Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 6. szám · / · Réti Ödön: Zorka
Másnap az iskolában Zorkának pajkos jókedve volt. Bohókás dolgokat sugdosott Kadocsa fülébe, maga nevetett rajta, közben pedig boldog önfeledtséggel nézte Erdőssyt, hosszasan, vágyón. Erdőssy hiába igyekezett tanáros, komoly arcot mutatni, Zorka vidámsága átragadt reá és míg gépiesen beszélt költőkről, irodalomról, csak a mélytüzű szemek incselkedő csillogását látta.
- Úgy látszik, itt mi fölöszlegeszek vagyunk - mondta Munk Annus a szomszédjának, az összenőtt szemöldökű leánynak, de egész hangosan - ez divat volt a negyedik osztályban - meghallotta mindenki. Erdőssy is. A leányok nevettek. Ő elkomolyodott, összeráncolta homlokát, fenyegetően nézett Munkra, kabátját kezdte tapogatni, ahol a zsebkönyve domborodott ki ijesztő mementóként. Munk ijedten lapult meg a vörös Paula mögött, társai dideregve figyelték Erdőssy minden mozdulatát. De a viharfelhő egyelőre elvonult. Tovább beszélt, s a magyarázatában előforduló évszámokat felírta a táblára. Óra végén letörülte, csak egy 5-ös számot hagyott meg rajta. És öt órakor Zorka már várta a kútnál...
Testhez simuló, kissé kivágott ruhában, a kútkávára hajolva várta. Erdőssy megremegett s mintha igézet alatt állott volna, mozdulatlanul, szótlanul állt előtte, míg tekintete mohón odatapadt a leány hamvas, telt keblére.
Zorka arcán vérhullám csapott keresztül, tenyerével hirtelen mellére szorította ruháját. Hallgattak.
- Most mondja el - törte meg a csendet Zorka - mit beszéltek az édesanyámmal?
- A mamája azt kérdezte, komolyan gondolok-e a leányára. Azt kérdezte: igazán szeretem-e az ő Zorkáját... Azt mondtam: igazán szeretem, de nem voltam őszinte, azt kellett volna mondanom, hogy imádom...
Lélekzetét visszafojtva hallgatta a leány.
- És ha magát kérdezte volna az én édesanyám, mit felelt volna? Mondja?
Zorka hallgatott. Hosszasan, nyugodt tekintettel nézett az ifjú szemébe.
- Szóljon! - sürgette Erdőssy.
- Szóljak!? - odanyujtotta a száját...
- Van itt valaki? Hej, van itt valaki? - csendült fel mögöttük a kis Milana hangja. Aztán jött előre ártatlan orcácskával. - Zorka, drága, itt vagy már?
- Úgy megijedtem - panaszkodott Zorka bíborpirosan.
- Megijedtél? Ki ijesztett meg?
- Hát én, mondta Erdőssy - meséltem Zorkának egy nagyon ijesztős mesét.
Mila szája nevetésre görbült.
- Édes tanár bácsi, mondjon kérem nekem is egy olyan ijesztőset.
Ezen a kérésen szívükből nevettek mind a hárman. De Mila nem hagyta annyiba. Nyafogni kezdett.
- Én meg akarok ijedni, én bömbölök, ha nem ijedhetek meg.
Levetette magát a gyepre, hentergőzött, sikongott, sarkaival a füvet csépelte, míg bele nem fáradt. Akkor felkelt s odasúgta Zorkának: - Láttam valamit! Aztán makacsul követelte, hogy őt is ijesszék meg.
- Na jó! - hát magának is elmondom azt a borzongató mesét, amit Zorkának meséltem... Éjjel volt, sötét volt, félelmesen sötét volt.
- Juj! - kiáltotta kényesen a leányka.
- Együtt voltunk hárman. Zorka, maga, meg én. Jött egy nagyfejű, vörös hajú, zöldszakállú ember. Egy szeme volt a homlokán, de az akkora volt, mint az öklöm és úgy világított, mint a parázs.
Feltátotta a száját. Akkora volt, hogy egy szénásszekér is befért volna rajta. Azt mondta: Jaj nektek! (Mély hangon.) Most jöttem a fonóból, megettem ott kilenc embert, asszonyt, lányt meg gyereket. Éhes vagyok. Kilencet ettem meg... hamm, te vagy a tizedik!
- Jaj! - sikoltott Milana, kezét szívére tette - jaj, de megijedtem. Sokáig nevettek.
- Játszunk valamit - indítványozta Mila. - Jöjj át Zorka.
Zorka Erdőssyre nézett. - Átjöjjek? Erdőssynek zakatolt a szíve. - Jöjjön! - suttogta...
- Forduljon el. Te is Mila.
Fellépett a kútkávára egy libbenés és ott állt köztük. Mila elszaladt. Ő padot hoz, ő valami pompásat tud...
