Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám
Tisztelt Társaság, a felhívás, mellyel társaságunk az irodalomnak s a társadalomnak netalán való összefüggése dolgában vallott véleményeket itt vitába hívja, az ő nemes kíváncsiságát a következő kérdőpontokba foglalja össze:
»Minő hatása van az irodalomnak a társadalmi átalakulásokra s a társadalmi életnek az irodalomra? Hat-e és ha igen, hogyan a társadalmi élet az irodalmi tárgyak, az írói problémák megoldására, továbbá az író kifejezési módjára, szóval az esztétikai formákra? Az irodalom fejlődését belső okokból történő változások, vagy a társadalmi élet alakulásai idézik-e elő? Minő tanulságot nyújt ezekből a szempontokból a magyar irodalom szemlélete?
Valamely irodalmi mű értéke függ-e a benne kifejezésre jutó társadalmi ideáltól? Ha vannak az esztétikai értékmérésnek szociális vonatkozásai, melyek azok s minő viszonyban vannak ezek a szorosabb értelemben vett esztétikai szempontokkal?«
Tisztelt Társaság, tudós vagy tudós hajlandóságú hallgatóság előtt nem kell fejtegetnem, mennyire ott kezdődik a tudományosság, ahol kérdéseket tesznek föl, s azokat jól teszik föl. A felelet a kérdés feltevésén fordul meg, sőt a kérdés feltevésében már benne van a felelet. Azt hiszem, a kérdések, melyekkel a Társaság a véleményekhez fordul, igen jól vannak feltéve. Azt hiszem, a felelet majd mindegyikben benne foglaltatik. Sőt benne foglaltatik a felelettel szemben való lelki, belső, titkos állásfoglalás is. Ez nem lehetetlen, nem is tudománytalan, kivált lelkiekben, ahol, hiába, maga a tudomány is, éppúgy, mint az irodalom, erősen determinált a társadalmi kölcsönhatásoktól. Ahogy a tisztelt Társaság kérdéseit felteszi, mintha azt mondaná: én mosom kezeimet, én az irodalmi vitát szigorúan tudományos szemmel akarom nézni, s azt se bánom, ha a vita során netalán olyasmi derül ki, hogy az irodalmi mű értéke nem függ a benne kifejezésre jutó társadalmi ideáltól. Előre kötelezem magam, hogy, ha ezt bebizonyítják, én Társaság, elfogadom, annál is inkább, mivel ez az elfogadás csak plátói lehet, mert ugyan ki az ördög hiheti komolyan, hogy az irodalmi mű értéke nem függ, legutóbb többek közt, a benne kifejezésre jutó társadalmi ideáltól is?!
Tisztelt Társaság: legyünk őszinték s valljuk meg, hogy kérdéseink föltevésének érdekeletlen objektivitása alján igen értékes embereknek szubjektív megdöbbenése húzódik meg - még pedig azon való, hogy a világ nem megy egészen aszerint a rend szerint, amelyet az ember szinte magától értetődően természetesnek gondol. Magyarországon az utóbbi öt esztendőben nagy irodalmi megújulás ment végbe. Az irodalom divatba jött s felfedezték politikai fontosságát. Új költők bukkantak föl, kik nem voltak hajlandóak megnyugodni a tudomásul nem vétetésben, mely akkor a magyar költő sorsa volt. Kiküzdötték a meghallgattatást maguk és mondanivalóik számára s mikor ez megtörtént, azok, kiket e mondanivalók megdöbbentettek, hagyományos esztétikát, politikai megfontolást és mindent, ami egyáltalán van, megmozgattak, hogy e költőktől az ő költő mivoltukat vitassák el, s mint költőket ütvén őket agyon, egyben a mondanivalóikat is agyonüssék. E mondanivalókból azok, amiket a támadások kipécéztek, természet szerint egybeestek - hogy nagyon általános szót mondjak - a politikai radikalizmus tanításaival - természet szerint, hiszen éppen azért pécéztettek ki. A politikai radikalizmusnak tehát érdeke volt s ennek révén meggyőződésévé erősödött, hogy a költészetnek minden politikai irányítástól való