Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám · / · Réti Ödön: Zorka

Réti Ödön: Zorka
Regény
XI.

A tanfelügyelő, akit az előtte lejátszódott jelenet vadsága mélyen megrázott, már nyugodtságot parancsolt magára. Mit sem törődve Jaksa és Csapó panaszaival, két egymás mellé helyezett levél tanulmányozásába mélyedt. Az egyik Csapónak Erdőssyhez intézett levele volt, a másik az anonim levél. Az írás szembetűnően eltorzítva. A szélen egy barnavörös folt, egy odaszáradt vércsepp...

Délután a leányiskolában egyedül folytatta a vizsgálatot. Mikor Oroszi Vilmát meglátta, nem tudta meglepetését eltitkolni. Egy korán fejlődött iskolásleányt várt és egy nő jelent meg előtte.

- Kedves leányom, - kezdte - ne nézzen engem valami ridegszívű bírónak. Magának leányom, nem él már az édesapja, legyen irántam bizalommal, kérem, tekintsen erre a kis időre atyjának. Mondjon el mindent őszintén és én ígérem, hogy amit magától hallani fogok, az örökre a kettőnk titka marad. Ha hisz nekem, ha megbízik bennem, mondjon el mindent. Magának nem árt vele, főképpen pedig használhat másnak.

- Ismétlem: minden szavát titokban tartom.

- Minek az? - felelt Oroszi - nekem már nincsen semmi veszíteni valóm, engem rossz leánynak tart mindenki, az anyám is - mindenki. És igazuk van, annak tartom én is magamat. Minek titkolódzni? Az iskolából kimaradtam, a magam jószántából jöttem ide és csak azért jöttem ide, mert nem akarom, hogy ártatlan bűnhődjék helyettem.

- Egyedül én vagyok bűnös. Mindenért, ami történt, engem terhel a felelősség.

Mélyen felsóhajtott.

- Tessék kérdezni.

- Hát mondja őszintén, milyen viszonyban volt Erdőssy tanár úrral?

- Milyen viszonyban? Semmilyenben. Én szerettem, ő közömbös volt irántam, talán gyűlölt is, mert én gyűlöltem azt, akit ő szeretett.

- Nem volt a lakásán?

- Voltam kétszer is, írásokat vittem hozzá.

- Miféle írásokat?

- Valami jegyzőkönyvet küldött neki Csapó igazgató, meg levelet.

- Tehát Csapó igazgató úr küldte?

- Nem, nem ő küldött, - zavartan hallgatott - de mégis ő küldött... akarta, hogy én menjek. Ezt biztosan tudom. Kezembe adta az írásokat és kért, küldeném el sürgősen az iskolaszolgával. Kerestem a szolgát, nem találtam, mikor ezt az igazgató úrnak meg akartam mondani, már nem volt az iskolában... Elvittem magam... Így történt ez másodszor is, kedden. Még óra előtt átadott valami jegyzőkönyvet, meg egy levelet és lelkemre kötötte, hogy jól intézzem el, mert fontos az ügy és sietős. Mondjam meg a szolgának, ha a tanár úr nem volna otthon, várjon reá, míg hazatér. A szolgát ismét nem találtam... Elvittem én. Másnap megtudtam, hogy Csapóéknál dolgozott egész nap. És én... csak ezt ne tettem volna...

- Akkor történt? Bántotta önt?

- Dehogy! - folytatta Oroszi türelmetlenül - mondtam, hogy gyűlölt engemet. Különben akkor ott volt nála a kis Milovanov leány...

- Ne sírjon. Gyermekszerelem: gyerekség.

- Most nem azért sírok.

- Hanem?

Oroszi hallgatott. A tanfelügyelő az előtte heverő íráscsomóból előkeresett egy levelet s eléje tartotta.

- Ön írta ezt?

Oroszi belenézett.

- Én? - kiáltott fel a rémület és undor hangján - hát olyan elvetemült teremtésnek tart engem az úr?

A szemei villámokat szórtak, aranyszőke hajának egy leomló fürtjét indulatosan csapta vissza.