Ahogy most egyedül, egymás mellett állak úgy érezték, mintha valami rendkívüli történt volna velük, mintha a kert deszkakerítésével egy óceán tűnt volna el közülök, csodálkozva nézték egymást, aztán egy mély sóhajtással, mely egyszerre tört elő mellükből, egymás karjába omoltak és csókolták egymást végnélküli, hosszú csókkal.
- Hej, van itt valaki?
Mila vonszolta a padot. Leültek egymás mellé, Mila pedig ment szívós füvet keresni...
- Láttam valamit, suttogta Mila. Letérdelt egy virágágyhoz, melyben tarka árvácskák és szerény százszorszépek között piros tulipánok büszkélkedtek. Odahúzta a tulipánokat és sorba csókolta őket.
Visszament egy köteg szívós fűvel. Zorka gyűrűket kötött az ujjaira, aztán Erdőssy tíz ujját gyűrűzte fel, a gyűrűk közepébe kék, sárga meg piros virágszirmokat csiptetett.
Zorkáék kertjéből nesz hallatszott, lépések csikorgása a sárga fövényen.
- Zorka, Zorka!
Zorka elsápadt. Mila odafutott s átnézett.
- A Danisity bácsi a Szvetozárral. Összebújtak s hallgattak.
- Zorka!
Zorka felkelt s odament a kúthoz.
- Itt vagyok, apám.
Mila nyomon követte.
- Kezét csókolom, Iván bácsi. Mért nem jött el a szvecsárra? Nagyon jól mulattunk, ott volt Erdőssy tanár úr is, most is itt van, sokat nevetünk. Erdőssy összeharapta ajkait, karjait mellén összefonva, tüntetőleg járt fel és alá. Szvetozár lehajolt a kútra és sötét dühvel, gúnyos mosollyal nézte.
- Jöjj haza, Zorka! - mordult fel Danisity.
Zorka fellépett a kútkávára s mintha az volna a legtermészetesebb a világon, hogy ő kerítéseken keresztülugráljon - átvetette magát.
Danisity villogó szemekkel szólt valamit, mire Zorka pirulva, de emelt fővel kiment a kertből, anélkül, hogy a vendég gúnyosan alázatos köszöntését figyelembe vette volna.
- Reám se nézett, hogy haragszik - szólt Milana Erdőssynek, de mikor meglátta tanárja sápadt arcát, megdöbbent, megértő nézéssel intett a fejével, letörülte könnyeit, megfogta Erdőssy kezét, szorosan hozzásimult s úgy mentek ki a kertből szótlanul.
Szomorú napok következtek. Danisity kiment a nagytanyára és magával vitte a kert kulcsát. »Hervadjon el, száradjon el; ha kell - minden.«
Az iskolában oly bánatosan pillantgattak egymásra, hogy Munk nem állhatta meg szó nélkül.
- Jah, a szerelem sötét verem...
Ring Jolán esze nélkül kezdett nevetni. Erdőssy zord mozdulattal előrántotta zsebkönyvét és tömérdek szekundát osztott ki hirtelen. Iskola után kiment a Tiszapartra. Ide járt búsulni, mióta a kertajtó oly ridegen közéjük állt. A védtöltésen sétálva, messzire távozott a várostól, mire visszafordult, már a horizontba süllyedt a nap. Bűvös látvány ez az Alföldön, a nap végső sugarai tündéri pompát varázsolnak az égre és a Tisza tükre gyönyörűséggel utánozza a színek nagyszerű játékát, míg lassan-lassan aranyszélű tömeggé olvadnak a fantasztikus formák, majd kékes, violás szürkeség lesz úrrá szín és ragyogás felett. Aztán csend borul a tájra, néma, szomorú szürkeség.
A vetésben megszólalt egy pacsirta. Zengő dalban búcsúzni a hanyatló naptól. Erdőssy gyönyörködve hallgatta. A madárka pedig, mintha háláját akarta volna kifejezni, kápráztató futamokat játszott meg élénken, tűzzel.
Lövés dördült el.
- Milyen kár, hogy már nem énekel - ez volt Erdőssynek az első érzése, aztán a vállához kapott, fájdalmat érzett, ujjai nedvesek lettek, lefutott a töltésről, zsebkendőjét sajgó sebére szorította s hazafelé indult. A folyót szegélyező sűrű füzes fölött kékesfehér folt imbolygott: a lövés füstje.
- Ki volt az, hogyan történhetett ez, engem, éppen engem? - így töprenkedett.
- Tudom! - intett a fejével. - Ő volt... még találkozunk - mondogatta szilajan, de haragja nem tartott sokáig. Érezte, hogy Zorka miatt történt ez vele - és örült.
Milovanov erőnek erejével orvost hivatott.
- Semmi, - mentegetődzött Erdőssy - ki akartam próbálni a revolveremet, ügyetlen voltam, szót sem érdemel és vidáman felhajtott egy pohár konyakot, melyet házigazdája tett eléje.
