Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám · / · Réti Ödön: Zorka
A folyosón Milovanov jött feléjük fájdalmas komolysággal.
- Hát maga itt van? - kérdé Erdőssytől tompa hangon.
- Hát hoI volnék, miért, mi történt?
A szíve alig vert, fakó lett az arca. Milovanov leányát egy intéssel lakásukba küldte.
- Nagy szerencsétlenség ... Zorka...
- Zorka?
- A szívébe lőtt ... nem tudom ... él... a mellébe...
Erdőssy ingadozva állt előtte, mintha iszonyú ütés érte volna a fejét: értelemnélküli tekintettel bámult reá. Milovanov bevezette szobájába. A szomszéd szobából keresztültört egy hang: a kis Milana keserves fuldokló sírása.
Erdőssy, révedező tekintetét egy pillanatig körülhordozta a szobában, majd vizsgálódva pihent meg szeme Milovanovon, aztán mintha álomból riadt volna fel, halk hangon, melyben őrült fájdalom rezgett, kérdezte:
- Miért tette ezt?
Felugrott s az ajtó felé rohant. Milovanov utána vetette magát.
- Mit akar, eresszen el! - kiáltott rá Erdőssy durván s ki akarta szabadítani a karját.
- Látni akarom...
- Hiába menne, senkit sem bocsájtanak be hozzá.
Milovanov aztán összefüggéstelen mondatokban beszélt tovább.
- Ő éppen az utcán járt, mikor orvosért futottak, ő is odaszaladt, Danisityék nem voltak otthon... ez borzasztó... Isten nem engedheti...
Megrázkódott s könnyek peregtek végig arcán.
- Nem sejtem, mi történhetett - mondta Erdőssy kábultan, majd esdekelve kérte Milovanovot, menne át, nézze meg, hogy mentsék meg, mentsék meg!
Milovanov elment, Erdőssy kikísérte a folyosóra, forró homlokát odaszorította egy üvegtáblára s nézett arrafelé... a Zorkáék felé dideregve, sírást visszafojtva, kétségbeesve.
Milovanovék cselédje odament hozzá.
- Ki hitte volna ezt? Én hallottam a dörrenést, de azt hittem, valahol erősen becsapták az ajtót...
Visszament a szobájába, leült, kezét szemeire szorította. Maga előtt látta az imádott leányt kecses mozdulataival, rózsás arcával, virulón és mintha ajkán most is érezte volna az első csók édes tüzét.
- Nem nem lehet, óh Zorka - suttogta - miért szerezted nekem ezt a bánatot s elhatározta, hogy szemére lobbantja, ha meggyógyul. Hitte, hinni akarta, hogy Milovanov jó hírekkel tér vissza.
A rózsa... a rózsa, melyet most is a kezében szorongat - fény gyúlt ki gondolatainak zavaros tömkelegében - ezt a rózsát, melyet a kertben, a kút mellett talált, utolsó üdvözletül kapta tőle. És többé nem reménykedett oly erős hittel.
Milovanov visszajött. Szomorúan.
- Talán... Az orvos hiszi... a fővárosba sürgönyöztek sebészért...
Kutató szemmel nézett Erdőssyre.
- Egy anonim levelet találtak ott mellette.
- Levelet? Ki írta, mi volt benne?
Kérdések özönét intézték egymáshoz, melyekre felelni egyikük sem tudott...
Mikor egyedül maradt, elhatározta hogy odamegy. Hozzá. Keresztül a kerten, tomboló fájdalma legyűrte józanságát, gyötrelmes türelmetlenséggel várta, míg a házban, míg az utcán minden elcsöndesül. Kilopódzott a kertbe és egy hatalmas lendülettel átvetette magát a kerítésen.
Csillagos, holdas éj volt, nem mozdult egy falevél sem, szellőnek még lehellete sem érzett. Ment előre öntudatlanul, míg egy kis ajtó elé ért. Ujjai reszketve nyúltak a kilincshez, egy pillanatig habozott, aztán reányomta kezét. Az ajtó zárva volt... Nyomban dühös kutyaugatás hangzott az udvar felől, közvetlen az ajtó mellett... Mintha álomból ébredt volna fel, fejét mellére csüggesztve visszafelé indult.