függetlenségét hirdesse, a művészetnek minden politikai tolakodástól való menedékjogát állapítsa meg. A szabadságharcok így egybeestek egymással, s a politikai radikalizmus diadalmasan lobogtatta meg az írói szabadság zászlaját. Az írók ezt a diadalt s ezt a szabadságot komolyan vették. Úgy írtak, ahogy nekik tetszett - s ezt annál inkább tehették, mert az író nem is tud másképp írni, mint ahogy neki tetszik. Ez azonban, ahogy általános lett, nem mindenben szolgált elégtételére a politikai radikalizmusnak. Mikor, lelkes segítségével, a konzervatizmustól szorongatott irodalmi szabadságnak segítségére sietett volt, önkéntelen úgy tette s azért tette, mint a mesebeli hős, ki öntudatlanul is azzal a magától értetődéssel szabadítja ki a királykisasszonyt a hétfejű sárkány tolakodásából, hogy majd aztán megtalálja benne élete társát. Ehelyett a megszabadított irodalom bájos mosollyal megköszönte a hős radikalizmusnak a kedvességét, s még bájosabb mosollyal, elképesztően szemtelen egyszerűséggel, ugyancsak úgy, mintha magától értetődő volna, elkezdett flörtölni mindenféle dandiekkel, olyanokkal is, kik minden hájjal inkább meg vannak kenve, mint azzal a bizonyos szociális olajcseppel. Vagyis: az írók olybá vették a radikalizmus segítségét, hogy ez kutyakötelessége volt, és semmi egyébbel nem akarták leróni hálájukat, mint azzal a faktummal, hogy ők vannak, hogy olyanok, amilyenek s úgy írnak, ahogy írnak. Olyikuk visszamélyedt holmi tömjénes istenességbe, a többszörös családapa kikendőzött ifjú szerelmesnek, a kávéházak proletárja hirtelen felfedezte, hogy ő exkluzív arisztokrata, s valamennyiök írásán megérzett, hogy egy újfajta mondatcsengés sokkal fontosabb előttük a termékek szétosztásának módjánál. Kába rímjátékokba fogultak bele - s a radikalizmus tyúkja, mely oly hősi bátorsággal kotkodácsolta volt el fejük fölül a héját, elképedve látta meg, hogy akiket ő csibéinek hitt, leendő harci kakasainak és tojótyúkjainak, voltaképp állhatatlan gácsérfiak, kik léha magukkelletésével úszkálnak a l'art pour l'art vizein.
Tisztelt Társaság, tudom, hogy ez nem is oly mulatságos dolog. Aki mély meggyőződéssel vallom s minden történelemből, de kivált a mi nemzetünkéből ismerem az irodalomnak politikai fontosságát, igen át tudom érezni a csalódást, mellyel minálunk a lelki s a politikai barbárságtól egyszerre szorongatott szabadsági politika elkedvetlenedett a játékosságon, aminek, az ő keserves munkájához képest, ez artisztikumot értékelnie kellett.
Ich bin müde, wie eine Jagdhund, und möchte florentinische Nächte schreiben - gúnyolódott keserűen Börne, mikor a demokrácia legszentebb küzdelmei közepett Heinének nem volt jobb dolga, mint florenci emlékeket írnia egy asszonyról, kihez nyilván sosem volt köze és Paganini játékáról, melyet úgy ír le, hogy megérzik rajt, hogy nem is hallgatott oda, mikor a nagy művész játszott. És Börnétől a mi Petőfinkig a politikai radikalizmus költői keserű megvetéssel fordulnak el Goethétől, ki a fény törését s az állkapcák csontozatát tanulmányozta, mialatt vérzuhatagokban morajlottak körülötte a rabság s a szabadság áramlatai. Ilyen távol időket s ilyen elkönyvelt költészeteket említek itt fel, hogy megéreztessem, mennyire nem új ez a mi mostani vitánk s mennyire nem kell szégyellnünk, hogy nálunk is felütközött. De egyben azért is, hogy eleve nyugodtak lehessünk a végében s eleve tudjuk, hogy közmegelégedésre fog eldőlni, közmegelégedésre kell eldőlnie, úgy, hogy sem a politikának, sem az irodalomnak nem lesz belőle kára.
