Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Feleky Géza: Rodin tanulmányok
A Luxembourg palota egyik szobájában farkasszemet néz a Duc de Rohan mellszobra, Georges Wyndhamével. Mind a kettő a L'homme au nez cassé - Gustav Mahler vonalba tartozik, sőt mind a kettő nagyon jellemző példánya e típusnak. Az egyik egy kiválasztottan előkelő angolt, a másik egy kiválasztottan előkelő franciát ábrázol.
A Duc de Rohan előkelőségébe belevegyül az elbutultságnak egy árnyalata. A sokszázados jólét, munka alól való felmentettség felpuffasztotta az arcon a hústömegeket, vastagra, puhára duzzadtak az ajkak, ernyővé szélesedett az orr. Ezt az embert születésétől fogva kocsin vitte az élet: nincsen szüksége csontjaira. A fej félig a nyak elpuhulása miatt csuklik hátra és csak félig gőgből. Ebben az erőtlen gőgben nincsen semmi imponáló és nincsen semmi kellemetlen sem, annyira egyedül lehetséges viselkedése a nagy család késő leszármazottjának. Az erős, tiszta ívű szemöldökcsont - a családalapítónak alighanem egyetlen hagyatéka - még feltűnőbbé teszi a puha, hajlott vonalak zsíros energiátlanságát. A szemek már rég leszokták a környező világ teljességének felszívását, valósággal elcsökevényesedtek, oly régen nem szolgálják már a létfenntartást, oly régen a csipegetés, a világnak egy lusta hunyorítással való kóstolgatása az egyetlen munkájuk.
A herceg kopaszodik, a haj vonala nem jelöli meg többé, hogy hol végződik a homlok és hol kezdődik a koponyafedél. A koponyán az elválást nem lehet rekonstruálni, annyira kocsonyás, tagolatlan. Az áll csak a harmadik húsos ajk rajta, a másik kettő alatt.
A határolatlanság, a puhaság ellenére is van valami szétesett merevség az arcon, a teljes szenvtelenség következményeképp. Ideges rángásai lehetnek a hercegnek, indulatra, nagyobb feszültségre nem telik erejéből.
Szegény Duc de Rohan. A nagy ősök elfogyasztották előre még csontjait is húsa alól és az élet helyett csak az élet eszközei maradtak kezében, és az élettel való szép bánásmód. Rodin kíméletlenül tárgyilagos volt vele szemben, de mégsem tette groteszk kísértetté. A puha, süppedő anyag, amelyből nagyon óvatos ujjak kimintázták a szobor eredetijét, csodálatos hűségben, hibátlanul eredeti mivoltában jelenik meg. A bronz egész patinás, szinte moha lepi a felületét, sehol sem veri vissza, hanem mindig csak töri a napsugarakat, sehol sem keletkeznek tehát nagy fényfelületek, amelyek megmutatnák az anyag valódi, nemes természetét, a súlyt, a hajlékonyságot, az ellenállást, az egész tömeg zsíros, puha matériává hasonult át.
Gerinctelen, engedékeny kezű szobrászra kell gondolni, aki akkor érzi jól magát, ha ilyen határozatlan alakulású, omlós, látszólag tagoltságában is változékony tömeget kell kiformálnia és mintha az adekvát feladatnak része volna a teljes megoldásban. De egyszerre felvillan egy határozott, éles pillantás: Duc de Rohan mellett van The right honourable gentleman Georges Wyndham, M. P., a régi angol család, mereven, hidegen, és ha a koponyán vagy a nyakon ívbe hajlik egy vonal, akkor nemes acélpengére kell gondolni, amely visszahelyezkedik eredeti, egyenes vonalába, amint megszűnik a hajlítóerő nyomása.
A csontok itt sem pattannak ki a bőr alól, de ott vannak alatta. Kemény, erős csontra simul a redőtlen homlok és vaspatkó lehet az áll, amely ilyen sima, elasztikus felületté feszítette ki az arcot. Nem box-champion ez az ember, nem hálózzák végig árbockötélzetként kidagadt izomnyalábok, komoly oválisba törekvő, nagyon nemes épület ez a fej, de épület, szilárd struktúra. A kultúra megfinomította, elérzékenyítette a bőrt, úgy, ahogy a századok finom, zöldesszürke tónussal vonták be a középkor székesegyházait, de ahogy a székesegyházak megmaradtak kövekből valóknak és feldarabolhatatlan óriásszikláknak, úgy ez a koponya is fegyver maradt, faltörő kos, és szükség esetén lesújtja még az ellenséget.
