Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Disputa
Tisza István gróf minap másfél órai szabad előadást tartott Arany Jánosról - s ehhez természetesen joga volt, aminthogy e kiváló úriember fölöttébb szimpatikus abban a törekvésében, hogy, mint az angol s egyéb nemzetbeli urak és államférfiak, tartsa a jussát, szóban és írásban, mindenhez, mi nemzedékének értelmiségét foglalkoztatja.
Csakhogy: mikor nemrég viscount Haldane, az angol hadügyminiszter, német filozófiáról beszélt, jóval magasabb rendű dolgokat mondott e tárgyról, mint Tisza István gróf tud arról az Arany Jánosról mondani, kit méltán ítél a világ egyik legnagyobb művészének. Mikor Bülow herceg, egyszeri német kancellár, mondogatott volt egyet-mást modern irodalomról, jóval informáltabb dolgokat mondott, mint Tisza István szokott a mai művészetről mondani. Mikor Balfour, az angol konzervatívok vezére írogat erkölcsről és vallásról, jóval mélyebben lát e dolgokba, mint aminő mélységekből a Tisza István gróf efféle exhortációi fakadnak. Nem szólva Poincarékról és Jaurésekről, kik íróasztaluk elől vagy katedráról kerülnek a parlamenti vezérletbe.
Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy effélében mégsem elég csakis kiváló úriembernek lenni, vagy nevezetes politikusnak. Az is kell, hogy az úriembernek valami mondanivalója legyen s a politikusnak némi sejtelme legyen az idegenebb dolgokról is, ha már egyszer hozzászól ezekhez. Vagyis: hogy ezek ő tőle ne legyenek idegenek, sőt ugyanannyi szívbeli köze legyen hozzájuk, mint a politikához. Amit Bismarck Shakespeare-ről, vagy Fritz Reuterről mond, az ragyogóan igaz s megérzik rajt, hogy Bismarck Shakespeare és Fritz Reuter iránt ugyanoly melegen érdeklődött, mint a német egység iránt. Ellenben amit Tisza István gróf Arany Jánosról vagy Arany Jánossal összefüggésben mond, azon megérzik, hogy Tisza István gróf igen jól meg lehetne költészet nélkül is, s nem szívbeli szüksége, bármily becsületesen hiszi s bármily jóhiszeműen tanácsolja, hogy »mikor tiszta gyönyörűségre, vigasztalásra, talán az élet terhei között bátorításra van szüksége«, versekhez és éppen Arany János verseihez meneküljön.
Rosszul is járna, ha tenné. Mert Arany Jánosnál sok mindent találna. csak éppen vigasztalást nem s bátorítást nem az élet terhei között, Arany János a legszomorúbb, a leglevertebb. a legmeghasonlottabb lélek a világ nagy művészei között. Honnan vette, az isten szerelméért, Tisza István azt a megfigyelését, hogy Arany János a szépet az életnek meleg szeretetében keresi? Arany János nem keresett az életben semmit, mert elrémült mindentől, amit az életben talált. Egy-két fiatalkori csalódás: ábránd, mellyel pórul járt, kötelesség, melyet megtörten vállalt - elég volt arra, hogy mintegy egy egész életre megégesse magát az élet iránt. Ez bizonyára nem volt e nagy embernek sem bűne, sem fogyatkozása, csak éppen tulajdonsága volt - mint ahogy a művésznek semmi egyéb kötelessége nincs, mint hogy olyan legyen, amilyen. Humora, melyet Tisza István kiemel, sem értéktelenebb, amiért valójában nem a robusztus egészség túlpezsdülése, hanem inkább a meggyötröttségnek szinte olyanfajta arcrándulása, aminőnek Morris Rosenfeld írja le a gettóember nevetését. Nagyszerű ő mindezekben: neurotikus üldözöttségében s boldogtalanságában. Ezek után azonban vigasztalásért ennél a művésznél, felderülésért ennél a humornál csak olyan járhat, ki sokkal hűvösebb magához is, másokhoz is. semhogy igazán vigasztalásra volna szüksége, s kitől a derű éppoly távol áll, mint a kétségbeesés. Mi