Ott benn a kis szoba szomorú csendjében újra biztatni kezdte magát.
Az nem igaz. Az én Zorkám nem hal meg s utána többször hangosan: Zorka, ha te meghalsz, én is meghalok. Zorka, ha te meghalsz, én is meghalok...
Hajnal felé elnyomta az álom.
Másnap reggel, mikor iskolába ment, Rónaiék lisztes-boltja előtt egész társaság várta türelmetlenül.
- Ott jön - hallotta már messziről. Egyik közülök bekiáltott a boltba, mire még három asszony jött ki, meg két lisztes gyerek.
- Én hozzádörzsölöm magamat - súgta a nagyobbik a boltosnénak. A boltosné nem felelt, de mindjárt továbbadta egy tollas kalapú, vörösarcú asszonynak, aki már több mint félórája tartogatott kezében fél kiló nullás lisztet.
- Hallja kérem, mit mond ez a gyerek: be akarja lisztezni.
- Meg is érdemelné! - mondta a vörös képű méltóságteljesen.
A társaság elhallgatott, a gyerek készenlétbe helyezkedett... Erdőssy elhaladt mellettük: Megszeppenve húzódott vissza a gyerek, a többiek szótlanul, megilletődve néztek utána.
- Be van ez már lisztezve... az orcája - mondta a boltos és nevetni akart, de olyan furcsán sikerült, hát jobbnak találta, hogy köhögjön...
Éppen abban a pillanatban szólt elsőt a csengő, mikor Erdőssy a kapun belépett.
A tanári szobában egyedül volt, itt ma senkinek sem akadt dolga. A bennlakó kisasszonynál azonban zajos társaság gyűlt össze...
A negyedik osztály tanulói megdöbbenve nézték azt a meggörnyedt, összetört embert, aki odaült eléjük a katedrára. S ahogy szívdobogva figyelték, amint tanárjuk magáról megfeledkezve, sápadtan mered egy üresen maradt helyre, könny gyűlt szemeikbe s a nevetőszemű Ring Jolán hangos zokogásra fakadt.
Tenyerébe hajtotta fejét Erdőssy, hogy eltakarhassa arcát. Minden erejét össze kellett szednie, hogy magán uralkodni tudjon. A leányok, azok sírtak. Mikor a fiúiskolába ért, a két igazgató javában tanácskozott. Jaksa hidegen nézett reá, a másik értelmetlen szavakat dadogott s nem fordult feléje.
Jaksa egy táviratot nyújtott át neki:
»Erdőssy tanárt további eljárásig haladéktalanul függessze fel állásától«...
- Miért van ez, mit cselekedtem én? - töprenkedett, de el akarta hitetni magával, hogy ez az újabb csapás nem bántja.
Asztalán egy újságlapot talált: a »Szentferenc és Vidéke« külön kiadását.
- Óriási szenzáció! - állt nagy betűkkel a cím.
- »(A szerkesztőség nem várakoztathatta meg nagyérdemű olvasóit és előfizetőit vasárnapig, tehát eme különkiadással kedveskedik nekik.)«
- Egy tragédia tartja izgatottságban városunk lakosságát tegnap este óta. Egy tragédia, melyhez foghatóra városunk legaggastyánabbjai sem emlékeznek. Egy pisztolydörrenés hangzott el tegnap délután egy negyed hatkor s élet- veszélyes sebet ütött egy fiatal leányon, sötét gyászba borítván a kétségbeesett szívű szülőket.
Danisity Zorka a boldogtalan leány neve, városunk köztiszteletben álló földbirtokosának, Danisity Ivánnak a leánya.
Ki ne ismerné őt, a szép iskolásleányt, a szép Zorkát?
Még tegnap vígan ment el szerkesztőségünk előtt: délcegen, mint egy királykisasszony, bájosan, mint egy Raphael Madonnája. És ma?...
- De legjobb szeretnők letenni kezünkből a tollat, mert amit a következőkben elmondandók leszünk, csak a törhetetlen igazságérzetünk iratja velünk.
Egy levél feküdt a földön a leány mellett. Egy levél, mely megdöbbentő világot vet egy emberre és amely kiküldött tudósítónk sztenografálása alapján így hangzik:
»Nagyságos kisasszony!
