Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 6. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem
Soledad szürke úti ruhában volt, amelynek angolos szabása még karcsúbbá, még előkelőbbé, még hidegebbé tette egész megjelenését. Szodoma bámulta, hogy Soledad mennyire nyugodt, vagy talán, hogy mennyire tud uralkodni az idegein.
- Az újságok túloznak - mondta Sol mosolyogva - egyáltalán nem kaptam ideggörcsöket, amint látja, nincs semmi bajom. Sajnálom szegény Henriket, de nem én beszéltem rá erre a házasságra. Ő maga akarta, hogy mindenáron a felesége legyek... nekem mindegy volt és most is mindegy.
Egyszerűen, közömbösen mondta el mindezt és Szodoma el is hitte az őszinteségét.
Az Eszti szobájában voltak és Soledad magyarázatképp elmondta, hogy az újságírók és az ismerősei kérdezősködése és zaklatása elől menekült oda.
- Várom Laczfyt, üzentem neki, hogy jöjjön, mert meg akarom cáfolni az újságokban mindazt, amit rólam írtak - beszélte Soledad - és idekérettem Henrik ügyvédjét is. Azt akarom, hogy mentsék ki a szanatóriumból ezt a szegény embert, ha lehet...
A gyűrűit nézegette Soledad és az egyiket, a karikagyűrűt mosolyogva húzta le az ujjáról:
- Erre most már nincs szükségem és talán nem is lesz. Csaknem minden átmenet nélkül egyszerre így szólt:
- Köszönöm, hogy eljött, ez jól esik nekem, mert látom, hogy mégis igazi barátom...
- Szeretem... - szólt halkan Szodoma és áhítattal lehajolt Soledad kezéhez. A táncosnő nem felelt semmit. Csönd volt a szobában és csak a fali óra fecsegett közömbösen, mérte tovább az időt, az egyik percet ép úgy mint a másikat, holott Szodoma ezekben a pillanatokban, amikor szemtől-szembe és végre egészen egyedül lehetett Soledaddal, olyan boldog volt, mint még soha életében. Soledad nem vonta ki a kezét a Szodoma bizsergő ujjai közül és Pál úgy érezte, mintha az idő, távolság és súly érzéke nélkül lebegne. Szerelmes önfeledtségében még azt is elmulasztotta, hogy fölajánlja Soledadnak a védelmét, a szolgálatait, az életét... De mindez a szemébe volt írva.
- Különös - szólt Soledad és a hangja úgy zengett, mintha szívén-lelkén át szűrődnék. - Álmodtam magáról... Nem tudom, mit, miért. Olyan furcsa volt, hogy álmomban maga jött elém, akit alig ismerek. Mit akar tőlem ez az idegen ember? - kérdeztem és nyomban fölébredtem. Most eszembe jutott ez hirtelen, amikor magát megláttam.
- Mit álmodott rólam?
- Mondtam már, hogy nem emlékszem. Csak láttam magát álmomban és mikor fölébredtem, azt kérdeztem magamtól, hogy mit jelent ez? Ritkán szoktam álmodni, de olyankor mindig visszaemlékszem arra, ami történt velem és napokig eltűnődöm rajta.
- Mikor volt az, hogy álmodott rólam? - kérdezte Pál.
- Azt hiszem, tegnapelőtt.
- Szerdán éjjel?
- Talán...
- Mert szerdán éjjel - szólt Pál - én is azt álmodtam, hogy látom magát, megfogom a kezét, beszélek magához és akkor hirtelen fölriadtam. A szívem valósággal zakatolt az izgatottságtól és oly szomorúnak, elhagyottnak, oly szerencsétlennek éreztem magam, hogy mindez csak álom. És akkor tudja-e, hogy mit tettem? Az ablakba álltam és a holdba néztem és erősen magára gondoltam.
Soledad fölnevetett kisleányosan, együgyűen. Aztán elkomolyodott és kérdezte:
- Úgy-e maga imádkozott érte, hogy az én házasságom ne sikerüljön?
- Nem - felelte épp olyan komolyan Pál - hanem igazán tiszta szívemből kívántam magának, hogy boldog, szerencsés legyen. Mert én nem voltam és nem vagyok féltékeny a grófra.
Soledad pedig szólt:
- Az esküvőm előtt való éjjel kártyát vetettem magamnak és mindig - maga jött ki.
És Pál boldogan mosolygott magában és így szólt hangosan:
- Ez azért volt, Sol, mert folyton magára gondolok és még a kártyából is kijövök, ha maga ott van.
A szójátékot nem méltatta figyelmére Soledad. Másra gondolt, nagyon el volt mélyedve magába, szemmel láthatóan tépelődött...
De amikor Sol fölkelt a pamlagról és ösztönszerű számítással az istennői vállát, ritmikusan elhajló derekát, hátának vonagló és ingerlő játékát fordította Pál felé, Szodomával egyet fordult a világ és a következő pillanatban az ajka, mint pióca tapadt Sol mezítelen nyakára és remegő, táncoló kezével a leány dereka, melle után kapdosott és durván megszorította az állát, elcsavarta a nyakát, visszafordította a fejét és mint valami tüzes zsarátnokba, úgy borult Soledad arcára, ajakára...
A leány dermedten nézett rá, sápadt és ijedt volt, aztán kiszabadította magát úgy, hogy a körmeivel belecsípett Pál karjába és egyszerre a kis öklével Szodoma arcába csapott.
Pál csak ekkor tért magához, egy pillanatig Soledad szemébe tekintett. Soledad sírva fakadt:
- Menjen tőlem. Most igazán meggyűlöltem magát.
Pálnak az az érzése volt, mintha szerelmének nagyon finom vázáját örökre széttörte volna egy erőszakos mozdulattal. Soledad szeme hidegen, megvetően, szinte undorral tapadt rá:
- Hogy tehette maga ezt velem? - kérdezte komolyan. - Afféle utcai leánynak nézett, akire csak rá kell támadni és aki csupán látszólag áll ellent? Én becsületes vagyok és ártatlan... Már mondtam egyszer magának.
Pál gondolkodni kezdett, hogy hol hibázta el a dolgát. A Soledadok - vélte - sokkal érzékenyebbek, sokkal könnyebben megsérthetők, mert az egész világ gyanakszik rájuk és görbe szemmel nézi őket.
- Sol, Soledad! - könyörgött hozzá - ne értsen félre. Ha megbántottam, bocsássa meg, nem akaratból történt. Vak vagyok, mert szeretem magát és azt sem tudom, hogy mit csinálok.
Könnycsepp jelent meg a pilláján az akarata ellenére, szinte véletlenül, talán az izgatottságában. Ez a könnycsepp oly különösen csillogott a Szodoma hosszú pillaszőrein, hogy Soledadnak is feltűnt.
Valamit mondani is akart Sol, de kopogás hallatszott az ajtón és nyomban belépett Laczfy. Mosolyogva köszöntötte Pált:
- Tudtam... Téged nem lehet megelőzni. A szerelem a leggyorsabb aeroplán.
(Folytatása következik)