utcai lány, aki végighallgatta őt, nevetve állt elébe s odatartva hatalmas mellét, feléje kacsintott:
- Gyere kicsikém hozzám aludni, egy fél Louis-ért eladom magam neked, mindenem a tiéd lesz, még - a szüzességem is.
A lány szavára az egész kis kávéház nevetésben tört ki, a székekkel dörömböltek, verdesték az asztalokat s a lányt egypár fiatalember a vállára kapva, egyik asztaltól a másikig cipelte, folyton kiabálva: - Egy fél Louis-ért, kinek tetszik? Az éj királynője s a legszellemesebb lány - csak egy fél Louis!
Végre is Caccini ölébe rakták, aki elpirulva, nagy zavarban próbálta eltolni magától, de a nő kacagva bújt hozzá s átkarolva őt a fülébe súgta: - Gyere hozzám, csak úgy, mintha a férjem lennél, olyan kedves fiúcska vagy... Istenemre - ingyen!
Szegény kis Caccini alig tudott a nőtől megszabadulni s valósággal ki kellett szakítania magát karjai közül, meg a többi emberekéből, kik mikor látták, hogy szökni akar, erővel visszatartották őt.
Végre kijutott az utcára és széles kalapját a fejébe nyomva, megindult hazafelé. Az utcák már néptelenek voltak, csak a mutatóhelyekről hallatszott ki zene, kiabálás és a lányok visítása.
Signore Caccini nagy lépésekkel mérte az aszfaltot s elgondolkozott magában: - Meg vannak már mérgezve, a Pénz belopózott a vérükbe és ott munkál agysejtjeikben. Meg aztán romlottak, bizonyisten romlottak. Okosabbak, mintsem ne látnák a sok piszkot, de fásultabbak, fáradtabbak, semhogy segítenének rajta és cinikusabbak, hogysem ezt be ne vallanák s ne kérkednének vele. Ma a cinizmus az emberek áhítata s a vallás, melyben testvéreknek érzik magukat. Fene bánja! Útközben megetetett egy rácsos pinceablak mögött mozgolódó néhány házinyulat, egy kapu előtt ácsorgó macskának becsengetett s megvárta, míg a kapu kipattan s a macska azon csodálkozó, hálás, egy kicsit aggódó hátranézéssel besurran. Mikor a penziója elé ért, egy magas, szép fehérkabátos, feketekalapos nő fizetett éppen egy automobil sofőrjének.
Caccini megnyomta háromszor a csengőt s a hölgyet előrebocsátotta, ki halk merci-vel ajándékozta meg őt s eltöltötte jó, orrfeszítő, érzéki parfümmel körülötte a levegőt.
A signore gyufát gyújtogatott, a nő eltűnt az első emeleten s ő tovább botorkálván a sötét lépcsőn az ötödik emeletre, szinte hallhatóan motyogta magában: - Milyen szép ez az orosz nő s mennyire nem törődik velem, holott szomszédja vagyok az étkezéseknél... Ott van a baj, mondta az az újságíró, hogy az örvény szélén állok...