Egy jóakarója őszinte jóindulattal figyelmezteti önt, hogy egy ember, akit kegyed vőlegényének tekint - de aki az ön szerencséjére még nem az - rútul visszaél bizalmával.
Ő a kisasszonyt - amint nyíltan hirdeti - csak egy »aranyhalacskának« tekinti, akit pénzéért akar elvenni, hogy aztán tovább is folytassa szemérmetlen életét. Mert tessék megtudni még jókor, hogy Erdőssy tanár úr most is, mint régebben, szeretőt (bocsánat) tart és amint dicsekszik - továbbra is fog tartani. Nem írnám meg ezeket a sorokat, ha nem bántana, hogy a nagyságos kisasszony ártatlan tudatlanságával (bocsánat) ily galád játékot merészel űzni valaki.
Ha a kisasszony személyesen akar meggyőződni szavaim becsületes igazságáról, ha meg akarja ismerni nevezett úrnak kedvesét, kísérje figyelemmel pár napon át, hogy a délutáni órákban ki surran be a lakására...
Egy jóakarója.«
- Eddig a levél, melynek írója - (akinek nemes intenciója nyilvánvaló) - nem sejthette, hogy ezen levélben foglalt igazság mily tragédiát rejt méhében.
Mély megilletődéssel írjuk e sorokat, de nem megbotránkozás nélkül, mert amint hírlik, ebbe az ügybe még egy iskolásleány: O. V. neve van beleszőve, oly pikáns színezettel, mely okvetlen magával hozza, hogy a tanügyi hatóság részéről vizsgálat indíttassék meg. Különben, mint értesülünk, ez irányban a polgári iskolák két derék igazgatója már megtette a szükséges lépéseket.
Erdőssy utálattal lökte le asztaláról az újságot, reátaposott, mint valami undok féregre és taposta, rugdosta, fogcsikorgató dühvel, de mintegy varázsütésre, hirtelen megállt, mereven, mozdulatlanul. A tükörből egy krétafehér, feldúlt arc nézett reá tágra nyílt pupillákkal. Kezét halántékára szorította és önmagával szemközt nézve, rettegve hátrált, feltépte az ajtót s kirohant az utcára.
Forrón tűzött arcára a nap s egyszerre úgy érezte, mintha lágy kéz cirógatná, lármásan csiripelő verebek repdestek körülötte, le-le csapódtak eléje s meghempergették magukat a porban. Távolabb iskolás gyermekek jöttek feléje, élénk mozdulatokkal, csevegve, nevetgélve. Mikor meglátták, kalapjaikat egyszerre emelték s szívesen, barátságosan üdvözölték.
Aztán a túlsó oldalon a leányiskola igazgatóját látta meg. Nézte egy ideig s akkor felindulástól remegve, egyenes vonalban keresztülment az utcán és eléje állt. Csapó nyugtalanul nézett maga köré.
- Én nem értem... mi tetszik - dadogta.
- Csitt! - kiáltott rá Erdőssy villámló szemekkel, mire Csapó ijedten hőkölt vissza.
- Menjen innét hamar, - kiáltotta rekedten - meg ne lássalak többé ebben az utcában!
Csapó megfordult s remegő térdekkel, a lépteit folyton szaporázva, elment. Erdőssy fáradt mosollyal, félig lehunyt szemmel nézett utána. Eszébe jutott, hogy kisgyerek korában szokta ezt mondani annak a pajtásának, akivel éppen összeveszett. Megjelent emlékezetében s elsuhant gyermekkorának valamelyik epizódja... látta az apját szigorú arccal... anyját, aki mindig védelmezte... Zorka...
Bement a szobájába, ledobta magát a pamlagra, s görcsös, vad sírásra fakadt.
- Én hoztam az újságot - szólította meg Milovanov, akit nem hallott jönni. - Önnek is kell tudnia, amiről az egész város beszél, de legyen nyugodt, mi nem hittünk az egészből egy szót sem. Aztán Milana is itt volt, mindig itt volt...
Megérkezett a tanfelügyelő, egy jóképű öreg úr és délelőttre összehívta a leányiskola tanítószemélyzetét.