- Jó, jó, mondta az orvos, aki szeretett szellemes ember lenni - ismerjük ezeket a kis meséket, voltunk mi is valamikor fiatalemberek, persze ez már régen volt, de azt az egyet már akkor is úgy mondták: kerüld az asszonyt.
Milovanov nem szólt semmit, csak konyakot öntött.
Jelentéktelen volt a seb, de a városkában rémhírek keringtek a helyi lap hosszú cikket írt az esetről...
Egyik napon Milana ünnepélyes arccal lépett be Erdőssyhez és könyvéből egy levelet vett ki.
- Zorka küldi - suttogta bizalmasan. - Majd én felbontom, mert a bácsinak most beteg az egyik keze.
Erdőssy az örömtől reszketve olvasta: »Kedves tanár úr! Hogy van kedves tanár úr? Remélem jobban. Oly sok mondanivalóm van, hát azt gondoltam magamban, hogy mégis jó lesz, ha én szépen megírok mindent. Sok jót, aminek talán megörül. Azt mondják, az öröm a legjobb orvosság: milyen boldog volnék, ha az én levelem ilyen orvosság lenne s azonnal meggyógyulna...
De majd szépen sorjában elmondok mindent, ha ugyan sikerül, óh előre is tudom, sok javítani valót talál rajta tanár úr.
Én akkor este nem tudtam semmit, csak annak örülök, hogy nagyon rosszkedvű voltam. Reggel nyolc órakor tudtam meg, mikor iskolába érkeztem. Számtanunk volt, tudja tanár úr... Feltűnt nekem, hogy a leányok olyan különösen néznek reám. Egyszerre a Topics Lenke azt mondja: - Te Zorka, te talán nem is tudod?
- Mit nem tudok én? - kérdeztem ijedten, mert láttam az arcáról, hogy valami rossz hírt akar mondani.
- Az Erdőssy tanár úr tegnap este meglőtte magát... Elszédültem. Forogni kezdett előttem minden.
- Jaj, mi lelt, még elesik! - kiáltoztak a leányok s többen megfogtak.
- Rosszul lett szegény - szólt Kadocsa Irén s odasúgta a fülembe:
- Zorka csak egy kis horzsolás az egész.
- Persze, semmiség az egész - bizonyította Ring Jolán is, aki nagyon megijedt szegény. Igen rossz színben voltam, azt mondják a leányok, s mind sajnáltak engem. Olyan jók voltak hozzám a Kadocsa pedig úgy simogatta az arcomat, mint a mama szokta.
Ő a legjobb leány az iskolában s a legokosabb is. Még Munk Annus is odajött, pedig már régen haragba vagyunk s bizony sokszor kicsúfolt, a tanár úr is észrevette egyszer. Emlékszik rá tanár úr?
Egész óra alatt igen rosszul éreztem magamat. Mihelyt csöngettek, Kadocsa hozzám csatlakozott és hazakísért. Egy kis kerülőt tettünk s elmentünk a tanár úr lakása felé. Mikor a kapu előtt voltam, egyszerre csak vércseppeket láttam a földön, aztán a ház előtt is, egészen a sarkig, ahol be kellett fordulnunk. Mindenütt a fal mellett.
Megint szédülni kezdtem, Kadocsa átölelte a derekamat s úgy vezetett hazáig. A mama rögtön ágyba fektetett, pedig mondtam neki, hogy nincsen semmi bajom.
Fázni kezdtem, aztán meg forró lett a fejem. Hallottam, hogy a mama a szobaleányt az apáért küldte, a mama hangja mintha messziról hangzott volna felém, pedig mellettem állt.
Egyszerre a tanár urat láttam magam előtt. Borzasztó volt. A vére csepegett a földre... Hangosan felkiáltottam. Akkor vettem észre, hogy be volt hunyva a szemem.
A mama vizes ruhát tett a fejemre. Olyan különös volt mínden. Észrevettem hogy beteg vagyok. Még ezideig sohasem voltam beteg.
Nemsokára hazajött az édesapa is. Odahajolt és sokszor megcsókolt. Olyan jól esett ez nekem, az édesapa régen nem szeretett úgy, mint akkor, különösen mióta a múltkor a kertben talált: komolyan haragudott reám. Most megint úgy szeretett, mint régen.
Én úgy örültem, hogy beteg vagyok.
Apa odaült az ágyam szélére és simogatta a hajamat s én csak akkor vettem észre, hogy elaludtam, mikor felébredtem...
Félbenhagyott levelemet ma folytatom, tegnap este kifogyott a lámpámból a petróleum. Elfeledtem tegnap megírni, hogy Milovanov néni - míg én iskolában jártam - itt volt nálunk s anyámnak elmondta a szerencsétlenséget. Azért jutott ez most eszembe, mert mikor felébredtem, éppen erről beszélgettek. Én csöndesen feküdtem, mert nagyon kíváncsi voltam, de mégis vigyáztak s csak egyes szavakat hallottam tisztán.
