Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Feleky Géza: Rodin tanulmányok
Vannak Rodinnek olyan szobrai is, amelyek nem helyezhetők el sem az egyik, sem a másik előbb megbeszélt csoportban, hanem mintegy a két csoport közé helyezkednek.
Ez a jelenség nem szorul külön magyarázatra. Victor Hugóban a költőt, Rochefortban a demagógot látta Rodin, és ezért azokra a formai alakulásokra kivonatolta őket, amelyekre víziója támaszkodott: megtalálta és kiemelte a lényük centrumát, tengelyét felületre vetítő vonásokat, a többi részletet pedig csak nagyon sommásan tárgyalta, hangsúlyozás nélkül leltározta őket és éppen csak hogy a hézagokat töltötte ki velük. Vagyis, ez a két szobor és a köréjük csoportosuló jelentéktelenebb művek megint csak azt a fegyelmezetlenséget jelzik amelynek következményeképp a művész gyakorlatában minden egyes eset körül egy csak itt és sehol másutt nem érvényes rendszer alakul ki.
Rochefort fejének heves lendülettel egymásba vésődő felületeiből nem a harmadik császárság és a harmadik köztársaság publicistája alakul ki, hanem egy idők fölé emelkedett ember, aki mielőtt a Lanternehez szegődött volna vezércikkírónak, a jogtalan tömeget lázította Athénben, gabonaosztást követelt a római szenátustól, képeket égetett a Palazzo Vecchio előtt és arisztokratákat gyilkolt egy hűvös szeptemberi éjjelen.
Kopaszodó homloka fölött néhány tömött, szilaj hajfürt szökik a magasba, összefogottan és így bizonyos súlyossággal. Ez az egyéni jegy tipikus érvényt kap. A tincsek fellobognak, ha az indulat ráz egyet a fejen, máskor lapul a pamacs, most felgörbíti hátát, mert a fej haragszik. Szinte a kakasra kell gondolni, a piros tarajra, amely megduzzad, ha Chantecler kukorékolása felhívja a horizont alól a napot. A Rochefort-szobor a tarajt annyira hozzánöveszti a demagóg fogalmához, mint ahogy szent Jeromost nem lehet elképzelni térdet érő fehér szakáll nélkül.
A felületek találkozása és széttörekvése, a homlok tömegének és az állkapocs kiugrásának aránya az archoz, a vetett árnyékok tömöttsége, a kifényesedések foka és elhelyezkedése mind messzire beszédesek. Rodin egyénileg ábrázolt nagy emberei felkapják fejüket, elnéznek és ellátnak a tömeg felett. Tipizált megjelenésükben azonban oly magasra emelkednek, hogy meg kell hajtaniuk fejüket, le kell szegezniük pillantásukat, különben teljesen elvesztenék a kapcsolatot a mélyen alattuk zajló sürgésforgással.
Rochefortnak szüksége van a tömeg visszhangjára: Hugo inkább csak teret akar, látomásainak pompás menete számára.
Érdekes, hogy az ösztönös Rodin és a tudós, tiszta logikájú Klinger egyformán a tengert tartják a költő legméltóbb közönségének. Klinger nagy lipcsei freskóján Homérosz a vak, öreg rapszód ihletetten és mégis méltósággal mondja a gördülékeny sorokat, nem a görögöknek, akik a parti fövényre telepedtek és most csöndes áhitattal figyelik, hanem a kék égei tengernek, amely a láthatárról, a rózsaszín szigetek felől siet ide, hogy meghallgassa a görög sorsokat és csobbanásával kimérje a költemény ütemét. Rodin sem az Hernani költőjét ábrázolta, Hugója előtt a messze látomások, a századok legendái vonulnak el és egyik szobortervezetén ő is Nereidákat helyezett melléje, hogy a tenger, a századok szemtanúja hallgasson reá.