A tanítónők nem tudtak semmi terhelőt a kollegájukra, azt azonban egyhangúlag elismerték, hogy Erdőssy kivételt tett a szebb leányokkal, akikkel aztán nem lehetett bírni.
- De ami ezt a szomorú dolgot illeti - mondta Zsófia kisasszony, - ez váratlanul sújtott le reánk.
- Az ilyen esetek meg fognak ismétlődni mindaddig, míg férfiak tanítanak leányiskolában - szólalt meg Rácz kisasszony, a bennlakó tanítónő, miközben Csapóra nézett.
- Ez az ön véleménye is kisasszony? - fordult kérdésével a tanfelügyelő a kézimunka tanítónőhöz.
Én... én - hebegte kínos zavarban - azt gondolom kérem, hogy urak nélkül nagyon unalmas lenne a tanári szoba.
A tanfelügyelő behunyta félszemét, reánézett, helybenhagyólag biccentett a fejével, aztán Zsófia kisasszony felé fordult.
- Ez oly fontos kérdés nagyságos uram... igazán nem gondolkoztam felette ezideig...
- Én pedig sokat gondolkoztam, - szólalt fel ismét Rácz Emma, - amit az előbb mondtam, nem pillanatnyi felbuzdulás, vagy elszólás műve volt, behatóan foglalkoztam evvel a kérdéssel, ki is dolgoztam, megírtam s bár jól tudom: nálamnál különbek nyomdokain haladok - ami természetes, mert csak egyféle igazság van - tanulmányomban talán lesznek új motívumok, közvetlenebbek, meggyőzőbbek. Nem hátrálok meg semmiféle ellenvélemény előtt. Ismerem a fegyvereket, mellyel hadakoznak ellenünk. Cinikus érvelések s végül a közismert bomba, mely mindent elsöpör: a nők fizikai, metafizikai alkata, a társadalmi helyzetükből eredő agyi fejletlenség, mely évezredek jól megalapozott munkája... és egyéb csudabogarak...
Nos hát, ha tény, hogy mi nők, szellemi képesség dolgában oly siralmasan lemaradtunk a férfiak mögött, kérdezem, mit akarunk mi? Nem leányoknak, nőknek, velünk hasonlóknak a tanítása a feladatunk? Erre éppen elég jók vagyunk és csakis mi vagyunk erre jók, mert tovább vezetjük a nemünkbelieket a pusztaságnak azon az útján, mely a férfiak szerint a nők számára az utak útja s amely az eresz alól a csurgóig vezet...
A bennlakó kisasszony határozottan szép volt e pillanatban, szemei mintha nagyobbak lettek volna, ragyogtak, kreol arcbőrére halvány rózsapír festődött, mély tónusú, zenés orgánumába idegen, ezüsthangok csendültek fel.
Csapó, aki Rácz kisasszonyban csak az igazgatóságra titkon törekvő ellenfélnek a keztyűdobását látta, felemelkedett a helyéről.
- Mondjuk: feltéve, de meg nem engedve, helyes az, amit a kisasszony állít, kérem, nyilatkozzék, van-e valami elvi kifogása az ellen, hogy leányiskolában férfi legyen az igazgató?
- Természetes - felelt Rácz kisasszony - férfi az csak férfi.
Csapó a bajuszát harapdálta.
- Tehát ön szerint a tanítónő ideális tanerő. Megfeledkezik a kisasszony, hogy a tanítónők nem maradnak minden esetben... izé... szóval akad köztük, aki főkötő alá juthat és talán tetszik tudni, hogy ebben az esetben előfordulnak a tanítónő életében olyan állapotok, melyek sem pedagógiai, sem...
Rácz kisasszony felpattant.
- Minek itt a kását kerülgetni. Az anyaság jelei nem szépek, nem esztétikus, de egyébként? Nos, a mai leányiskolában erre, mint elrettentő példára szükség van!
Csapó hallgatott.
A tanfelügyelő bóbiskolt s csak utolsó részét hallotta a vitának.