Tisztelt Társaság, maradjunk meg egy percre Goethénél, kit kortársai közül kevés kivétellel (igaz, hogy ezek közt ott volt Napóleon is) főképp azok szerettek és ismertek el nagynak, kiket mai szóval esztétáknak neveznénk s kik a maguk ideiben ezeknek az időknek politikai küzdelmeitől valóban közömbösen fordultak el, vele magával együtt, ki, kivéve miniszterségének kezdeteit, maga sem tekintette magát politikusnak. Ugyanezt a Goethét ma nemcsak a németek ítélik az emberiség egyik legnagyobb nevelőjének, még pedig politikai nevelőjének is. A Faust második részét s a Wilhelm Meisters Wanderjahret, melyeket évtizedeken át olybá vettek, mint az öreg ember világtól való bogaras elfordulásának dokumentumait, ma a tudomány s a politika kezdi besorozni szent iratai közé. A Faust második részéről megállapítják, hogy mikor Fausttal egy darab földet hódíttat el a tengertől s ebben jelöli ki megváltatását: politikai kultúrprogramot ír az emberiség elé. A Wanderjahréból egész breviáriumát tudják kiírni az amerikanizmusnak s az indusztrializmusnak. Alig van újabb tudományos felfedezés - mert, ugyebár, az igazságokat is felfedezzük - melynek világánál e nagy embernek eddig homályos egy-egy mondatára vagy célzására is fény ne esnék, s ez új világítás azt ne mutatná, hogy ő már két emberöltő előtt meglátta azt, amit a harmadik csak most vesz észre. Goethe volt a legnagyobb szocialista - magyarázta minap egy bécsi munkásgyűlésben az odavaló pártnak egy cselekvő politikusa. S akár betű szerint igaz ez, akár csak a lelkesedésnek túlzása: való, hogy a mai politikus éppúgy megtermékenyülhet Goethétől, mint a mai tudós s mint ahogy a politikus sosem tudja, mikor csinál történelmet, a művész sem tudja, hogy mikor csinál politikát. S mint ahogy az artisztikus művészek alábecsülik a politikát s nem ismerik természetét, mikor azt hiszik, hogy ők, az artisztikumukkal, elfordultak attól, a politika is alábecsüli magát, mikor azt hiszi, hogy ő a politika, csak ott van meg, ahol kimondottan ott van.
Tisztelt Társaság, én e dologról úgy konzervatív, mint radikális oldal felé már meglehetősen kibeszéltem magam, s ebben a csakis exponáló néhány megjegyzésben nem vezetem le a feleletet mind a kérdésre amit a társaság felhívása felvetett - akik majd a vita rendjén felszólalnak, bizonyára megteszik. Kész dolognak veszem a feleleteket, kész dolognak veszem, hogy az irodalom előre jelzi a társadalmi átalakulásokat s azért jelzi, mert azok legelébb benne mutatkoznak - viszont hogy e megmutatással maga is egyik főeszköze ez átalakulásnak. Világos előttem, hogy az író, mint minden ember, társas lény lévén, ő rajta, az ő érzésén és képességén keresztül éppúgy a társadalom szabja meg az esztétikai formákat, mint ahogy a társadalmon keresztül az újabb meg újabb emberi szükséglet kielégítési módok hatnak mindenre, ami emberi és lelki, tehát az esztétikumra