Apám beszélt: A Tucakov estig nem jön haza, (ő a mi orvosunk) elküldtem Garaiért. Én szólni akartam, hogy ne hívjanak orvost, nem vagyok én beteg, de hallgattam, mert ismét beszélgetni kezdtek.
- Látod Iván, - mondta anyám - csak egy szót kellene szólnod szegény leányhoz.
Kiváncsian vártam, mit felel apa, mert egyáltalán nem tudtam miről van szó. Apám azonban hallgatott.
Ismét a mama beszélt, de akárhogyis figyeltem, nem értettem meg, de amit az apa erre felelt, azt, sajnos, jól megértettem, mert majdnem kiáltva mondta:
- Nem adom magyar emberhez a leányomat. Nem akarom! Soha! Ne haragudjék, tanár úr, az édesapámra. Kérem szépen...
A szívem úgy dobogott akkor, úgy fájt, azt hittem meg kell halnom. És az is olyan rossz volt, hogy nem mertem sírni.
Aztán jó ideig nem értettem beszédüket, úgy vettem észre, önről beszélnek, anyám valamit magyarázott, apa pedig folyton hitetlenül rázta a fejét.
- Puskalövés volt - mondta a mama.
- Furcsa, - felelt apa - hát miért fogja magára, mi oka van valakinek az igazságot eltitkolni, ha tiszta a lelkismerete?...
Akkor magam sem tudom hogyan történt, elkiáltottam magamat: apám én tudom miért!
Ijadten odafutottak hozzám, apa friss borogatást tett a fejemre. De én megfogtam a kezét s azt mondtam neki: igen, én tudom! Azért nem szólt, mert a Szvetozár lőtte őt meg!
Én megijedtem attól, amit mondtam. Szüleim sokáig hallgattak.
Tanár úr, hát nem volt igazam? Én egyszerre eltaláltam az igazat. Biztosan tudom. Mert ki is bántaná más a tanár urat? Hisz oly jó és kedves mindenkihez, soha sem bánt senkit és mindenki nagyon szereti.
De ő haragudott borzasztóan, én mindig féltem és imádkoztam, hogy valami baj ne legyen. Én ismerem őt.
Aztán forró lett a fejem. Az ággyal szemközt levő ajtó megindult s nőtt, nőtt, míg egyszerre a Milovanovék kapuját láttam magam előtt. S a föld tele volt vércseppekkel.
Én hangosan mondtam: piros cseppek... s attól kezdve folyton mondogattam: piros cseppek, piros cseppek... pedig nem akartam. A mama odahajolt hozzám s valamit kérdezett tőlem. Én azt feleltem: piros cseppek.
Az ajtón kopogott valaki s benyitott. Nagyon kezdtem félni.
De azért csak egyre beszélnem kellett. Azt is mondtam: félek! S akkor ezt mondtam el sokszor egymásután, pedig nem akartam. Apa biztatott, ne féljek, hisz az orvos van itt.
Akkor egyszerre nem féltem többet, jobban éreztem magamat. Megismertem Garai orvost, akiről tudtam, hogy a tanár urat is gyógyítja. Kadocsa mondta az úton.
- Micsoda piros cseppekről beszélt a kisasszony? - kérdezte az orvos. A mama valamit súgott a fülébe.
- Ah igen, - mondta az orvos - a nagyságos kisasszony annak a fiatal tanárnak a menyasszonya!...
Mást is akart mondani, de apa hevesen közbeszólt: »Én nem tudok arról semmit!«
Úgy emlékszem, hogy akkor egy ideig senki sem szólt s én mintha csudálkoztam volna a csöndességen. Nagyon meg voltam lepetve, mikor egyszerre hangos sírást hallottam. Én sírtam.
Anyám simogatott s a könnyeket törülte le arcomról, miközben folyton mondogatta: ne sírj édes kicsi leányom.
És én úgy megsajnáltam a mamát.
De nem tudtam elhallgatni, annál inkább sírtam.
Megfogtam anyám kezét s szájamra tapasztottam. Bocsásson meg tanár úr, hogy ily hosszadalmasan írok le mindent, de nem sokáig untatom már. Sietni fogok. Az orvos bocsánatot kért s valami pletykát emlegetett. Nem rendelt semmi orvosságot, csak azt mondta, hogy holnap reggel egész bátran elmehetek az iskolába. Egész bátran ám, ha tudtam volna a leckét.
Az apa kikísérte. Ott künn még sokáig beszélgettek. Mikor bejött, odaült mellém s fülembe súgott valamit.
Attól igazán egyszerre meggyógyultam.
- Mondd még egyszer édes drága apám - kértem őt. Mondd még egyszer hangosan, hogy a mama is hallhassa.