- Ez tisztán pénzkérdés - jegyezte meg fölényes hangon, megnézte az óráját, pár sablonos szóval berekesztette a gyűlést, aztán Csapó társaságában a fiúiskolába sietett, ahol Jaksa, továbbá Bokor ügyvéd - az iskolaszék kiküldöttje - már várták.
Behívatták Erdőssyt is.
A tanfelügyelő némi formaságok után intett Csapónak.
Csapó felállt, nagyot nyelt és ünnepélyes hangon kezdett szónokolni:
- Mélyen tisztelt vizsgálóbizottság, nagyságos királyi tanfelügyelő úr! Szavaimat avval kezdem, hogy mulasztással vádolom magamat. Igenis nagyságos királyi tanfelügyelő úr, mélyen tisztelt vizsgálóbizottság, mulasztást követtem el, mert elég korán meggyőződtem arról, hogy Erdőssy úrban az érzékiség szerfölött ki volt fejlődve. Észrevettem ezt számos jelenségből és bevallom, hogy nem egy szülő fordult hozzám ugyanilyen tapasztalatok alapján, az aggodalom hangján.
Mulasztást követtem el tehát arészben, hogy nem fordultam rögtön nagyságod bölcsességéhez, de lelkiismeretem nyugodt, mert észrevételeimet közöltem a tekintetes Jaksa igazgató úrral, akivel megállapodtunk - egyrészt abban, hogy konkrét adatok híján vizsgálatot indítani nem tanácsos, másrészt nem akartunk hinni - hogy úgy mondjam - a saját szemeinknek sem. Annál váratlanabbul sújtott le reánk ez a sajnálatos esemény és különösen reám, aki ezt a tanítványomat atyailag szerettem.
Könnyeket dörzsölt szét a szemében, míg tovább beszélt. Szavait így végezte:
- Ezen eset után szólított fel Jaksa úr, hogy hozzá írásbeli jelentést nyújtsak be.
Az ügyetlen ügyvéd feltartotta a kezét s ujjait billegtetni kezdte.
- Megengedi nagyságos uram?
Bokor, amióta a diákok betörték az ablakát s nem került meg a tettes, haragot táplált Erdőssy ellen. Most látható elégedettséggel kezdett beszélni:
- Erdőssy Jenő, huszonnégy éves, római katolikus, nőtlen, tanár, szabadlábon lévő elsőrendű vádlott, keresztkérdéseket fogok önhöz intézni. Figyelmeztetem, hogy csak a színtiszta igazságot mondja.
Igaz-e, hogy ön egyik tanítványa ellen a közerkölcsiségbe, nemkülönben a büntetőtörvénykönyvbe ütköző vétséget követett el? Kérdezem továbbá, hogy az ágy előre megfontolt szándékkal fel volt-e bontva? Ha igen, ki bontotta fel, ha nem, be volt-e zárva az ajtó? Fennforgott-e a stuprun esete, mely a büntetőtörvénykönyv 235. §-a értelmében tíztől tizenöt évig terjedhető fegyházzal büntetendő, s akár igen, akár nem, konstatálható volt-e teljes mivoltában az in flagranti?
Csapó és Jaksa egymásra mosolyogtak, a tanfelügyelő derűs csudálkozással hallgatta. Kacagást leplező zord hangon szólt Erdőssyhez:
- Kíván tanár úr Csapó igazgató úr szavaira válaszolni?
- Csapó úrnak minden szava rágalom. Nem vétettem semmit, hacsak azt nem, hogy alázatos hivatalnoka tudtam lenni ennyi ideig e két embernek. Szerény voltam, vagy gyáva: nem tudom, de bánom, szégyenlem, hogy eltűrtem az egyiknek a zsarnokságát, a másiknak a hízelkedő, képmutató barátságát. Meglep az a vakmerőség, mellyel támadni merészelnek... Magam kérem, követelem, hogy a tanfelügyelő úr szigorú vizsgálatot indítson, hadd lássuk ki a bűnös?
- A fegyelmit nem kell kérni, mert az már megvan, követelni pedig e helyen csakis nekem van jussom - szólt sértődőtten a tanfelügyelő.
- Egyebekre majd felel önnek Csapó igazgató úr.
