Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 5. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem
És mikor eljött az este, Szodoma Pál nem a menyasszonyához ment, ahogy egy idő óta szokása volt, hanem a Mulatóba. És az első ember, akibe belebotlott, az újságíró volt.
- Hol voltál annyi ideig? - kérdezte Laczfy - én már azt hittem, hogy meghaltál ...
- Csaknem - felelte Pál mosolyogva.
- Beteg voltál?
- Vőlegény voltam - szólt Szodoma.
- És erről nem értesítettél !
- Az ember a legnagyobb bolondságokat titokban szokta elkövetni - mondta Pál. - Még jó, ha kilábal belőle, mint én. Most már csak voltam vőlegény.
- Legalább nem hiába udvaroltál? - puhatolózott Laczfy. - Mert fölteszem rólad, hogy ha füstbe is ment a házasságod, olyan sok időt nem pazaroltál el hiába egy nőnél.
- Hogy érted ezt?
- Célt értél? - kérdezte kissé gúnyos hangsúlyozással Laczfy.
- Tudom, hogy mit kérdezel - mondta Szodoma - és én is tudom, hogy mit akarok felelni. Figyelmeztetlek valamire. Nincs veszedelmesebb dolog a világon, mint a tisztességes nő, ha az ember - mint te mondod - célt akar érni nála. Neked ilyenkor egészen más célod szokott lenni, mint a nőnek. És amint eléred a célodat, rendszerint azt veszed észre, hogy voltaképp ő érte el a célját.
- Homályos - szólt Laczfy.
- Ez csak akkor homályos, - felelte Szodoma - ha az ember nem figyel arra a különbségre, ami nő és férfi közt van. A férfi számára csak egy múló perc, a vérnek egy szökellő hulláma, egy nem is mindig isteni gyönyörűség, inkább hiúságának, mint egyéniségének a kielégülése az a momentum, amely a nő életében rendszerint döntő fordulat, élet és halál kérdése ... És amikor jön a felbujtó pillanat, a tolvaj alkalom és az őrült vérhullám, amely összesodorja a két embert és amely erősebb, mint a világ minden akarata, törvénye, tanítása, akkor utána csodálatos dologra ébrednek föl. A pillanat, amelyet a férfi oly könnyelműen és ostobán szakított le, mint egy virágot, hirtelen mesebeli szörnyeteggé válik, amely undorító csápjaival nemcsak a nő életét hálózza be örökre, hanem ehhez a nőhöz és ehhez a pillanathoz láncolja le fájdalmas, kínzó gyökereivel a férfit ... Nem, a természet nem lehet ilyen kegyetlen. Annak a bizonyos pillanatnak a virágjából csak az emberek csináltak emberevő szörnyeteget, amely ifjú legények és ifjú szüzek vérét szomjazza ...
- Szóval nem akarsz egyenesen a kérdésemre felelni - szólt Laczfy - elérted-e a célodat a nőnél vagy sem?
- Igen - felelte Szodoma - ő elérte a célját. A testemtől lelkemtől idegen nő, akihez egy ostoba vérhullám odacsapott, mint valami sziklához, most azt mondhatja, hogy jogot szerzett magának az én életemre, az én jövőmre, az én féltett szabadságomra és függetlenségemre. Most már bele van foglalva az életembe, mint ahogy az osztriga puha testébe hullott szemecske egyetlen nagy könnyé, gyönggyé válik benne és többé nem választható el tőle anélkül, hogy az állat maga is bele ne pusztulna.
- Hamar és alaposan kiábrándultál ebből a gyöngyből! - mosolygott Laczfy.
- Ez sem igaz - szólt Szodoma. - Én már régóta ismerem a leányt, tudom, hogy kicsoda, mennyit ér, mit nyújthat és ennélfogva nem is ábrándulhattam ki belőle. Nem csalódásról van szó nálam, hanem tévedésről. A fizetett, drága, unalmas szerelmek elől akartam menekülni és rájöttem, hogy így még drágább és még unalmasabb, mert sohasem lehet tőle szabadulni.