Apa vonakodott egy pillanatig, aztán hangosan mondta, úgy mint az előbb szóról-szóra: »minden úgy lesz, ahogy te akarod, kis leányom...« És most tudja már kedves tanár úr, hogy ki a legboldogabb a világon...
Másnap csakugyan nem volt semmi bajom, csak egy kicsit fáradtnak éreztem magamat.
A nyelvtani órára Zsófia kisasszony jött be a tanár úr helyett. Megijedtünk nagyon, mert féltünk, hogy a kisasszony németet fog tanítani, de szerencsére egész órán felolvastunk egy könyvből, amit a kisasszony hozott. Ő folytonosan figyelt engem, szomorú volt, én úgy sajnáltam.
Meg az Oroszi Vilmát is. Pedig gyűlöl engem. Én már régen megbocsájtottam neki s ezen a napon különösen szerettem volna vele kibékükni. De az egész osztályban egy leány sincs, aki ezt megmondhatná neki, mert egy idő óta nem beszél senkivel.
Engem pedig messziről elkerül s ha véletlenségből egymás mellé jutunk úgy keresztülnéz rajtam, mintha ott sem volnék. Nagyon haragszik reám.
Most örülök igazán, hogy levelemet nem küldtem el s még a harmadik este is folytathatom.
Ma délután, úgy estefelé eljött hozzánk Glavaski Szvetozár. Apám egyedül fogadta, anyám és én másik szobába mentünk.
Én különben sohasem szoktam velük lenni, csak régen, de akkor még gyermek voltam és egész rövid ruhát hordtam. És nem tudtam mit akar. Apa nemsokára bejött hozzánk. Komor volt nagyon.
- Kiadtam az útját, - mondta felindulva - bár elhiszem, hogy véletlenségből történt...
Most bezárom levelemet. Milana azt mondja nem fáj már semmije tanár úrnak. Ne is fájjon soha. Jöjjön el minél hamarabb iskolába, üzenje meg kedves tanár úr, hogy mikor jöhet a kertbe, mindent nem írtam ám meg...
Késő van, elmúlt tizenkét óra.
Álmos vagyok, lefekszem és arról akarok álmodni, akit a világon legjobban szeret: Zorka.
Erdőssy meghatottan olvasta a levelet újra, meg újra s nem tette el akkor sem, mikor már kívülről tudta az egészet.
Délután két vendége volt. Először a Nyiri gyerek jött be hozzá, egészségi állapota felől tudakozódni.
- Jajajaj, hogy megijedtünk - kezdte a fiú, aztán nem is tudott egyebet mondani, csak ezt ismételgette: - Jajajaj, hogy megijedtünk! - Csak mikor Erdőssy a társairól kezdte kérdezgetni, tért magához.
- Nem bántott azóta a Tokaji Ferenc?
- Dehogynem kérem, üt az most is, mint a lovat, én már nem is törődöm vele, csak ne ütné mindig a fejemet. De mindég a fejemet üti. Hanem majd megerősődöm én s akkor visszafizetek neki. Úgy teszek vele, mint tegnapelőtt a Hajdu István.
- Hát az mit csinált vele? - kérdezte Erdőssy, mikor látta, hogy a fiú vár erre a kérdésre.
- Az? Az jól elbánt vele.
Éppen meglátta, mikor Tokaji fejbe ütött, aztán kétfelé törte az egyes számú Hazafi irónomat. Meglökte a könyökével és azt mondta neki: mit vétett ez neked, miért vágtad kupán, meg minek törted el a plajbászát, te fattyú?
A Tokaji azt mondta neki, hogy ezért párbajra hívja. Csöngetés után el is mentünk sokan a kiserdőbe a tisztásra.
Hajdunak is volt két legénye, Tokajinak is volt két segédje.
Aztán birokra mentek. Először Tokaji nagyon szorongatta az Istvánt s kétszer a levegőbe emelte. Mi azt hittük, mindjárt vége lesz neki, de nem esett el, hanem inkább ő csapta földhöz és ráfeküdt a hasára. Mi nevettünk nagyon!
Hajdu pofonütötte és mindig kérdezte tőle: köll párbaj?
Azt mondta: köll! Akkor Hajdu pofonütötte. Ahányszor csak kérdezte, mindig azt mondta: köll és az István mindig jól pofonütötte.
Akkor azt mondtuk: no már vége legyen, elég volt a párbajból, akkor Hajdu fölkelt Tokajiról.
Alig ment el a fiú, Csapó igazgató kopogtatott be hozzá. A szobában pálinkabűz terjedt szét...
Ő roppantul sajnálkozott a szomorú eseten, mindennap készült részvétét kifejezendő, tiszteletét tenni.
- Megdöbbentő eset - mondta s Erdőssy bámulva látta, hogy kövér könnycseppek potyogtak szemeiből.
- Az egész város konsternálva van. A leányiskola tantestületének értekezletén jegyzőkönyvi részvét fog kifejeztetni.