- Én egyszerűen csak a tényekről beszélhetek, - mondta Csapó - azt hiszem, a tisztelt tanár úr nem meri tagadni, hogy Oroszi Vilma titokban a lakására jár?
- Miért tagadnám? Kétszer is volt nálam, de mind a kétszer maga az igazgató úr küldte hozzám hivatalos írással. Ez nem titok.
- Én? - kiáltott fel Csapó megbotránkozással - utoljára azt is reám fogja, hogy én csábítottam el magának.
- Kétszer küldte hozzám és levelet is hozott öntől. Az egyik nálam van, azt hiszem a másikat is megtalálom otthon.
Zsebéből előkereste a levelet s átnyújtotta a tanfelügyelőnek.
- Ez nem bizonyít semmit, - mondta a tanfelügyelő fejét csóválva - ezt a levelet vihette önhöz akárki.
- Én meg határozottan állítom, - szólt Csapó vörös arccal - hogy én ezt a levelet az iskolaszolgával küldtem és a másikat is. A tanár úr visszaél a helyzettel; bizalmas természetű privát levelemet a nyilvánosság elé tárja.
Erdőssy meglepődött. Ifjúi becsületes felhevülésében azt hitte, hogy e levél bemutatása már tisztázni fogja.
- Ez csakugyan nem bizonyít semmit, - mondta csüggedten - de becsületszavamra mondom, hogy ezt is, meg a másikat is Oroszi Vilma hozta.
- A tisztelt tanár úr belebonyolódott a védelembe, - szólalt meg Jaksa gúnyos arccal, tagolva minden szót - majd én engedelmével segítségére leszek.
- Szerény véleményem szerint a tanár úrnak nem azt kellene bizonyítgatni s férfiúi becsületszavával támogatnia, hogy igenis, Oroszi Vilma volt a lakásán, hanem azt, hogy nem volt ott!
- Nincs okom az igazságot eltitkolni - felelt Erdőssy mélyen elpirulva. - A segítségét köszönöm, de kérem az igazgató urat, szíveskedjék jó tanácsait érdemesebb egyénre pazarolni, - mondta, kezével Csapó felé intve.
A tanfelügyelő akarva, nem akarva mosolygott.
Erdőssy folytatta:
- Mi sem lesz könnyebb, mint meggyőződést szerezni, hogy kivel küldték hozzám a leveleket. Ki fog derülni az is, honnét tudta annak a névtelen levélnek az írója előre megmondani, hogy a délutáni órákban hozzám jön egy leány: az állítólagos kedvesem.
- Ugyan kérem, - mondta Jaksa - hányan ismerték a tisztelt tanár úr rendes találkozásának idejét. Ilyen kis városban az ilyen titok nem marad sokáig titok.
Erdőssy hallgatott, ijedten tekintett maga elé, homlokán gyöngyöző cseppekben ütött ki a verejték. Villámcsapásként érte az a gondolat, hogy az anonim levelet Oroszi Vilma írta. Maga előtt látta a szenvedélyes leányt szerelmes tekintetével, mindenre kész elszántságával. Gondolatai összezavarodtak. Torka elszorult s összefüggéstelen szavakkal kezdte magát védeni: Hogy hallgassák ki Oroszi Vilmát. Azonnal... Leleplezi a bűnöst, de nem kímél meg senkit... Az igazság kiderül... Hiábavaló Jaksa minden erőlködése...
- A tanár úr vádol és gyanúsít - szólt közbe Jaksa ingerülten.
- Kiván még az igazgató úr valamit mondani - kérdezte a tanfelügyelő feltűnő hideg hangon.
- Igenis nagyságos úr. Engedelmével igen! - felelt Jaksa. - Elhallgattam volna, de engem meggyanúsítottak!...
Nincs egy ember sem az egész városban, aki ne tudná, hogy Erdőssy úr már régen üldözte szerelmével azt a szegény leányt,... a gazdag leányt. Mikor látta, hogy hiábavaló minden fáradtsága, kijátszotta az utolsó kártyát: karját felhorzsolta egy revolvergolyóval s eljátszotta a súlyos sebesültet.
Ez színpadi fogás: a szenvedő arc, a felkötött kar, ez, ez... így sikerült neki... Aztán alig múlt el pár hét, a szegény leány saját szemeivel látta, miként surran be tanárja lakására az a másik leány, a szeretője.