- Nyugodtság leányom félreértettem a szavait: maga mondta, hogy mindenért önt terheli a felelősség. Tudhatja, hogy emiatt az anonim levél miatt történt az a szomorú eset...

- Emiatt? - megkönnyebbülten sóhajtott fel, arca felderült egy pillanatra. - Kérem szépen, hadd nézzem meg még egyszer azt a levelet.

A tanfelügyelő átadta neki, Oroszi nagy figyelemmel vizsgálta.

- Az ő írása, az ő betűi... felismerem.

- Gyanakszik valakire?

Oroszi elgondolkozva nézett maga elé.

- Ezt hamarabb is kitalálhattam volna... Csak eszköz voltam a kezében... Istenem, ha az a leány meghal, én valami borzasztót teszek!

- De mi oka volt neki erre?

Megértőleg néztek egymásra.

- Nem tudom, haragudott reá, félt tőle, Jozefin a leánya, elmondta nekem egyszer, hogy Erdőssy tanár úr ki akarja túrni az apját az igazgatóságból. Ezért. Talán másért is.

Pirosság öntötte el az arcát, lesütött szemekkel beszélt tovább:

- Miattam is. Egyszer azt mondta nekem - ittas volt - Vilma, én tudok ám mindent, nekem is tetszik ám maga, de ha első nem lehetek, szívesen leszek a második. Én várhatok.

- És maga ezt eltűrte?

A tanfelügyelő aztán a lelkére beszélt... Később még kihallgatta a kis Milanát. Milana okosan felelgetett és az ügy lényegére vonatkozólag mindenben megerősítette Oroszi szavait...

»Nekünk sebészeknek van egy hatodik érzékünk, mely nekem a jelen esetben azt mondja, hogy a természet még segíthet, az életerő az minden« - első alkalommal ezt a diagnózist állapította meg a hírneves budapesti tanár. Műtétre nem volt szükség, az acélburkolatú golyó keresztülröppent a mellen, áttört a könyvespolc oldalán és belefúródott egy magyar nyelvtanba.

Mikor másodszor is lesürgönyöztek, a Tucakov és Garai orvosok határozatával szemben elrendelte, hogy a beteg minden kívánsága teljesítendő, a dús honoráriumot irigylésre méltó eleganciával zsebébe csúsztatta és távozni készült. Danisityné összetett kézzel könyörgött neki...

»Végtelenül sajnálom nagyságos asszonyom, nem szabad feladni a reményt, a természet még segíthet. Sajnos, én sem vagyok Isten« - ezt mindenki elhitte neki, de senkit meg nem vigasztalt.

Zorka Milanával játszani akart. Milana jött: megkomolyodva, bánatosan. Zorka mellé leült egy székre, anyásan becézgető kérdéseket intézett hozzá, amelyekre rögtön ő maga válaszolt is.

- Ej Zorka, hát betegek vagyunk? No nézze meg az ember. Na, nem vagyunk azért olyan nagyon betegek szépen meggyógyulunk s ez nagyon jó lesz ám...

Szép mesét mondott az ébenhajú, csillagszemű királykisasszonyról, aki egyszer nagyon beteg volt... nem is olyan nagyon, csak ő hitte azt, de azért ennek a királykisasszonynak nem volt szabad beszélnie. Volt egy királyfi is, aranyhajú, kékszemű, aki egészséges volt, akinek senki nem tiltotta el a beszédet, de azért ő csak hallgatott mindig hallgatott...

Szívós fűből gyűrűt is kötött Zorka ujjára, árvácska szirmot csíptetett a közepébe drágakőnek...

- Kicsikém - suttogta Zorka.

- Csitt, úgyis tudom mit akarsz mondani, azt akarod mondani, hogy neki is kössek gyűrűket.

Zorka arcát angyali mosoly derítette fel.

- Mondd meg neki, hogy bocsásson meg nekem.

Estefelé elveszítette eszméletét. Suttogó, egymásba fonódó, érthetetlen szavak peregtek az ajkán, közben panaszosan fel-fel kiáltott... Sírt és egészen tisztán kimondta: »tanár úr én nem olvastam.« Karjaival tétovázó, bizonytalan mozgásokat írt le a levegőben. Elejtett kezei súlyosan estek vissza a takarójára. Felnyitotta szemeit. Énekelni kezdett síri hangon: »Beogradszko ravno polye. tud' sze seta lane moje« ...

