Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Disputa
Sajnos, gyertyaszentelő Boldogasszony napján nem volt elég időm, hogy epikuréus figyelemmel olvassam a Neue Freie Presse vezércikkét: csak megnéztem, mi van benne, és láttam, hogy nem Gratz Gusztáv úr, a budapesti levelező, tolmácsolja egy a magyar kormányhoz közelálló személyiség informatív hangulatát a politikai helyzettel szemben, hanem Herr Hugo v. Hofmannsthal vezércikkezik, aki mint költő elég nevezetes, még pedig nevezetes nemcsak a szövegkönyv jóvoltából, melyet Szophoklész után, Ödipuszról Reinhardt cirkuszelőadásához írt, hanem nevezetes legtöbb érdem szerint arról, hogy ő találta el verseiben azt a klassziko-modern stílust, melyet oly sokan oly hiába kerestek, melyben azonban ő jeles művészettel tudta kifejezni a tétlenséggel túl sokat foglalkozó és eközben sok céltalan titkot megsejtő kortársak szomorúságát.
Hugo v. Hofmannsthal vezércikkében pörbe fog egy olasz kötőt, Gabriele d'Annunziót, mert ez kürtjébe fújván gyakran fordult Ausztria ellen s eközben ugyancsak gyakran megfeledkezett a művészetről. Korholva őt, az osztrák költő főleg az utóbbi hibáról beszél, de azt hiszem főleg az előbbit gondolja: azt, hogy d'Annunzio versbe öntötte az irridentizmust. S nem is lehet csodálkozni azon, hogy Hofmannsthal ezért szemrehányást tesz az olasznak, mert hisz Hofmannsthal elvégre a legmagasabb polcon álló költője Ausztriának, és sérelmes volna, ha az olaszok főköltője lelkesítené népét, az osztrákoké pedig nem. Hát az osztrákoké azzal lelkesíti népét, hogy az olasz főköltő megfeledkezett a művészetről, az osztrák főköltő pedig rajta csípte ezen a mulasztáson. Az osztrák főköltő jól nevelt, ízléses úriember - a hazát, nem máshogy mint a hölgyeket, csak diszkréten akarja lelkesíteni és nem azzal kezdi, hogy: Lelkesíteni akarlak!
Azonban ezúttal kár volt. Az olasz irredenta nem érdemli meg ellenfelétől a hazáért lelkesedő költői lantot, nem érdemli meg pedig azért, mert őbenne túlteng a költészet. Mint valahány olasz nemzeti mozgalomban. Hála a francia és a porosz hadsereg győzelmének és egyéb szerencsés konstellációknak, a mozgalom az egységes Itáliáért még dűlőre vitte ügyét; a konstellációk hasznosításához egy ember elég, és elég volt Cavour.
De hogy mit végzett az olasz nép Custozza síkján és a lisszai hajócsatában Tegethoff rozoga naszádjaival szemben, ezt ne is nézzük, nézzük csak az olaszok afrikai próbálkozásait. Jeles férfiak, Crispi, majd Giolitti, mindent körültekintően s egyszersmind zseniálisan készítettek elő, de aztán az olasz nemzetnek is közre kellett működnie a sikerben és elvitorláztak Szomáliföldre, majd Tripoliszba az egyenruhákba bújtatott lazzaronik és tenoristák és berzaglierik és buffók, határt nem ismerve a feneketlen harci lelkesedéstől vérengzően dúltak vének és nők között, útnak eresztettek harci aeroplánokat is, majd fényszóróval megvilágítottak egy bokrot, melyben egy arab horkolt - fene tudja, hogy döglött kutya volt-e vagy pihenő sejk - de nem is kérdezték az olaszok, hanem célba fogták egy üteg tábori tarackkal és halomra lövöldözték, miközben az Agenzia Stefani dróttalan távíróval máris sietve megsürgönyözte az anyaországnak, hogy ismét sikerült egy ellenséges haderőt megsemmisíteni. De mihelyt komoly csatára került a sor, az olaszok Abesszínia népétől csúfosan kikaptak s nem tudnak boldogulni a törökkel szemben Tripoliszban és Kyrenaikában sem, olyanok mint a játszódó gyermekek: hajlanak túltengő mámorra s féktelen megriadásra, kegyetlenek és gyávák: ilyen volt az olasz hadsereg Venetiában, ilyen Afrika partjain is.
A nacionalista költészet megújhodását örömmel üdvözölném s Hofmannsthal minden bizonnyal rendelkezik a hozzávaló tehetség fölött. Rezignált hangja monarchiánk jelenéhez talán csak illeni fog s megkapóan fog búsulni azon, hogy itt annyian nem értik egymást. De mit akar az olaszoktól? S miért izgatta megint az olaszokat, egyetemük ellen küzdve, a Teutscher Nationalverband? Oly félelmes-e az olasz? Igaz, volt olasz háborúról szó, de miért ijedjünk meg, ha a mi jeles vezérkarunk babérokra vágyik? A háborúhoz elsősorban mégis csak karakter, kitartás, gabona, földmívelő nép kell, nem tenoristák és d'Annunzók, s Eirát a második messzénei háborúban nem Tyrtaeus, hanem Spárta derék fiai vették be, Tyrtaeus csak buzdította őket, hogy vegyétek be, ti derék fiúk. Amíg az egész olasz nemzet művészhajlamoknak hódol, amíg Campania földjén nem terem búza, addig az olasz generálisoknak nem lesz oly ármádiájuk, hogy ne volna nekünk kár a harctérre Tyrtaeust küldenünk, hisz egy Tyrtaeus mégis csak drága s kétségtelen, hogy a trombitaszó nagy művészet szerszáma s erkölcsös népeknél nagy tettek mozgatója lehet, sőt menetelés közben bármikor áldás és üdv - mennél különben zeng, annál jobb. Hofmannsthal lantját a hazának nyújtja föl? Osztrák Tyrtens akar lenni? Dicső gondolat s lesz érte munka elég. Nézzen az osztrák Tyrtaeus a pazar történetű, dicső Prága felé, hol most a német-cseh béketárgyalások változó esélyekkel folynak - sírja el, hogy mily riasztó dolgokat lát szeme a Száva körül, melynek mellékfolyói, balkáni áramlatok, még oly idegenszerűen zuhognak - pattantson ki remek lantjából szót, mely rímmel vág »Hoch«-ra is, Éljenre is, de »Zsivió«-val is asszonál. De mit akar d'Annunzióval, mi az, hogy d'Annunzio? Herr Hugo von Hofmannsthal, hoffentlich haben Sie am Mariä Lichtmess die kostbare Leier, mit dem Wortlaut des Fehdebriefs an d'Annunzio, nur zu höheren Gesängen gestimmt.