A többit tudjuk. És most kérdezem, ki volt az oka ennek a történetnek?
Erdőssy elfojtott lélegzettel hallgatta. Szíve dobogása el-elállt, halántékain az erek a megpattanásig kidagadtak. Előre tolt fejjel bámult Jaksára.
- Nem mondtam el mindent, - folytatta Jaksa - úgy beszélik, annak a szegény iskolásleánynak azért nem kellett volna fegyverhez nyúlnia.
De nemcsak a csalódás adta kezébe a fegyvert. Mikor elhatározta, hogy azé a férfié, akit légyotton ért, nem lehet többé, bizonyára érezte, hogy sietnie kell...
Abban a pillanatban vérfagyasztó feljajdulással reávetette magát Erdőssy. Mellen ragadta, magához rántotta, visszalökte és Jaksa mint egy rongydarab zuhant a földre.
Ez nem tartott egy szempillantásig.
Csapó egy ugrással az ajtónál termett. Erdőssy utána vetette magát.
Halálfélelemmel szívében futott végig a folyosón Csapó és berontott egyik tanterembe.
Amint a tanulók meglátták a sápadtan berohanó Csapót, utána Erdőssyt vérbenforgó szemekkel, az ijedtség rémületes sivalkodásban buggyant fel ajkaikról. Erdőssy felkapott egy széket, a feje fölé lendítette...
- Kutya!
A lesújtás pillanata előtt egy fiú megkapta a karját...
- Bocsásson meg tanár úr - szólt merészen, de a szeretet és tisztelet hangján... Bihari Sándor volt.
Erdőssy megszégyenülten engedte le a széket. Megszorította Bihari kezét, egy búcsúpillantást vetett a diákjaira s elhagyta a termet. Elment, hogy örökre itt hagyta ezt a helyet.
Elvesztette önuralmát, ember volt, nem bánta. Ököllel törte le magáról a rabszolga-békót, mely ehhez az iskolához kötötte. Örülni tudott volna visszanyert szabadsága fölött, ha nem látta volna folyton maga előtt azt a leányt...
És most mintha bénító nyűgtől szabadult volna fel szívének keserű fájdalmával, imádságának minden erejével fordult a mennybéli Hatalmassághoz: fohászkodva, esdekelve, hogy Zorka meggyógyuljon...
Futó lépések kopogtak a háta mögött. Visszafordult. Az öreg iskolaszolga a kalapját hozta utána.
- Ej, ej, - zsörtölődött az öreg - micsoda dolog ez? Most meg már kalap nélkül menne haza.
Feltette Erdőssy fejére a kalapot s utána ballagott.
- Hej, nem kellene úgy a szívét fájlalni. De hiszen én mindig mondtam a feleségemnek, hogy olyan lágy szíve van. A gyerekeket soha nem ütötte: nem emlékszem, hogy egyet is felpofozott volna közülök, pedig rosszak, mint az ördögök.
A minap is egy tollseprűt tűztek a hátamra s úgy jártam meg a postát. Lopva Erdőssyre nézett, hogy nevet-e rajta?
- Na aztán, hogy a feleségemet mennyire bosszantják, az mégis szemtelenség. Hát halljuk reggel, hogy a kakasunk kukorékol, mint egy bolond. Mondom a feleségemnek, jó idő lesz Veronka, aztán mikor kimegyünk az udvarra, látunk ott a baromfiak között nagy veszekedést. Közelebb megyünk, hát nem a lábánál fogva összekötözve rángatta egymást mind a tizenhárom jérce?
Mikor látta, hogy még most sem nevet Erdőssy, elkeseredetten folytatta:
- Hát bizony azért nem kellett volna mindjárt olyat tenni annak a kisasszonynak, csak úgy van az, hogy a fiatal legény nehezen várja be magánosan az esküvő idejét.
Tudom magamról: én is olyan voltam, mikor jegyben jártam a Veronkával. Nekem is volt kedvesem a legutolsó napig is...
- Az igaz - tette hozzá rövid gondolkozás után, az igaz, hogy maga Veronka volt az akkori szeretőm...