- Szegény leány ! - szólt Laczfy. - Ő a saját bőrét vitte a vásárra, te elrontottad neki és még te kiabálsz, hogy mért varrt a nyakadba ilyen közönséges holmit.
- Hidd meg, - szólt komolyan Szodoma - hogy ezen a vásáron csak én veszítettem. Eddig abban a fennkölt meggyőződésben éltem, hogy én vagyok a legerkölcsösebb ember a világon, mert nem követem az emberek hazug morálját és a saját eszemre és a saját szívemre, erre a két egymást szerető testvérre hallgatok. De most meghasonlottam magammal. Az eszem becsapta a szívemet. Testvérharc folyik most bennem. A szivem, a szegény, becsületes gyöngéd szivem most lázad és követeli a maga jogát, amelyet az ész hazug, kápráztató okoskodásával kicsalt tőle.
Laczfy fölvetette gúnyos, józan szemét:
- Ez a »testvérharc« - mondta - nagyon szépen hangzik. De mégis csak egy szó. Ellenben az a leány szerencsétlen lesz és ez már több, mint egy szó.
- Igazad van - felelte Szodoma - szerencsétlen lesz akkor is, ha nem veszem el feleségül. Szerencsétlen lesz akkor is, ha elveszem feleségül. És éppen mert erre gondolok, azért érzem én is magam szerencsétlennek, ezért dúl bennem az ész és a szív testvérharca. De ahogy ez a »testvérharc« is csak egy szó, úgy a »szerencsétlen« is csak egy szó. Kell-e, hogy szerencsétlennek érezze magát az a leány, mert nem veszem el feleségül? Holott sokkal rosszabbul járhat és még »szerencsétlenebb« lehet, ha elveszem feleségül ... De minek beszéljek én szóképekben, amikor már egészen világos, egyszerű mondatokban áll előttem az igazság? Én nem szeretem őt. Én mást szeretek ... És te jól tudod, hogy kit ...
És ebben a pillanatban Szodoma halavánnyá sápadt.
Egyszerre Soledad állt meg előtte, az asztalánál.
De hogyan? Összegyűrve, megöregedve, festett arccal, alig palástolható ráncokkal és a szemében valami egészen idegen kifejezéssel.
Egy pillanatig tartott a jelenés, a rettenetes káprázat. Akkor Szodoma megdörzsölte szemét és látta, hogy tévedett, nem Soledad áll előtte, hanem egy idegen nő, aki feltűnően hasonlít Solra, mintha a rosszul sikerült öntvénye volna.
Laczfy kezet fogott a nővel, hellyel kínálta meg, de titokban a Pál arcát vizsgálta és mosolyogva olvasta le róla a meglepetést, a megdöbbenést.
- Engedd, hogy bemutassam neked Concita kisasszonyt - szólt Laczfy.
Szodoma némán kezet nyújtott, a nő pedig zavartan mosolygott, mert Szodoma még mindig bámulta. Az idegen nőnek a mosolya olyan volt, mint a Soledadé, de megfagyva, elkárhozva.
- Mit bámul rám? - kérdezte egyszerre nyersen a nő, nyomban föl is állt és látható nehezteléssel tovább ment. Laczfy halkan fölkacagott.
- Ki volt ez a nő? - kérdezte Pál.
- Ennek története van - felelte Laczfy. - A múltkor, nincs egy hete, ezen a helyen épp terád gondoltam. Egy spanyol táncosnő volt a színpadon. Mantillát viselt, mint Soledad, ő is kasztanyettet csörgetett, ő is járta az andalúziai »cachuchá«-t és a tánc hevében eldobta a boleró kalapját, a tánc végén pedig elkiáltotta a szokásos »olé !«-t.
- Csak azt mondd meg, hogy mi van Soledaddal? - türelmetlenkedett Szodoma.
