Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 6. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Tizenhetedik fejezet

A velencei ébenfa íróasztal előtt ült Szodoma és már vagy huszadszor írta le a megszólítást: »Kedves Irénke!«

Ezen túl nem tudott jutni. Mit is mondhatna abban a levélben? Hogy mindennek vége?... Hiszen úgyis tudják már. Egy hét óta féléje sem nézett Kállóéknak és Irénke levelei fölbontatlanul hevertek előtte. Unta őket, olvasatlanul is a terhére voltak.

Mi is lehet azokban a levelekben? Meg tudják-e változtatni azt, ami történt?

Egy levelet mégis megnézett, amely így kezdődött:

»Nem értem, Pál, hogy mivel adtam rá okot, hogy maga neheztel? Miért nem jön el hozzánk? Valamivel talán megbántottam akaratlanul?«

Szodoma csöndesen félretolta a levelet. Nem tudta tovább olvasni. Gondolatai másfelé kószáltak el.

Szvetenay gróf egyszer megvallotta Szodomának, hogy végrendeletet írt és azt közjegyzőnél tette le.

- Magáról is gondoskodtam - mondta a gróf, de többet nem árult el.

Szodoma alaposan ismerte már Szvetenayt és tudta róla, hogy mint afféle született nagyúrnak, aki egyebet, mint jómódot nem tapasztalt, a pénzről egészen más fogalma van, mint egy fiatal, szegény, feltörekvő embernek.

A Szvetenayak ugyan megértik vagy megsejtik, hogy a pénz épp oly könnyűséggel játssza el a gyilkos, a fölbujtó, a kerítő szerepét, amily könnyűséggel siet családok megmentésére, az éhenhalás megakadályozására, a legnagyobb katasztrófák megelőzésére és a legnagyszerűbb tettek segítésére.

De mivel ő maga, a született gazdag ember sohasem érezte közvetetlenül a saját úri bőrén, hogy mi az: pénz nélkül az életben vergődni, megalázkodni, kétségbeesni, újra föltápászkodni és megint nyomorba visszacsuklani, tehát a pénz igazi varázsereje, mágiája örök rejtély marad előtte.

- Meglehet - gondolta magában Szodoma - a gróf sok százezer koronás alapítványt tett az Akadémia javára és nekem csak egy-két ezer koronát szánt vagy még annyit sem.

Szodoma előtt tehát föl-fölvillant az a gondolat, hogy nem kellene megvárnia, míg majd a közjegyzőtől annak idején meglepetve értesül az esetleg kellemetlen valóságról, hanem hogy ő neki magának kellene hozzálátnia, hogy az a végrendelet semmiféle kiábrándulást ne okozzon neki.

Szodoma már ismeretségük elején azzal is megnyerte Szvetenay gróf bizalmát, hogy a pénze, a vagyona iránt közömbösséget színlelt.

És Szvetenay idővel szinte vakon hitt Pálnak és úgy megszerette, mintha édes fia volna. Egy pillanatig sem jutott eszébe a grófnak - ehhez nem is volt elég élettapasztalata - hogy Szodomában féktelen pénzéhség lappang. Különösen amióta Pál megismerkedett Soledaddal, egyébre sem gondolt, mint hogy miként juthatna sok pénzhez, mégpedig mennél hamarább. Álmatlan éjszakákat töltött el ezzel a gondolattal.

- Cselekedni kell, nem kell semmitől sem visszariadni - határozta el minduntalan magában és a bűn gondolatától sem hökkent volna meg. A bűn többé nem bűnnek látszott előtte, hanem vállalkozásnak, amelyben csak az ügyetlenek, a kishitűek, a szerencsétlenek jutnak tönkre, ellenben az eszes, vakmerő, ügyes és szerencsés emberek diadalmaskodnak.

És terveinek borongó felhői mögül, mint az ígéret földjének fölkelő napja, Soledad gőgösen szép bálványarca sugárzott feléje.

És egy este, mikor Szodoma a Mulatóban újra találkozott az újságíróval, Szodoma megtudta azt, amit már különben egy idő óta csaknem bizonyosra vett, hogy Soledad férjhez fog menni. Laczfy elújságolta, hogy Rakonitz Henrik gróf a házassági terve miatt össze is különbözött a családjával, de mégis el fogja venni feleségül Soledadot. Az újságíró pontos részletekkel is szolgált: az esküvő a hetedik kerületi anyakönyvvezetőnél lesz, déli tizenkét órakor, utána a Hungária szálló egy különtermében szűk körű ebédet ad Rakonitz gróf a legintimebb barátai számára, este pedig az új pár a Riviérára utazik.

Szodoma maga is elég különösnek találta, hogy ez a hír nem izgatta föl túlságosan.

- Az ideálom férjhez megy - szólt Laczfyhoz és az újságíró kiérezte ebből a félig tréfás mondatból, hogy Szodoma ezt a házasságot nem tartja jelentősnek a saját szerelmére nézve.

- Azt hittem - mondta Laczfy - hogy ebből legalább is egy kis búfelejtő pezsgőzés fog kerekedni.

Szodoma azonban legyintett a kezével:

- Utálom a betyáros szalon-romantikát, amely pezsgőbe és cigánynótába fullasztja a maga szilaj, de egyszersmind meghunyászkodó bánatát.

A Szodoma szerelmétől messze esett a legénykedő, hetyke féltékenység. Jól tudta, hogy egy világszép nőért, aki a legnagyobb nyilvánosság színpadáról árasztja boldog-boldogtalanra jótékony sugarait, nem egyedül ő rajong, hanem százak, ezrek vágya lobog föl hozzá. Voltaképp Rakonitz grófra sem volt egy percig sem féltékeny, hanem irigyelte a gazdag, szerencsés helyzetét, amelynek révén nagyobb eshetőséggel közeledhetett Soledad felé.

Talán olykor... egy-egy pillanatra a Pál szívét is megfacsarta az a szerelmesen féltő gondolat, hogy »más öleli a derekát, más csókolja meg a száját.« Hiszen a szerelem szélsőséges érzéséből semmiféle lehetetlenség nincs kizárva, még a gyanúsítás és a bírálat sem. De ha voltak is Pálnak ilyen mardosó pillanatai, a házasság terve még ezeket is megszüntette.

Vajon Soledad nem érdemelte-e meg, hogy grófné legyen belőle? Ezt Szodoma nem vehette tőle zokon, mert ilyen nászajándékkal Pál úgy sem kedveskedhetett volna neki. Különben pedig egy nőnek talán nem szabad, hogy ambíciója is legyen? Soledad számára az egész házassági kaland nem jelenthetett egyebet, mint lépcsőfokot, amelyen érdemes, méltó szépsége külső elismerést, rangot ért el.

Hogy Soledad viszontszeretheti a grófot, arra egy pillanatig sem gondolt Pál. Ismerte Soledad hidegségét, kegyetlenségét. Arra született, hogy hódítson, hogy leboruljanak előtte, hogy imádják és hogy ő maga rendületlen maradjon, állhatatos, titokzatos, kifürkészhetetlen, mint egy bálvány.