A bronz most sem lehet fényes, a hajlékonyság most gyöngeség volna, de ugyanaz a kopás itt összetéveszthetetlenül mást jelent, az idők, a viszontagságok jele, amelyek elvonultak a fej fölött, anélkül, hogy rést bonthattak volna rajta.
Ugyanaz a kéz öntötte meg ugyanebből a bronzból Rohan herceg szivacskoponyáját.
A művész, ha egy bizonyos ember külsejét akarja maradandó anyagban megörökítení, természetszerűen törekedni fog és törekednie is kell a hasonlóságra. Az egyik kor, az egyik művészegyéniség, a részletek teljes hűségét fogja módszerül elfogadni, a másik kor, a másik művészegyéniség a lényeges, jellemző vonásokat akarja erővel és tisztaságban kifejezni és így törekszik ugyanazon cél felé. De nem csupán Donatello és Verrochio, hanem még Houdon összes mellszobrai is rokonai egymásnak, egy családhoz tartoznak. Ezek a nagy művészek a művészet örök formai követeléseinek megfelelőleg, Bernini, Caffieri koruk ízléséhez és gyakorlatuk tanulságaihoz képest eljutottak bizonyos általános igazságokig, kiképeztek maguknak egy változatlanul érvényes vázat és csak a meg nem határozott részletekre nézve ismertek és ismertek el változatokat. Egészségesebbek, biztosabbak, tehát egyoldalúbbak, gazdaságosabbak voltak Rodinnél, az ő szemükben az egyes esetek nem jelenhettek meg újra és újra alapproblémákként és nem követelhettek maguknak új és új elvi jelentőségű megoldásokat. A régi állásponttól való elingást az fejezné ki legszemléletesebben, ha az elmúlt századok mestereit tárgyilagosaknak tekintenénk Rodinnek a modell előtt való elfogultságával szemben. De Rodin esete annyira különleges, hogy egy ilyen szokványfogalom bajosan alkalmazható rá. Minden illuzionista törekvés bizonyára nagyon távol áll tőle, az is aligha jutott eszébe, hogy a történelem számára dolgozik és így a lehető legtöbbet kell megőriznie az előtte ülő emberből. Elfogultsága itt, az arcképmintázásnál abból áll, hogy fogalmai a természettel szemben nagyon kifejletlenek, tehát naiv érzékiséggel veszi szemügyre modelljét, nem ismeri az embert, csak embereket ismer, aminthogy nem ismeri a bronzot, hanem csak bronzzal elérhető hatásokat ismer. így minden egyéniség hatalmasabban impresszionálja, mintha organizáltabb szemmel csak a típustól való elváltozásokat jegyezné fel, nem alkothat tehát magának egy olyan rendszert, amelyben az összes esetek helyükre találhatnak, viszont minden esetet elég fontosnak tart arra, hogy egy csakis reá érvényes, de őt azután maradék nélkül szervező rendszert alkosson belőle.
Ugyanúgy, ahogy minden egyéniségnél arra a belátásra ébred Rodin, hogy ez más minden előbb megvizsgáltnál, ugyanolyan meggyőződötten és ugyanolyan meggyőzően állapítja meg minden nő egyformaságát. Ez csak az érem másik oldala. Ha valaki számára a művész energiája, a gondolkodó biztossága, nyugalma, az író helyezetlensége, az arisztokrata puhány volta erős, tiszta élmény, akkor nem tud és nem is akar különböztetni olyan eseteket, amelyeket voltaképp csak ugyanazoknak az elemeknek másképp és másképp elrendezettsége választ el egymástól. Vagyis, aforisztikusan, Rodin a nőben talált rá a fogalomra. Ez nem tréfa, hanem a valóság rideg megállapítása.