- Nem hagyod az embert végigbeszélni. Szóval egy új spanyol táncosnő jelent meg ...
- Sol már nincs itt?
- Nincs, - felelte Laczfy - Soledadnak most már olyan jól megy a dolga, hogy nem is engedik többé színpadra föllépni. A gróf feleségül fogja venni.
- Gróf Rakonitz Henrik?
- De jól megjegyezted ezt a nevet! - mosolygott Laczfy - én már el is felejtettem.
Szodoma lehajtotta a fejét, magába mélyedt, egyszerre idegesen megszólalt:
- Menjünk innen ...
- Nem, én itt maradok, - szólt Laczfy - de te is itt fogsz maradni, mert az én történetemnek még nincs vége, pedig ezt végig kell hallgatnod.
- Csak a lényegét.
- Az a nő - folytatta Laczfy - aki az imént itt ült az asztalunknál, ez az új spanyol táncosnő, a Soledad utódja! Amikor megpillantottam a színpadon. én is épp olyan csodálkozva néztem rá, mint az elébb te. Nem akartam hinni a szememnek. Nem tartottam lehetségesnek, hogy Soledad néhány nap alatt ennyire megváltozhasson. Mert különben szakasztott olyan volt, mint Soledad, még a mosolya is. Alig vártam a tánc végét, rohantam Kovács igazgató úrhoz és megkérdeztem tőle, hogy mi történt Soledaddal.
- Gyorsabban. Ne kínozz.
- Megtudtam tőle, hogy Soledad helyébe a testvérét szerződtették. Az a nő, akivel az imént kezet fogtál, a Soledad nővére. A színpadon Concita a neve, de odahaza csak Esztinek hívják.
Szodoma fölugrott:
- Hol van az a nő? - kiáltotta. - De hiszen ezt rögtön ki kellett volna találnom ... És te nem szólnál egy szót sem !
- Ülj csak le nyugodtan - mondta az újságíró - Még vissza fog jönni, mert jó barátságban vagyok vele. De remélem, nem fogsz majd vele olyan hidegen bánni, mint az imént.
A színpadon a proszcénium táblájába új programszámot illesztettek:
- Tizenöt - szólt Laczfy. - Ez épp a Concita száma. Most ő következik.
És a zenekarból fölhangzott az a néhány akkord, ami máskor az önkívületig fölizgatta volna a Pál szívét.
- Barátom, - szólt Szodoma - de már azt ne kívánd tőlem, hogy végignézzem, hogyan profanálja ez a nő a Soledad emlékét ...
- Csak maradj veszteg - szólt Laczfy. - Nagyon érdekes lesz.
Természetesen, te annyira elfogult vagy, hogy Soledad után már senki sem tetszhet neked. De hidd el, hogy ez a nő, ez a Concita igazán meglepetés volt a számomra. Először is meleg, bársonyos, behízelgő a hangja és nem olyan nyávogó macskahang, mint a Soledadé. Tud énekelni és a játéka is pompás, üde, emberi. A szeméből, ebből a mély andalúziai szemből annyi jóság, bánat és bölcsesség sugárzik, hogy megvesztegeti vele az embert. Sokkal mélyebb, sokkal tehetségesebb, több oldalú, sokkal romlottabb és sokkal perverzebb, mint Sol ... A tied szebb, az enyém művészibb.
- Te már így fölosztottad őket magunk közt? - mosolygott Szodoma. - Az osztállyal a részemről meg vagyok elégedve.
- Én is a magam részéről - felelte Laczfy. - Olyan kedvesen romlott nő ez az Eszti, hogy ... De hát légyszives nézz föl a színpadra, mert Concita épp ide néz. És ne fordíts neki hátat.
Az újságíró a hű fókaszemével valósággal simogatta a Concita alakját és követte minden mozdulatát, mint a fóka, amely a verőfényes tengerből fölbukkanó, csillogó kis halacskákra les.
És ahogy Szodoma féloldalról, lopva nézte Laczfyt, úgy rémlett előtte, mintha a színpadon a Sol karikaturáját, az újságíróban pedig a saját torzított tükörképét látná.
