Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Feleky Géza: Rodin tanulmányok
Közel ötven esztendő múlt el a L'homme au nez cassé létrejötte óta. Két nemzedék kiáltotta ki a hiúság vásárán mondanivalóját. Rodin ennek az emberéletnyi időnek minden óráját munkával, vagy munka felett való meditációval töltötte el. Egyre gyarapította szobrainak népét és az 1910-ik esztendőt is dátummá tette pályája történetében, a Mahler-arckép elkészítésével.
A két szobor között az a szembeszökő különbség, hogy a régi tömöttebb, súlyosabb, az új elevenebb, vagyis többé nem a fej tömegalakulása, hanem a benne forrongó élet érdekli elsősorban Rodint. A fiatal művész mindenekelőtt a tömegek egyensúlyát és összefüggését, az arcvonások pontos arányát és egymásra vonatkozását kereste, a mintázófától már-már búcsúzó aggastyán az élet heves szökkenéseit iparkodik feljegyezni. A messziről való megpillantás, az első benyomás is tanúságot tesz a továbbfejlődött, megváltozott felfogásról és nem elegendő a változás megmagyarázására a legbőkezűbb feltaksálásban sem az a belterjes, mechanikus haladás, amely jóformán minden művész pályáján megállapítható a legkevesebb eszközzel legtöbbet kifejezni akarás, a gazdaságosság irányában. Az öreg Rodin mindent tud, felhasznál céljaira olyan részleteket is, amelyeket régen semlegeseknek érzett, váratlan egymásbavezetések, hatékony ellentétbeállítások által teljesebben kimeríti az egyes alakulások formaadó és kifejező képességét, de a Mahler-szobor a törött orrú emberhez hasonlítottan, nem nyugodt evolúció, hanem szenvedelmes revolució.
Már a L'homme au nez cassé pozitív hibájának kijavítása is a fokozottabb élettelítettség értelmében alakította át a szobor megjelenését. A nyak többé nem egyszerű lefelé folytatódása a fejnek és nem szakad meg egy a testjelentés szempontjából véletlen, közömbös helyen. Csak az elülső rész, tulajdonképpen csak a gége burkolata marad meg, a fej súlyától kissé hátrahajtottan. Ez a kis visszahajlás egyszerre meghatározza a szobor egész karakterét, a felkapott, emberek felett elnéző fej, ellenmondást nem ismerve irányít, rendelkezik, parancsol és a parancsoláshoz szükséges erőt felülről kapja. Az arc kemény éle, a felszegzés roppant határozott mozdulata arra vall, hogy a hunyorított szemek valaminek a magasba ívelését követik, amit ereje paroxismusának pillanatában ez az ember saját maga hajított fel és ezért tud most, a bizonyság láttára, ilyen kurtán bánni az emberekkel. Így magyarázatát kapná az a fáradság is, amely szintén nyomot hagy a fej tartásán.
A szónokra lehetne előbb gondolni. Fennáll, magasan, a szószéken. Ékes szólásának lendületétől elragadtatva már öntudatlanul csatolja az egyik mondatot a másikhoz, ő maga is csak nemes pátoszukban és teljes pompájukban hallja először kijelentéseit, füle megtelik a dallamos periódusok csengésével, ettől a zenétől megbűvölten mer és tud tovább beszélni, szakadatlanul. Nem ura magának, de ura a tömegnek, saját lelkét elbocsátotta és kezében tartja, könnyedén formálja a tömeglelket. Már van egy ilyen francia szobor, Houdon megmintázta Mirabeaut.
De nem, mégsem ilyen a szónok feje. A keskeny ajkak mereven, egyenesen összezárkóznak. Nyers szavak, súlyos mondatok, a durva politikai indulat más nyomokat hagynak az arcon. Sehol semmi leereszkedés, semmi lefelé utalás. A szobor nem akar uralkodni, csak azért uralkodik, mert nem tehet másképp. Fel kell ismerni benne a szimfonikust, a karmestert, az ezerszólamú kar ereje teljességével indul most el, keze intésére, föl, az ég felé. A művészi alkotás indulata egy nagyon magasrendű, nagyon összetett alakjában jelenik itt meg, a zenész, munkáját rekapitulálva, ugyanazzal az egy mozdulattal idézi fel az ihlet súlyos óráit és a teljesülést.
