Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Jászai-Horváth Elemér: Esteli séta
Megjött az est, a barna markú pásztor,
Fölénk terelte árnyék-nyájait.
Izzott a föld még nyári munkal-áztól,
Forró keresztben fülledő kalásztól,
Lobbantva szívek apró vágyait.
A távolban ló vágtatott dobogva,
Szinte szikrázott az éjben a hang,
Sok kis harang
Felgingallózott apró, elszórt templomokba.
Megjött az est. Szivemre szállt az árnya,
Vackot vetett ott, csöndben, feketén,
Úgy álltam félve, mint ki várja, várja,
Hogy elsodorja kék hullámok árja
Dagály-emelte tenger szigetén.
Most menni kell, gondoltam, menni messze,
Homályos, távol, céltalan uton,
Mert jól tudom :
Késő van és az Élet többé nem ereszt be.
Késő van. Elfutott a nap világa,
És úgy köszöntött rám az alkonyat,
Mint könnyű léptű, pajkos kis diákra,
Ki szökve vágyott távol Indiákra
S roskadtan hullt el az erdők alatt.
Otthon keresné édes anyja könnyel,
Meséket szőnek róla a fiúk,
S nincs semmi út
És itt kell veszni, érzi, fáradtan, közönnyel.
Az én utam ... Ki tudja, merre visz még?
Előttem van, mögöttem van talán?
A jobb jövőben szívem egyre hisz még,
De hervadt rózsák, szegett szárnyú eszmék
Hulldosnak már utam két oldalán.
Szívembe nagy elbúsulások estek,
A régi fény reám már nem ragyog.
Most itt vagyok
Magamba, némán, néma ösvényén az estnek.
Az éjszakán rejtelmes népek élnek,
Szavuk tüzes és köpenyük az árny;
Titokzatos, bús dolgokról beszélnek
Levélzúgásban vagy szaván a szélnek,
Suhogva, mint sötét ingású szárny.
Vár már a titkok bánat-lakta vára,
Az apró néppel népes kék hegyek.
Megyek, megyek:
Hívott az éj s hallgatni kell az ő szavára.