Amint Concita befejezte táncát, nagy taps keletkezett és számtalan kihívás következett, ami Laczfyt végtelenül boldoggá tette.
- Senki sem pótolhatatlan - fanyarkodott Szodoma.
- Eddig - szólt az újságíró - fölényesebb, különb embernek tartottalak magamnál. De most látom, Pál, hogy épp olyan vagy, mint a többi. Te is csak az érzéki, állatias szépet látod a nőben és nem veszed észre, hogy az öregedésnek, az elromlásnak a fonnyadó virágaiban mennyi rejtett szépség lappang.
- Félrebeszélsz, mintha szerelmes volnál - szólt Szodoma. - Hogyan ismerkedtél meg a nővel?
- Ennek is te vagy az oka - felelte Laczfy. - Meg akartam tőle tudni egyet-mást Soledadról, hogy neked elmondhassam a híreket. Kerestem a Concita ismeretségét és mindjárt az első találkozásunkon úgy összebarátkoztunk, mintha már gyermekkorunkban együtt játszottunk volna. Azóta jóbarátok vagyunk ...
- Aminek én, nem is tudod, mennyire örülök.
- Önző vagy. - szólt Laczfy. - Különben pedig Eszti mindjárt itt lesz. Már látom a tükörből, hogy jön felénk. A jelenete után mindig engem szokott fölkeresni először.
Concita csakugyan közeledett, de nem ment egészen a Laczfy asztalához, csak a fejével intette magához az újságírót. Laczfy föl akart állni, de Szodoma megelőzte. Eszti elé sietett és így szólt hozzá:
- Bocsásson meg, hogy az előbb nem ismertem mindjárt föl. Higgye meg, hogy alig vártam már a pillanatot, amikor jóvátehetem a hibámat. Az ön nagy művészete, amelyet az imént csodáltam ...
Eszti kedélyesen a Szodoma arcába nevetett, aztán barátságosan a vállára ütött:
- Beszéljünk őszintén, uram ... Én nem kellek magának, maga nem kell nekem. De maga szerelmes a nővérembe. Ezért jóban akar velem lenni. Helyes. Nem bánom. De csak őszintén! Én nem szeretem a hízelkedést, a bókot. Szervusz.
És hatalmasan megrázta Szodoma kezét.
Vígan, falánkan leült Laczfy mellé és szólt:
- Hozzá sem nyúltok a pohárhoz, gyerekek?
- A barátság örömére iszunk egyet - szólt Pál tréfásan.
- Van neki pénze? - fordult Eszti a keresetlen kérdésével Laczfyhoz.
- Van - felelte az újságíró kételkedő hangsúlyozással.
- Sok? - makacskodott Eszti,
- Valami sok nem éppen - felelte tréfálkozva Laczfy.
Concita legyintett a kezével:
- Akkor barátom, - szólt Szodomához - hiába vagy szerelmes a nővérembe. Mert neki csak pénz kell. Nincs annak szíve. Az anyám is csak aranytyúknak hívja.
Elgondolkodva tette hozzá:
- Legföljebb Alfonz lehetnél mellette ... (és végigmustrálta Szodomát tetőtő talpig) ... csakhogy arra sem vagy alkalmas ... nem vagy csirkefogó, nem vagy jassz ... te egy finom kis uracska vagy, Pál ... pali ... és még hozzá simon vagy, lila, pitiáner ...
Az újságíró fölkacagott és Szodoma zavartan hallgatott, mert a nő hangos beszéde a körülötte lévők figyelmét egészen rájuk terelte.
Pál valósággal rosszul érezte magát. Ez a nő az élet durva igazságait vágta a fejéhez és ezektől megtántorodott.
A pezsgő még mindig ott állt az asztalon felbontatlanul.
