Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Tizenhatodik fejezet

Szodoma megállapította magában, hogy kevés olyan furcsa lakás van Budapesten, mint az Esztié. A bútorokban nem volt semmi különös. Jelentéktelen pesti bútorok voltak, sok tükörrel, aranyozással, fölös cifrasággal.

De a bútorokon kívül minden lakásnak több-kevesebb egyénisége is van. A Concitáé olyan volt, mint egy vallomás, mint egy nyitott könyv, amelyből furcsa dolgokat lehetett olvasni.

Concita túlságosan vigyázott, hogy semmi se emlékeztessen immár a múltjára. Szigorú, polgári tisztességet mímeltek a falak és a békés otthon betetőzése egy krétarajzú arckép volt, amely Laczfyt ábrázolta széles arany keretben, üveg alatt. Az újságíró kissé röstelkedett is, amikor Szodoma hosszasan mosolyogva nézte a portrét.

De csak az első pillanatban látszott ilyen rendezett erkölcsűnek a lakás. Az állványokon nippek, csecsebecsék, ajándékok voltak - amiktől oly nehéz! Nem, nem, lehetetlen megválni - amik mint apró győzedelmi emlékek sorakoznak egymás mellé - erre vagy arra a fölséges vagy szomorú órára emlékeztetnek - és amik elárulják, hogy az ember volt valaki, mert szép volt, mert nincs mit röstelkednie azon, hogy szerették - bolondultak érte!

Concita küszködhetett magával, hogy ezeket a makacsul emlékeztető tárgyakat a végleges feledésnek és a pusztulásnak adja át; de volt köztük sok anyagilag is értékes ajándék, a másik meg az ötletessége és kedvessége miatt kapott kegyelmet, a harmadiknak-negyediknek a szemétbe dobása félig-meddig szentségtörés lett volna. És Eszti őszinte leány volt, aki becsületesen hordozta a múltja minden következését. Laczfy pedig inkább mosolygott, mint haragudott ezek miatt a tárgyak miatt.

A rögtönzött házi tűzhely jellemét a leginkább egy kis gyorsfőző kályha mutatta, amilyet világszerte kóborló artisták szoktak magukkal vinni, különösen ha németek és még a cigányos életbe is beoltják házi praktikusságukat. Concita ezt a kályhát egy boroszlói trapézművésznőtől vette, aki itt Budapesten váratlanul férjhez ment egy orosz grófhoz. Minthogy nászútjára nem akarta magával vinni a holmiját, elkótyavetyélte a kartársai közt.

Eszti nekiállt és vendégei számára vacsorát készített, amely hirtelen sültből, tükörtojásból és teából állt. A büféből, amely nyárspolgáriasan ékes volt, nemcsak alma, aszú szőlő, mogyoró, dió és egyéb csemege került elő, hanem néhány üveg bor, pezsgő és likőr, valamennyi a legfinomabb márkájú. Csak kenyér nem volt egy harapásnyi sem az egész házban.

És mikor a tea javában duruzsolt a borszeszlángon, hirtelen kopogás hallatszott az ajtón. Szodoma összerezzent. A következő pillanatban egy nagy, tollas kalapú szőke női fej kandikált be az ajtón, hogy ijedten megint visszarebbenjen.

Eszti az ajtóhoz sietett és kikiáltott:

- Gyere csak be. Bejöhetsz.

Szodoma ekkor már nem bírt tovább magával. Egy pillanat alatt az ajtónál termett, megfogta a Soledad kesztyűs kis kezét és gyöngéden beerőszakolta a szobába.

- Emlékszik rám? - suttogta. - Emlékszik a ciklámenjeimre?

A fátyol mögött, amely Sol arcát takarta, a szeme úgy csillogott, oly hidegen, mint valami messzi csillag a ködben.

- Nem - mondta Sol halkan - nem emlékszem önre.

- Ugyan ne teketóriázz - szólt közbe nyersen Eszti. - Már megint adod a bankot?

