Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Figyelő · / · A cárnő
Giovanni Papini a modern olasz széppróza egyik legérdekesebb és legelkülönözöttebb írója. A fenti című és még néhány elbeszélése most jelent meg a Modern könyvtár kiadásában. E reprezentatív novellák egytől egyig kitűnő és exkluzív érdekességű lélektani ötletek: nagyon finom, tiszta, elegáns stílusban megírott dolgok. Témáik: belső csodák. Csodálatraméltó élmények, melyeknek létrehozója az emberi lélek és nem külsőséges fantasztikum. Benyúlt az író ama fantasztikus és fura mélységeibe az emberi léleknek, hol rejtelmes képzelgések és misztikus elgondolásai a dolgoknak tanyáznak. Felszínre hozta és művészies módon kicsiszolva nyújtotta át nekünk némely megdöbbentő eszménket, réveteg elképzelésünket. Félelmet akar bennünk felidézni és e félelem eszközéül valóban legmegfelelőbb az emberi lélek. Megjelenik előttünk ama »beteg úriember«, kinek portréját ismerjük, egy ember, kit elképzelünk és egy ember, ki azt hiszi nem él ő valójában, de álma valakinek, egy titokzatos és mélységes ténynek. Nil admirari: ez az igazi előkelő és szkeptikas életelv, de a semmin sem csodálkozni végtelenül közel állt ahhoz, hogy mindenen álmélkodni. Ezt éreztem Papini novelláinak olvasása közben. Valami furcsa, clair-obscurszerű hangulat vett rajtam erőt. Mintha zárt és tompa illatú fekete szobában lennék egyedül és egy pompás, félelmetesen csillámló velencei tükör társaságában. A legelrettentőbb társ. A homályos szobában a bútorok árnyai nesztelenül tapadnak a lelkemhez és én valami körmönfontságában naiv várakozással meredek a tükörlapra önmagam mélyén rejtőző titkokat keresve. Finom és furcsa tavaszi alkonyatkor, messze, túl a városon, kis mesgyéken járva, mikről nem tudom hova fognak elvezetni, oldalt a figyelmes fák mögött, mintha alattomos és foszló kontúrú lények leselkednének orozva, midőn egyre lestem és féltem, féltem és vártam, hogy valami különös és végzetszerű fog történni. Vannak órák, midőn minden felette csodálatos és elálmélkodásra méltó, az élet, az emberek, tájak és szobák, szavak, mik tétován peregnek az ajkakról elő és mint ágról lefoszló jázminok az utat, úgy elborítják szíveinket. Midőn az asszonyok szemei boszorkányos barlangok, az égen kusza, véres felhők vonulnak tova és ismeretlen neszekre riadunk fel.
Ama mágikus kristálygömbökre és rejtelmes kagylókra gondolok a Papini-féle novelláknál, miknek segélyével önmagunk lelkének különös szuterénjéből annyi misztikus dolgot hozhatunk elő. Kristálygömbökre, miket nézve ismeretlen vidékek, tűnő arcok, réveteg szinek, isten tudja hol látott szép és megdöbbentő képek bukkannak elő lelkünk vészes és dús árkádjai alól. Rejtelmes kagylókra, miket fülünkre tapasztva foszló akkordokat, távoli hangokat, ódoncsengésű muzsikát, hervatag sóhajokat hallunk, miket ki tudja mikor hallottunk, mely öntudatlan és nem figyelmező ideiben életünknek.
Valóban: nagyszerű lehetőségek birtokosa az ember. Akkor is midőn a valóságok ura és akkor is, midőn szépséges őrületnek kötelén lekúszik lénye kútjának ama mélységébe, hol ismeretlen és márványsima vizek nyugszanak és várják azt az álmodó szemet, mely belső nézésével megzavarja szintjét. Papini meg tudta ezt tenni és mit látott, azokról gyönyörű novellákban számot is tudott adni.