Eszti észrevette, hogy hibát követett el és hogy jóvá tegyen mindent, így szólt Szodomához:
- Azért ne búsulj, fiam. Terád is kerülhet még a sor. Hallottam ugyan Laczfytól, hogy milyen gyáva voltál egyszer a nővéremmel szemben ...
Most már Laczfy is sokallta a dolgot:
- Sokat beszélsz máma, Eszti.
Erre a leány komolyan fölfortyant:
- Te, te ... még te mersz beszélni? Hiszen ki sem tudod nyitni a szádat, ha nővel beszélsz. Kerülgetett engem, mint a macska a forró kását és nem mert hozzám szólni ...
Most már Szodoma kacagott föl, az újságíró ellenben fülig elpirult, mint afféle titokban érzékeny és gyöngéd ember.
- Vagy úgy ! - szólt tréfásan Szodoma az újságíróhoz - én voltam vőlegény és ezalatt te nősültél meg alattomban.
- Hogy érted ezt? - kérdezte Laczfy zavartan.
- Mert - felelte Pál - máris úgy veszekedtek, mintha férj és feleség volnátok.
- Igaza van ennek az úrnak. - szólt Concita. - Nagyon rosszul jártam veled, drágám. Te már úgy szeretnél parancsolni nekem, mintha papnál lettünk volna. Nem elég, hogy együtt élünk? Még az kellene, hogy a számat is befogd, ha már a ...
Szodomának a nevetéstől a könnye szivárgott, az újságíró pedig már nem is vörös, hanem egyenesen sápadt lett a leleplezéstől.
Zavarát csak tetézte Szodoma, amikor a pezsgőt kiöntötte a poharakba és tréfásan emelte a magáét Eszti felé:
- Asszonyom, engedje meg, hogy poharamat az önök frigyének a tartósságára ürítsem.
Eszti félreértette a tréfát és elérzékenyedett. A szeme könnybe lábadt és szólt:
- Köszönöm, uram. Énbelőlem jó feleség lett volna, ha gazdagnak születek és szerencsésebb lettem volna ... De így is jó. Én jobban szeretem ezt az embert, mintha papnál lettünk volna és hívebb leszek hozzá, mintha oltár előtt esküdtünk volna ...
Minthogy Laczfy nagyon szigorúan és szemrehányóan nézett rá, Eszti dühösen fejezte be:
- Talán szégyelled a dolgot? Hiszen ez az úr a legjobb barátod, azt mondtad ...
Azontúl csendesen poharaztak, hébe-hóba halkan néhány szót váltottak. Az ital nem a nyelvüket oldotta meg, hanem szivüket. A három ember egyre közelebb jutott egymáshoz lélekben, úgy, hogy mikor az előadás végén kikerültek az utcára, Eszti kedélyesen átölelte Szodomát, barátilag megcsókolta és kérdezte:
- Hova megyünk, Palikám?
- Talán valami kávéházba - indítványozta Laczfy.
- Nem - szólt Eszti. - A Palikám nagyon unatkoznék ott, olyan öreg tyúk mellett, mint én vagyok ...
Szodoma tiltakozott.
- Jól van no - folytatta Concita. - Hanem gyertek el most hozzám, a lakásomra.
Laczfy lopva dühös pillantást vetett a leányra, de Eszti ránézett Pálra és kérdezte:
- Találd ki, hogy kit várunk ma haza? Fogadni mernék, hogy kitalálod ... Soledadot.
Concita a szemébe nézett Pálnak és titokzatosan mondta:
- De vigyázz magadra, mert az a nő olyan veszedelmes, mint régen a boszorkányok. Egy pillanat alatt kifej, kiszipolyoz belőled mindent és otthagy. Elviszi a velődet, a vesédet, az eszedet, az életedet és a becsületedet. Én ismerem már kiskora óta ... Különben nem tudom, hogy bejön-e majd hozzám. Én kevés vagyok neki, amióta egy grófnak lett a menyasszonya. És csak nagy titokban mer hozzánk hazajönni, hogy a gróf valahogy meg ne tudja ...