Sol kiegyenesedett. Túlságosan karcsú, légiesen vékony termetére, mint valami ezüstösen, kápráztatón csillogó jégréteg borult a drága amerikai csincsilla-bunda. Hatalmas muffját fázósan, gőgösen az ajkához emelte és gyermekleányos, vékony, kényeskedő orrhangon, idegenszerű kiejtéssel szólt:

- Én ezt az urat ma látom először életemben.

Őszintén, becsületesen szólt így, nem számításból. Annyira hozzá volt szokva a hódolókhoz, bámulókhoz, hogy az a ciklámenes kosár amire Szodoma célzott, nem maradt tovább az emlékezetében annál a pillanatnál, amelyben kapta.

Szodoma olyan zavartan, olyan ügyefogyottan állt Soledad előtt hogy Eszti végre a segítségére sietett:

- Mibe került ez a bundád? - kérdezte Soledadtól. - Biztosan egy vagyonba. És megint a saját automobilodon jöttél? Az ilyen szegény embernél, mint én, talán le sem ülnél?...

Sol nem felelt, nem védekezett. Kigombolta a bundáját és hanyagul leült egy székre, amely az ajtó közelében volt. És Szodoma, aki előtte állt, így szólt hozzá;

- Jól tudom, én meg merek rá esküdni, hogy maga nem emlékszik rám és nem emlékezhetik a virágaimra sem, amiket egyszer a Mulatóban az asztalához küldtem. Egy királyné igazán nem emlékezhetik vissza rá, hogy valahol, valamelyik hódító útján a népből valaki, egy ismeretlen ember virágot szórt eléje.

Ezekre a szavakra, amelyek oly furcsán hangzottak az Eszti szobájában, Soledadnak csak egy futó mosolya volt, mintha nem is fogta volna föl a Pál szavainak a jelentését.

Laczfyhoz fordult és közömbösen szólt hozzá:

- Jól el van találva az arcképe.

- Éhes vagy? - kérdezte tőle Eszti.

- Hát persze - felelte Soledad.

- Miért nem szólsz?

- Mert nem kérdeztél.

- Van egy kis sültem - szólt Eszti - és tojást is ránthatok. De kenyeret nem tudok adni. Vesd le a bundádat.

Szodoma lesegítette Solról a prémet és eközben minden szerelmes illat az orrába szállt és a szája előtt sápadozott, ingerkedett a Soledad mezítelen válla. Megbűvölve, megszédülve lehajolt és egy sóhajtásszerű csókot nyomott a táncosnő gyöngyházfényű bőrére.

Sol visszafordult, mosolyogva, mintegy megbocsátóan és enyhe borzongással szólt:

- Milyen forró a szája! Azt hittem, hogy egy darabka szén esett a vállamra.

Szodoma félig magafeledten hallgatta ezeket a lágy szavakat, amik mint jótékony balzsam szívódtak föl az idegeibe. Szerelmi mámorban úszó, nehéz pillái alól vizsgálta a táncosnő szépségének minden porcikáját, minden mozzanatát. És valami olyasmit érzett, mintha tilosban járna, ahol fejbüntetéssel lakolhat azért, ami csak királyoknak szabad.

És míg Sol nekiesett a sültnek, a tojásrántottának és a teasüteménynek, amit kenyér helyett harapdált a húshoz, Szodoma folyton vizsla szemmel kísérte minden mozdulatát és a gondolatai így zengtek a lelkében.

Szép vagy, mint az aranynap. A te zománcod csillag a tányér porcelánján és a hús zsíros rostjain, a kés hátán és a villa ágainak ezüsthernyóin... És a falat összekuporodik a villán, hogy beférjen ajkad kelyhén, amelyet erőszakkal szét kell nyitnia, mint a méhnek a virágot...

Boldog falat, alkotó falat, művészi falat. Te szaporítod a vér festősejtjeit, hogy Sol füle olyan rózsaszínű legyen, mint a sirászi rózsa Hafiz dalában és hogy az ajka vetekedjék a tiruszi hajnal bíborával. Te táplálod az idegeket, amelyek mint fehér virágok szirmán az ezüstös erek behálózzák gyöngéden a bőrét és érzékennyé teszik, mint a villamos rája hátát... Festő nem festhet, szobrász nem faraghat olyan mesterművet, mint amelyet te építesz titkos, láthatatlan útjaidon a világ nagyobb dicsőségére, az emberek boldogságára és a szépség örök megtartására. - - -

És egy morzsát, amely Sol ajkáról lehullott, Pál úgy emelte a nyelvéhez, mint egy szirmot és megcsókolta.