A sorsnak milyen különös szeszélye az, hogy éppen a legjobb, legderekabb emberrel kell az ilyesminek megesni.
De miképen lehetne Fortuna kedvtelései fölött ítélkezni, mikor a legegyügyűbb polgárasszony ténykedései is kiszámíthatatlanok. Nem kellene messze mennem, de minek?
A családi szentély maradjon családi szentély. És majd a kedves kollega úr is meglátja. Szabad gratulálnom? Az egész intelligencia másról sem beszél... Igazán szerencsés választás. Hét vármegyében nem találni szebb leányt. És gazdag! Ojjé. Kistanya, nagytanya, ház, szőlő, pénz, nagyon sok pénz! - beszélt el-elcsukló hangon.
Erdőssy nem hallotta egy szavát sem, gondolatai máshol jártak, türelmetlenül várta, hogy Zorkával találkozhasson. Ez az idő pedig hamar eljött. A kertajtó ismét kinyílt, a leányka kedvesebb, bájosabb volt, mint valaha. Semmi által nem zavarva, édes órákat töltöttek el egymással.
Repült az idő, mégis nagyon távolinak találták, amikor - mint Milovanovné tréfásan mondani szokta - már nem választja el őket egymástól a kert fakerítése. A két szomszéd: ő és Danisityné, őszre tűzték ki az esküvő idejét s bár titoktartást fogadtak egymásnak, hogyan, hogyan nem, nem maradt az titok. A kisváros népe, még az érdekelteknél is többet tudott. Bő anyag, kitűnő zsákmány volt mostanában ez a téma.
A leány és az ifjú famíliáját az ősök és egyéb rokonok irányában hetedíziglen visszakeresték, megszapulták, megdögönyözték... A leendő párról, ha beszéltek, valóságos szellemi vivisectiót követtek el, gúnyolták, dicsérték őket s aki közülök nem volt tájékozva afelől, hogy a leány hány inget, hány törülközőt visz, kék vagy fehér monogramm lesz-e beléjük hímezve és a férfinek mi a kedvenc étele, azt alattomos hülyének tartották.
A legutolsó hír, amelyet a Kis-féle trafikban hallani lehetett, Danisity építési szándékairól szólt.
Maga az építőmester beszélte, hogy az új pár a régi ház fölé emelendő emeleten fog lakni.
De ez titok, melyről tudnia senkinek sem szabad. Legkevésbé pedig a leendő házaspárnak. Azok pedig nem törődtek az egész világgal, ha egymás mellett lehettek, egymás szemébe ha nézhettek, szerelmes szívük egész melegével.
Az iskolában a kisebb leányok áhítattal néztek Zorkára, a negyedik osztály fogadalmat akart tőle kicsikarni aziránt, hogy majd a nászéj rejtelmeiről híven beszámoljon. Óra előtt a katedrán előadták az esküvőt. Fehér Margit játszotta Erdőssyt, Munk Annus Zorkát, Madarász volt a pap.
- Te ifjú, szereted-e ezt a leányzót?
Margit felelt: - Mint galamb a tiszta búzát.
- Hát te leányom, szereted-e ezt az ifjút?
Munk megrázta a fejét és sóhajtott: - Ej, főtisztelendő úr, hogy isz kérdezhet ilyet, láthatja, hogy bolondulok érte...
A leányok azt hitték, nem tudnak többet nevetni, Zorka pedig, hogy már nem tud jobban pirulni.
De váratlanul felugrott a katedrára Topics Lenke és egy ruhákból összegöngyölt bábut ringatva karjaiban, éktelenül sivalkodní kezdett:
- Főtisztelendő úr, ha Istent ismer, ne adja rájuk az áldást, nekem gyermekem van ettől a nyomorulttól, ez a kis Vilma az ő gyermeke...
A leányok valamennyien Oroszi Vilmára néztek és fuldokoltak a nevetéstől. Oroszi Vilma eddig sem tartott a mulatókkal, padja alatt valami aktacsomót olvasott, látszólag elmélyedve. Ajkait véresre harapta, de fel nem nézett, csak sápadtabb lett egy árnyalattal.
Csöngettek, a kézimunka tanítónő jött be. A leányok szerették, mert a »csak csöndben kisasszony« sokat megengedett.
Szabad volt a séta, a látogatások - de csak csöndben - ez volt a kisasszony jelszava...
Oroszi kivitte a hímzését, szótlanul hallgatta tanácsait, aztán mikor helyére ment, egy összesodort papirost tett le Zorka elé. Zorka kisimította s nagy meglepetéssel olvasta ki belőle, hogy Oroszi óra végén a tornateremben valami fontosat akar vele beszélni.
Óra végén - három óra volt - találkoztak.
- Bocsáss meg nekem, - kezdte Oroszi - bocsánatot akarok tőled kérni, amit vétettem ellened...