Az anyja a paplanon keresztül a lábait csókolgatta, Danisity bement a másik szobába s két kezével tépte a haját. Reggel Zorka elaludt, de pihenése nem tartott sokáig. Felébredt, anyjára nézett és megszólalt:

- Jobban érzem magamat.

Még tovább akart beszélni, de ajkai hangtalanul mozogtak. Danisityné leolvasta a szájáról, hogy Erdőssyt szeretné látni.

Milovanov ment be érte. Erdőssy lelkendezve vett magára más kabátot, szebbet, tükörbe nézett, megigazította a haját... Mentek gyorsan, megrendülve, kiolthatatlan reménységgel a szívükben.

- Mily messze van, - gondolta magában Erdőssy - a kert felé mily közel. Végigmenni az utcán, aztán derékszögben befordulni, menni tovább, újra befordulni... - ez az ő utcájuk... A szíve hangosan dobogott.

Nagy, barnára festett kapu, felül kék, sárga üvegdísz, belépnek, a kapu döngve zárul be mögöttük.

Pár lépcsőn mennek fel. Üveges folyosó, magasra nőtt pálmák, húsoslevelű fikuszok... az előszobában vadásztrófea: agancsok, puskák, régi pisztolyok. Tovább haladnak. Nagy, vaskos bútorok... Milovanov megszorítja a karját... átható éterillat... süppedő szőnyegek... hirtelen heves, szívbe nyilalló sikoltás, zokogás... kinyílik egy ajtó, a sírás hangosabb... az orvos áll előttük: »már késő...«

Az ajtó felnyílik... Ott feküdt Zorka mozdulatlanul, fehéren. Arcán nyugalom. Kezei a takarón pihentek. Egyik ujján még rajt volt egy fűből készült gyűrű.

Egyszerre kondultak meg a szerb templom harangjai. Pont öt óra volt. Erdőssy a fülére szorította kezeit. A harangszó akkor gyászos harmóniába olvadván össze, tisztán kimondta: Zorka, Zorka...

Ablaka előtt, ahol sűrű csipkefüggöny mögött ült, elkiáltotta valaki magát: - Erre hozzák!

Ministráns fiúk jöttek fehérbe öltözve, magasra emelt ripidákkal, utánuk díszes kocsi koszorúkat vitt. Aranyozott hintó vitte a koporsót, a betűk is aranyból: »Zorka«... Egekre törő fohászként felharsant a Szvjati bozse... Fekete folt: a gyászolók. Az iskolás leányok négyes sorban. Felnéznek az ablakra. Mindenki felnéz az ablakra... Ott mennek: Jorgovitsné, Trifunity, az Obradovits leányok,... Glavaski Szvetozár görbe háttal csontvázzá soványodva... sokan vannak... szép, nagy temetés.

A menet elhaladt. Az énekszó már alig hallatszott, és már nem is hallatszott, de Erdőssy még folyton hallotta: szvjati bozse, szvjati bozse....

Másnap, a meleg nyári délután lomha csendjében, riasztó zörgéssel állt meg egy kocsi Milovanovék előtt.

Erdőssy elbúcsúzott a házbeliektől.

Nem mertek egymásra nézni. Siettek, siettek... Miért szégyenlenek az emberek egymás előtt sírni?

Milana átölelte a nyakát és keservesen zokogott.

- Oh Jenő bácsi, tudom én úgyis, hogy maga nem jön vissza többé soha...

Erdőssy lement a kertbe. Nesztelen lépésekkel haladt a kútig, útközben leszakított egy rózsát.

Letérdelt és átnézett a Danisityék kertjébe. És várt...

De odaát csend volt, csak fémes fényű legyek zümmögtek a napon és két fehérszárnyú lepke kergetődzött a virágok között.

Áthajolt a kút fölött s a rózsát gyengéden a pázsitra ejtette.

- Zorka... Isten veled... én elmegyek...

(Vége)