is. A képzelet útján való szükséglet kielégítés épp olyan kielégülő módja minden állati szervezetnek, mint a reális kielégülés, például az evés - s a képzelet legmesszebb eső játékai, tehát a legművészibb művészetek is voltaképp ezen a folyamaton épülnek. Még tovább: csakúgy, mint ahogy a sokaság lelke hű szétvetődése az egyes léleknek, az egyes lélek viszont történelmi lerakódmánya a sokaságok lelkének - s így a legegyénibb és legbelsőbb okok is, melyek egyes művészeken keresztül az irodalmat fejlesztik, mindenesetre kollektív hatásai a társadalomnak, értvén társadalmon nemcsak az egyívásúakat, hanem a történelembe belevesző egész sorát a nemzedékeknek. Egyszóval vitathatatlannak ítélem s az utánam szólók csak bizonyítani és részletezni foghatják, az esztétikának s ezzel az esztétikai értékmérésnek és megállapításnak is társadalmian determinált voltát. E determinánsok közt nyilván ott van a társadalmi ideál is, mely úgy az író, mint az olvasó vágyaiban benne lappang. Csakhogy e determinánsok öntudatlanok, úgy a szociális vonatkozások, mint különösen a társadalmi ideál, mondom, benne lappanganak az írói és olvasói idegzetben, adalékokul, melyek, mint egyéb adalékok - például a szavak jelentéséről való konvenció, a minden ember életében egyforma tapasztalatok, érzések, tulajdonságok - egyáltalában lehetségessé teszik, hogy az egyik valamit kifejezzen, a másik ezt a valamit megértse vagy átérezze. Mint az érintkezés, a megértés, a hatás lehetővé tevője lappang benne úgy a műben, mint olvasójában egyebek közt a társadalmi ideál is. Kifejezésre jutással azonban a társadalmi ideál csak akkor határozza meg a költői munka esztétikai értékét, ha magának a megmért műnek éppen az ideál kifejezése volt a tárgya s a feladata, s ilyenkor és így, mintegy másodfokon, mert mint a tudatosság emeletén, a mű esztétikai értéke nem ennek az ideálnak tudományos vagy politikai értékétől függ, hanem attól, hogy ezt a becses vagy nem becses ideált hogy sikerült a költőnek kifejeznie? Az esztétikai értéket ez adja meg: a kifejezés, vagyis, pongyolábban, de világosabban: nem magának a mondanivalónak tudományos igazsága vagy politikai kívánatossága, hanem az, hogy ezt a mondanivalóját a költő jól tudta-e elmondani, megtalálta-e a kifejezésnek mindazokat a módjait, melyeknek indukáló hatásával az ő mondanivalójának egész komplexumát át tudja vinni az olvasó tudomásába, jobban mondva: ugyanilyen komplexumot tud felébreszteni az olvasóban. Mondom, az író indukáló hatalmában, az olvasó indukálódásának képességében ható vagy képesítő adalék gyanánt okvetetlen és mindig ott van az ő társadalmi ideáljuk is. De, ismételnem kell: irodalmi érték cinozurája gyanánt ez az ideál csak akkor kerül számba, mikor maga az ideál volt az indukálandó valami, s ekkor az esztétikai értéket nem az ideál értéke szabja meg, hanem az indukálás szerencsés volta.
