Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Jászai-Horváth Elemér: Esteli séta
»Uram, megjöttem, legutolsó szolgád,
Az elűzött, az újra visszahítt.
Végzendő vagy már élted földi dolgát,
S amellyel ég kapúit ostromolnád,
Lecsüggedt csorba fegyvered: a hit.
Hajdan kemény harcos, megvítt a bánat!
Fáradt a vándor, könny ül két szemén.
Most jöttem én
Hogy lesegítsem vállaidról gyászruhádat.
Mesék útján esett találkozásunk,
Végezzük ott most, régi ismerős,
A gyermek-szívben első változásunk,
Szerelmi lángon első áldozásunk
Mily édes volt és élettel erős!
Ki ifjú fejjel nem mivelt bolondot,
Ki jöhetetlen dolgot nem remélt:
Az sohsem élt,
Sohsem mosolygott és való könnyet sem ontott.
A mi utunk ... Hajló virágos ösvény,
Örök tavaszban vitt a mi utunk.
Féltse virágát hervasztva a fösvény!
Mi pazaroltuk, bokrétát kötözvén,
Nem tudtuk akkor még: hová jutunk.
Hogy majd sötétség karja is ölelget,
S virágtalan, bús, éji útfelen
Gyümölcstelen
Látod viszont majd, régi gyermek, régi lelked'.
Én volt uram, egykor hatalmas ifjam,
Fáradt szíved' megilletem busan.
Hadd régi éltünk' jajjal visszahívjam,
Mit szerteszórtunk, tékozolva ifjan,
S halál előtt most állunk koldusan.
Folyjék a könny, az arcon árkot ásva!
Az elmúlásnak árnya áll közénk.
Megérkezénk
Mesék kertjébe, szép, utolsó álmodásra.
Nézd, itt kacag rád kedves Hófehérke,
Az ismerős lovagra rátalál;
Álomcsatákat vívtál egykor érte,
Egyetlen csókja életed' megérte,
Most egy csókjával fölér a halál.
Nézd, tiszta karja átfon már, ölelget.
Kivánok vidám, hosszú álmodást!
Uram, bocsásd
Hajdan hűséges szolgálódat: régi lelked'.«