- Maga elfelejtett beszélni? - kérdezte elmosolyodva Soledad. - Itt ül és egy szót sem szól hozzám!

Hangosan föl is kacagott, mint a régi világban azok a kegyetlen istennők, akik jól megértették imádóik néma könyörgését, de a világért sem árulták volna el, hogy emberi vágyak, emberi sóhajtások fölérhetnek hozzájuk.

Mikor Sol befejezte a vacsoráját, kényelmesen leheveredett egy pamlagra és Szodoma számára épp csak annyi helyet hagyott, hogy szorosan, keskenyen leülhetett.

- Hogy hívják? Micsoda maga? Mi a foglalkozása?

Szodoma úgy felelt Solnak ezekre a kérdéseire, mintha az Utolsó Ítélet vizsgálóbírája előtt állna és minden könnyelműen elejtett szava az életébe kerülhetne. Szodoma lehető keveset beszélt a jelenéről, inkább az álmairól, a nagy terveiről, a jövőjéről mondott ígéreteket, ábrándokat.

Eszti és az újságíró a szoba másik felében kártyáztak azzal a buzgalommal, amellyel az ilyen szenvedély jár és nem láttak, nem hallottak maguk körül semmit.

Szodoma tehát egyre bátrabban beszélt:

- Úgy-se nem bánná, Soledad, ha volna egy hű, megbízható barátja, rabja, akit sem tűz, sem víz, sem földi hatalom nem tántoríthatna el magától? Én a legkevesebbet kívánom magától, Sol és a legtöbbet adom. Az életemet és azonfelül még mindent, ami az életemnél is kedvesebb. És ennek a fejében nem kívánok mást, mint hogy engedje meg, hogy szeressem ... és hogy néhanapján megcsókolhassam a cipője hegyét ...

Sol fölnevetett:

- Ne beszéljen ilyen bolondokat!

Aztán kacéran kimeresztette a keblét és szólt:

- Nekem már annyi szépet mondtak, hogy utálom, mint az édességet. Ha valaki megverne, sokkal jobban esnék. Talán szerelmes is tudnék beléje lenni ... Én még eddig egy férfit sem hallgattam meg, higgye el nekem. A szemem világára mondom. Érintetlen vagyok, mert mindig utáltam azokat, akik lihegtek értem és amint megláttak mindjárt félrebeszéltek ... Undorító ... Nekem olyan férfi kellene, akit én szeretnék és aki goromba volna hozzám és mégis szeretne. És nem engedné, hogy bántsanak és ha valaki görbén nézne rám, vagy megsértene, annak kicsavarná a nyakát ... De nem volna szabad féltékenynek lennie. Mert én csak őt szeretném. És a többihez semmi köze sem lenne.

- The rest is silence - jutott eszébe Szodomának a shakespeare-i szó. És csodálta Sol egyszerűségét, faragatlan érzéseit, csiszolatlan kívánságait, szerelmi romlatlanságát, szerelemre termettségét. Ilyen lehetett Éva a bűnbeesés előtt. Ilyen vadvirág, ilyen keresetlen, őszinte, tisztességes, makulátlan. És mégis tele vággyal, tele a születő emberiség minden gerjedelmével, aljasságával, olthatatlan bujaságával. Ádámot kívánt ez a nő, Ádámot kőzúzó, medveölő izmaival, bosszuló nyers buzogányával és lelkiismeretlenségével, amellyel az emberiség jövőjét tette kockára egy darab gyümölcs miatt.

Szinte képletes volt, ahogy Soledad egy almába harapott, amely ott volt az asztalon és aztán hirtelen fölkelt:

- Isten vele. Nekem már el kell mennem. Holnap már tízkor fölkeltenek. Menyasszony vagyok ...

És elbúcsúzott hirtelen.

(Folytatása következik.)