Elvben tehát azt lehet, sőt kell mondani, hogy mindegy, mit fejez ki a költő - hazugságot, ürességet, gonoszságot, világtól való elmaradtságot, csak meg tudja érzékeltetni. Gyakorlatban, persze, ez nem egészen így van. Mert az értékeltetéshez kettő kell. Kell valaki, a költő, aki oly mélyen átérezzen valamit, hogy az az idegnedv ömlésével törjön ki belőle, ilyen mélyen pedig csak az ragadja meg az embert, amiben maga is hisz, viszont ennyire fogékony ember ritkán hihet hazug, gonosz vagy rég idejüket múlt dolgokban. S éppígy: kell valaki, az olvasó, kinek lelkében mindezek számára megvannak a megfelelő és alkalmas adalékok - márpedig a nyilvánvaló hazugságok vagy az emberek aznapi vágyaival és tudomásával igen ellenkező mondanivalók egyszerűen nem találnak embert, akibe indukálódhassanak. Innen van az, hogy a maguk idejében óriási hatású némely költői munkák későbbi korokban nem hatnak, sőt nem is tesznek költészet benyomást, egyszerűen azért, mert mondanivalójuk a későbbi embereknek már nem rezegteti meg a lelkét, tehát az ő számukra már nincs jól kifejezve, nincs megérzékeltetve. Világos ebből, hogy az úgynevezett l'art pour l'art éppen nem oly mentes a társadalomnak politikai szolgálatától, mint talán maguk a művészek is hiszik. De világos viszont az is, s a művészetnek egyéni, idegbeli, az öntudatlanból parancsolatlanul kitűnő mivoltával függ össze, hogy ezt a szolgálatot nem lehet ráparancsolni. Mint a filozófia nem maradhatott ancilla theologiae, a literatúra nem lehet ancilla politicae. A politika hasznát veheti, veszi is, annak, hogy van költészet. De nem dirigálhatja, s hiába is tenné, a költészetet a maga hasznára. Maga a költő sem írhatja elő magának, hogy mi kapja őt meg és mi érdekelje - annál kevésbé írhatják elő mások. Csak a költőre magára való hatással lehet hatni költészetére azzal, ha fel tudják kelteni politikai érdeklődését és olyan politikát termelnek, mely nem csalja meg ezt az érdeklődést. Valahogy úgy lehet hasznosítani a költőt a politika számára, mint ahogy az anyával etetik meg az orvosságot, amit a csecsemőnek szántak, hogy belevegyüljön az anyatejbe s a kisded ebben a természetesen lett elegyben kapja meg. De hiába ripakodnának rá az anya mellére, hogy ezentúl aszpirint termeljen, bármily kitűnő és hasznos és egészséges is az aszpirin.
Ez a figyelmeztetés egyformán szól úgy a konzervatív, mint a radikális politikának - s ha az irodalom és a társadalom összefüggésének tulajdonképpeni vitája megindítása előtt mégis a radikális politika felé fordítom, annak magyarázója a hely, ahol ma összegyűltünk. Ez a hely annak a radikális politikának a helye, mely bízik a maga igazában s nem fél azt alávetni az érdekeletlen, a semmi előzetes utasítással meg nem kötött tudomány próbájának. Azt hiszem, ezt az önbizalmát nem szabad elveszítenie az irodalommal szemben sem, s nem kell veszedelmet látnia az utasításoktól meg nem kötött költészetben. Igaz, a komorság egy kicsit mindig velejárója az erkölcsi komolyságnak, s minden puritánizmusban benne lappang az ikonoklasztaság. De ezzel csak agyonverni lehet a művészeteket, nem hasznosítani - ha van politikai hasznuk (pedig van), csak akkor lehet, ha maguk is megvannak. A l'art pour l'art művészi princípiuma ellen igazsággal nem lehet vetni semmit, mert logika szerint következik a művészet önkéntelen mivoltából. Viszont könnyű megvígasztalódni a jelenségével szemben, mert valójában igazi l'art pour l'art lehetetlen, mivel eredendő megindítói ugyanazok a szükségek, legmélyebb meghatározói ugyanazok a sugallatok, melyek a politikát indítják és határozzák meg. Mentül zavartalanabb a munkája, annál teljesebben hatnak e determinánsai, a politika tehát legnagyobb hasznát akkor veszi a művészetnek, beleértve az irodalmat is, ha minden módon, még a saját igényeivel szemben is, biztosítja szabadságát. A politika lehet szocialista - az irodalom mindig a manchesterság tartománya marad. Laissez passer, laissez faire. A politikának lehet, kell is, mindenhez tartania a jogát s a beleszólását. De az irodalommal úgy van, mint Nagy-Britannia van Kanadával. Kanada teljesen autonóm - annyira autonóm, hogy Nagy-Britanniának tulajdonképp semmi köze hozzá és semmi befolyása a dolgaira. De mentül függetlenebb Kanada, annál nagyobb gazdagsággal és erővel neveli Nagy-Britanniának erejét, s mentül kevésbé kényszeríthetik rá, annál serényebben állít, a maga jószántából, páncélos hajókat az anyaország védelmére.