Zorka szemében hálás fény csillant fel.
- Meg akarom tőled kérdezni, igaz-e amit beszélnek. Menyasszony vagy?
Tétovázó, remegő volt a hangja. Zorka kissé félénken, de büszkén mondott igent.
- Valami fontosat akarok mondani... Nem is tudom hogyan mondjam el. Elhallgatott, az udvarról hangos zsivaj hullámai csapódtak be hozzájuk.
- Te talán tudod hogy én már nem vagyok leány.
Zorka kerekre nyílt szemekkel bámult reá.
- Nos hát igen. Mit csudálkozol ezen? Leány vagyok és nem vagyok leány. Asszonynak kellene lennem, úgy-e? Jól tudom. De én nem vagyok oly szerencsés, hogy engem feleségül vegyenek... Zorka, én nem vagyok ellenséged, én elhatároztam, hogy őszintén megmondok mindent. Vigyázz, jól gondold meg, mit akarsz cselekedni... Nem szeret téged... Maradj nyugodtan, különben egy szót sem szólok. Figyelmeztetni akartalak. Sajnállak. Nem szeret téged...
Zorka halálsápadt lett.
- Miért nézel úgy reám? Nem mondtam, hogy engem szeret!... Engem csak elcsábított.
- Hazudsz! - kiáltott fel Zorka magánkívül.
- Jól van, - folytatta Oroszi - ha nem akarod elhinni... ha nem akarsz meghallgatni. Eljártam a lakására... Elcsalt. elmentem, tetszett nekem és én is tetszettem neki, én sem vagyok utolsó leány. Elcsalt, elmentem.
Zorka kétségbeesett erőlködéssel nevetni kezdett.
- Nevess csak. Jól teszed, nem is akartalak elszomorítani...
Zorka tovább nevetett vonagló szájjal.
- Nem hiszed? Ne hidd! De ha éppen tudni akarod, hát ma is elmegyek hozzá. Találkám van vele. Elmegyek...
Csöngettek. A bennlakó kisasszony dugta be a fejét az ajtón.
- Hát maguk mit csinálnak itt? Egy-kettő, befelé.
Mikor Erdőssy iskolából hazament, Mila már várta. Minden nap tanítgatta a kis leányt s aztán, ha feladatukkal végeztek, együtt mentek a kertbe.
A mai leckét látogató zavarta meg: Oroszi Vilma. Sötét pír égett az arcán, Milanára lesújtó pillantást vetett, egy aktacsomót, meg egy levelet adott át Erdőssynek.
Erdőssy hellyel kínálta meg. Milana menni akart, de nem engedte el. Feltépte a levelet, sietett vele, mert eszébe jutott az a másik délután s érezte, hogy újra, meg újra elpirul.
Oroszi beesett szeme lázasan csillogott, de arcának egyetlen izma nem rezdült meg, mereven, mozdulatlanul ült helyén. Egy márványból faragott szobor, melyben a szemek élnek.
Erdőssy nagy buzgalommal olvasta a levelet. - «Igen tisztelt kollega úr! ím itt küldöm azon jegyzőkönyvet, melyben a tantestület részvétét fejezi ki ön iránt. (A sebesülést értem.) Méltóztassék türelemmel végigolvasni, mert a jegyzőkönyvben egyúttal közölvék a vizsgálatok napjai... Ezek után pedig engedje meg, hogy egy kéréssel fordulhassak önhöz. Tetszik tudni, ahol kilenc gyermek van, sőt többet mondhatnék... ott sok kell. És az a szívtelen háziúr mindegyre házbérfelemelésben részesít. Rettenetes, minő emberek is vannak a világon. Emberek, akik szív helyett kvarcot viselnek kebleikben! És a miniszter talán jobb, különb? Gondol ő arra, hogy nekem mily égető szükségem volna családi pótlékra? De hagyjuk ezt... A húsz koronát szíveskedjék bankóban adni... Csapó Vince.
Ezután a jegyzőkönyvet kezdte olvasni, melyet az igazgató előterjesztései, indítványai valóságos könyvvé növesztettek meg. Mint a boldog emberek általában, Erdőssy is mindenben talált valami mulattatót. A saját esetének megnövesztett, frázisokkal cifrázott leírása nevetésre késztette.
Oroszi Vilma nézte őt komolyan, végtelen szomorúsággal, Nézte őt, mintha utoljára látná s vonásait örökre emlékezetébe akarná vésni. Csak néha suhant át arcán megelégedett mosoly, ha Zorkára gondolt. Visszakapta az írást, borítékban a pénzt, aztán fejét mélyen lehajtva szótlanul távozott.
- Na Milana, - mondta Erdőssy - megyünk a kertbe.
Mila alig várta, hogy Oroszi látogatásáról beszámolhasson Zorkának.
Zorkát Kadocsa kísérte haza. Még a bennlakó kisasszony óráján észrevette, hogy valami történt vele, de hiába kérdezgette résztvevően, Zorka hallgatott.