A teremtő küzdelemnek és az elvégzés békéjének kettőssége élesen, tisztán kifejezésre jut. Szikár, kemény a profil vonala, szinte groteszk szaggatottságú, újra meg újra eltörik és a törési helyeken felszikrázik az energia. A homlok hirtelen megszakadása és az orrnak az arcfelületből való előtörése között és lenn, az orr végződése és az áll között, az ajkaktól elszabdalt völgyben gyűlik meg a szilaj erő és a homlok felett, néhány kusza, sörtés fürtben még egyet bukfencezik, ilyenre torzulhatott Jákob arca, amikor nem engedte el az angyalt, ilyen az alkotó, az életre-halálra harc közben, amikor alakba akarja kényszeríteni a körülötte settenkedő kusza látomásokat.
Rodin is járta roskadozó térddel, töviskoszorúval homlokán az ilyen munka kálváriaútját és ő is érezte az eredmény elérésekor a szelíd, szent örömet, a nagy engesztelést, az ő arcán is kisimultak ilyenkor a torzulások, elnyugodtak a viaskodás nyomai. Az a művész, aki nem egyszer elcsodálkozott a kívüle és fölötte álló művön, nem engedhette el magának, hogy ne szólaltassa meg a kételkedő ujjongást is: íme, ezt az én kezem cselekedte.
Csak szembe kell fordulni a Mahler-szoborral és az így kapott nézet feloldja a profil krízisét. Az erősnyergű orr beljebb süpped. A kiugró pofacsont előbb felszaggatta az arc felületét, most előkészíti az orr előreigyekvését és meg- kettőződve egy szilárd, nyugodt horizontálist cövekel ki, amely nyomatékot, strukturális jelentőséget, szükségességet ád fenn a szemöldökcsont, lenn a száj könnyebb járatú vízszintes vonalának. A fiatalság küzdelme lehet csupa szépség, az erők teljes kifejtésükkel újra elérhetnek egy bizonyos egyensúlyi helyzetet, az öreg ember nehéz küzdelme mindig ziláltságban jelenik meg. Mahler arcára ötven év, ötven év munkája, fájdalma, kétségbeesése jegyzett fel ráncokat. Ezek a ráncok nyugodt egymásmellettjükben az életrajz összecsatlakozó lapjai voltak és valósággal teltségükben, elmúltságukban bizonyos mértékig megszépültek, vagy legalábbis szépségen innen és túl levő szükségességgé lettek. Felzavartan azonban értelmetlen összevisszaságban sietnek le-fel a halántéktól az állig. A kavarodást csak a kétoldalt szimmetrikus ismétlődés csendesíti le, a kusza jelek folytatásukhoz jutnak, egymásra utalnak, ornamentális jelentést kapnak és ornamentummá fejlődésükkel megnyugszanak.
A bozontos haj oldalt nézve a küzdelem szelében lobogott, a felszabadultan tülekedő erőket glosszálta. En face azonban a bozontos, súlyos fürtök az olimpuszit megillető keretbe foglalják a sovány, aszott arcot, magukba fogadják és egymásba vezetik az arcon mutatkozó különböző irányú törekvések lendületét és elképzelhetővé teszik, hogy ez a törékeny ember eljuthatott a nagy, örök formákig. A hatalmas sörény glóriával foglalja körül a homlokot.
A Mahler-szobornak valóságos Januszfeje van. Ez a kettősség természetesen nem olyan tréfa, mint Gabriel Max Veronika-kendője, amelyen Krisztus hosszabb nézésre kinyitja lehunyt szemét. A kettősség nem csupán a bronzon van meg, nem a művész csalafintasága, hanem egy nagyon összetett lélekállapot teljes tárgyilagosságú ábrázolása. El kell ismerni azonban, hogy a fej minden részletének tökéletes ismeretén és értékesítésén, páratlanul éltető nyomú kezén és teljes biztosságú, nagyfantáziájú szervezőképességen kívül nagyon meglepő ellentétbe állításokra és majdnem véletlen feloldásokra is szüksége volt Rodinnak ahhoz, hogy a művészetnek ezt a végletét megvalósíthassa. Már más művészek számára is a test csak burkolata volt a léleknek, a Mahler-szobron a test a lélek ürügye.