Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 6. szám · / · Figyelő
Budapestiense ez a könyv, a szónak igazi értelmében. A tegnapi, legfeljebb tegnapelőtti Budapest, a fiatal Heltai szűkebb hazája elevenedik meg a könyv lapjain, jólismert levegőjével, kergetőző alakjaival, akik közül nem nehéz az író fiatal alakját felismerni. Estéről-reggelre felserdült városunk zajong ki e regényből, világunk és kultúránk, amely hirtelen fordult nyugatra és ettől a hirtelen fordulástól zavaros és sebes folyású, mint a medret cserélt folyók. Az utolsó bohémekről szól a regény, akik reggeli imájukat Párizs fele fordított arccal mondották, de akik, ha kijutottak, csakhamar visszajönnek, mert végre még se jó ott nekik, és imádni is csak azt lehet, ami túl van a kék vagy fehér hegyeken. Mindez benne van ebben a könyvben, amelyből, bár nem mondja senki és az író sem áll elő e bánatos rezümével, az csendül ki, hogy az élet dolgai véletlenszerűek, gyorsan és könynyen változók, de nekünk, akik az életet éljük, nincs egyebünk egy-két igaz, mély érzésünknél.
Bár e könyv ötletességben, vidámságban, finomságban egyenletesen gazdag, legszebb lapjai azok, amelyeket a halk rezignáció jellemez. Vannak jelenetei, amelyek mintegy visszafelé világítanak meg egyszerre oldalaknyi tréfás, mulatságos históriát. Vannak jelenetei, amelyek megerősítik bennünk a sejtést, hogy ezt a regényt, amelyet úgyszólván végigkacagtunk, egy alapjában nem nevető szemű ember látta és írta. És ez az, ami a jókedvünket, a Heltai jókedvét ritkává, értékessé fűszerezi.