Két levelet talált otthon, szerencsét kívánt az egyikben egy távoli rokona, a másik levél helyi bélyegzős, ismeretlen kézírású, meglepődve, kiváncsian bontotta fel. A fokozódó megdöbbenés élénk kifejezését az ijedtség, a kétségbeesés váltotta fel arcán, amint olvasott, aztán lehanyatlott egy székbe.
Vértelen orcával, távolbatekintő szemekkel. Egész testében reszketve, újra elolvasta a levelet.
Aláírás nem volt rajta, egy volt azok közül a gyilkos, társadalombontó levelek közül, melyek a vidék városainak pestisnél gonoszabb járványai.
Igaz tehát minden, s ő nem hitte...
Kiment a kertbe, odahajolt a kútra s reászegezte szemeit Erdőssy ajtajára. És várt ott szívszorongva, kétségbeesve, reménykedve. Várt sokáig, de nem jött senki, megkönnyebbülten sóhajtott fel, de abban pillanatban egy nő alakja jelent ott meg. Zorka sikoltani akart, de torkába szorult a hangja. A leány pedig bement. Igen: Oroszi Vilma volt.
- Tehát igaz.
Elszédült, térdre roskadt. Fekete karikák rajzolódtak szemei köré, vonásai megnyúltak, minden pillanat, melyet ott töltött, örökkévalóságnak tűnt fel előtte. És várt... Az ajtó nem nyílt ki.
Tompa zsibbadás állt minden tagjába, fáradtnak, erőtlennek érezte magát, de agyában futva keringett százféle gondolat.
Eszébe villant, amit egyízben Munk Annus beszélt az iskolában.
Már régen. Hogy látták Oroszit Erdőssyhez bemenni, régen, mikor még nem ebben a házban lakott. Ő akkor sem hitte azt. Pedig tudta, hogy az a leány mindent elkövetett, amivel tanárja figyelmét magára vonhatta, Oh! Mindent látott ő. A szőke haj gyakori szétbomlását, a kacér, szerelmes, tüzes pillantásokat. És most ott benn van nála. Hányadszor történik ez? Mit csinálnak... Igaz, amit Oroszi mondott, igaz! Felugrott. Keble hullámzott.
Az ajtó nem nyílt ki.
Agyára tódult a vére... Odarohanni, megfogni azt a leányt, belemarkolni a hajába, tépni, rángatni, kivonszolni a földön. Ki onnét... Ujjai görcsösen összegörbültek. Megfojtani... Gondolatai hirtelen végigsiklottak a lakásukon. Egy asztalon késeket látott... Kést! Ökölbe szorította kezeit... Kést, hosszú, éles kést... lesújt vele egyszer, kétszer, újra... a mellébe, a szívébe. És őt is, aki megcsalta, aki hazudott, aki Oroszit csókolja... Hegyes, éles kést a szivébe... Haljanak meg...
Hirtelen összerezzent, odasimult a kerítéshez, karját mellére szorította, mintha önmaga ellen keresne védelmet. Aztán lassanként elsimultak arcáról a lelki gyötrődés vonásai.
- Nem! - intett a fejével szelíden, de sok öntudatlan büszkeséggel és kifelé indult a kertből. Az udvarukra nyíló ajtónál megállt. Réveteg tekintettel nézett abba az irányba, melyben az imádott férfi szobája volt. Nem érzett e pillanatban mást, mint mélységes meghatottságot. Visszament. Letépett egy rózsát, megcsókolta s átdobta a kútnál Miláék kertjébe. Még egyszer odanézett, de az ajtó még mindíg nem nyílt ki. Akkor nagy sietséggel távozott a kertből.
Mintha elveszítette volna a látását, ajtóba, bútorszegletekbe beleütközött. Apja szobájában, kis faliszekrényből leakasztott egy kulcscsomót. Az első fiókban, amelyet kihúzott, volt, amit keresett...
A fiókot bezárta, a kulcsot helyére tette s bement a szobájába...
Ebben a percben érkezett le a kertbe Erdőssy Milanával. Egyenesen a kúthoz mentek.
- Virág! - kiáltotta Milana. Egyszerre hajoltak le a rózsáért.
- Ő dobta át - mondta magában Erdőssy s visszagondolt arra az első napra, amikor itt a kútnál várta őt. Akkor, kora tavasszal egy virágos gallyacskát talált ezen a helyen.
- Itt volt már, - mondta szomorúan Milának - hiába várjuk.
Olyan határozottsággal mondta ezt, hogy a kis leány nem is mondott ellent. Hanem azért vártak tovább, de eltelt félóra, egyóra és Milana hiába kiáltozott át a szomszédok virágillatos kertjébe:
- Zorka, Zorka drága, hát jőjj már!
Végre is búsan kimentek a kertből.
(Folyt. köv.)