Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Jászai-Horváth Elemér: Esteli séta
Mezők, faluk mind egy halálra váltak,
Fölöttük oszló pára-köd lebeg
S a távolban, hol karcsú nyírek álltak,
Pásztortüzekkel egy táborba szálltak
A csillagfényes égi seregek.
Mint hogyha utam végtelenbe folyna,
Hol ég és föld egyképen messze van,
És nincs szavam,
Amelyre itt vagy ott akárki válaszolna.
Ámulva néztem a fényes seregre.
Hány kép ragyog fel milljó sugarán:
Szikrázva védi kölykeit a Medve,
Pislog a Göncöl, nekikeseredve,
S fényével kérked az Aldebarán,
A Sas csőrében Atairja lángol,
A Véga ég, mint pompás tűzvirág.
Csodás világ,
Eggyé forrasztva százezer külön világból.
Mert szent az ég véghetlen síma síkja
És szent az ember, kit képzelme vitt,
S ha lelke lángját álmok üszke szítja,
A csillagok közé büszkén hajítja
Fantáziája bíbor tüzeit.
Egeknek útját méri szörnyű lépte,
Süvege mellé tűzrózsát szakaszt,
Mit bánja azt,
Ha gyöngyvirágát más, szerencsés kéz letépte!
Csillag, tüzes könny, emberszívek álma,
Nagy síri ágyunk kék mennyezetén!
Közöttük szívem fölreszketve áll ma,
Mint hogyha mind halotti méccsé válna,
Virrasztva múltak emlékezetén,
Mi vagyok én, csodálója csodáknak?
- Porszem, mely égi fényekre sovár!
Jánosbogár,
Halvány éltemnek mécsvilága: elbocsátlak.
Szállj, röpke fény, földből tüzesre formált,
Hirdesd, kiáltsd a végtelenbe szét,
Hogy árva gazdád már nem bont vitorlát,
Sok volt a bánat és sok volt a korlát,
És céltalan sok nagyhangú beszéd.
Most csöndes lesz már, szótlan és magányos,
Fölissza könnyű szárnyaid neszét
A messzeség.
Az én szemem már csak lehúnyni vágyik. Álmos.