a különbség a zongora s a mosogatótál között? kérdezték egyszer. Nem tudom, volt a felelet. Baj, ha nem tudja; felelték vissza, mert akkor mosogatótálat talál venni zongora helyett ... Az ember zavarba esik, hogy mit érthet Tisza István gróf életen, bájon, egyszerűségen, átlátszóságon és szereteten, ha ezekért a dolgokért éppen Arany Jánoshoz szalajtatja hallgatóit. Mikor Tisza István gróf Arany Jánost így és ilyennek írja le, ezzel mutatja, mennyire nincs szívbéli köze sem a költészethez, sem Arany Jánoshoz, s hogy mikor, mint mondja, utazásra indul Arany János körül, úgy utazik, mint a régi nagy urak, kik ételt, italt, sátort, mindent otthonról vittek magukkal, s mindenütt azt találtak, amit akartak ott találni. Úgy utazik. mint egy derék és áldozatkész református főember utazott volt néhány év előtt Amerikában, hol elintézvén a rábízott magyar egyház ügyeket s szóba sem állván mással, mint egy pár jóravaló magyar reformátussal, megint visszahajózott a nagy vízen, anélkül, hogy valójában többet látott volna a nagy világból, mint amennyiért Debrecenben is maradhatott volna. Így olyanok utaznak, kik lelkük mélyén se nem kíváncsiak, sem bizalommal nem viseltetnek a világra s a világ iránt, melyet valami okból felkeresnek. Tisza István gróf másfél óra hosszat beszélt Arany Jánosról, anélkül, hogy egyebet mondott volna róla jóindulatú közhelyeknél, melyek ugyanígy vagy ugyanily kevéssé illenek rá akármely más költőre is. Ettől ugyan megmaradhatott volna a véderőreformnál.
Hogy mennyire idegen számára a terület, melyen annak a katonának diktáló biztosságával járkál, kinek kezében a vezérkari térkép, szívében a bátorság, a többit pedig a Jóistenre bízza, azt egy tétele s egy megfigyelése mutatja, amely megfigyelés arról szól, hogy Arany János egyetlen lírikusa a világnak, ki nem írt szerelmes verset, s amely tétel azt vallja, hogy nem is kell szerelmes verset írni, mert az mindig üres csengés-bongás, mivel a szerelmet szóban nem lehet kifejezni, csak muzsikában. Idézi is Beethovent, hogy an seine unsterbliche Geliebte írt egyik levelében, a mondat közepében azt mondja, hogy »Worte sind nichts«, és tökéletesen igaza van... Ugyan! Azaz hogy: Beethovennek igaza van, mert ő zenész s az ő számára a szavak nem mondtak volt semmit, de ő nem is beszélt, hanem muzsikált. Egyébként azonban: a szóval való művészet ott kezdődik, ahol szóval mindent ki tudnak fejezni, s aki a szót erre képtelennek ítéli, az nem lehet a szó művészetének hívője. Aki »azt a fenséges emóciót, amely az ember egész lényét, testét, lelkét, elméjét, szívét, minden vércseppjét, lelkének minden gyöngéd és erőszakos indulatát egy magasabb gerjedelem fenséges harmóniájába ragadja magával«, aki egyszóval a szerelmet eléggé kifejezve nem találja meg például Shakespearenél és Goethénél, vagy, hogy itthon maradjunk, Vörösmartynál s Arany Jánosnak szerelmi epikájában, arról igazán nehéz megérteni, hogy mit szeret a költészetben. Csakúgy, mint ahogy a Beschreibung után, amit Tisza István gróf Arany Jánosról szolgáltat, az ember nehezen érti meg, hogy mi öröme telhetik ilyen látású olvasónak Arany Jánosban - már mint az igazi Arany Jánosban?
Tisza István grófot nyilván ugyanaz viszi Arany János felé, mint ami elfordítja a modern festőktől: a politikai indulat. Azt hiszi, hogy Arany Jánoson kell megmutatni, mi az igazi költészet, szemben a mai tollforgatók álköltészetével, s annak tiszta búzakenyerére kell visszakapatni a magyart emezeknek kotyvadékai helyett. Ebben lehetne Tisza István grófnak éppoly igaza, mint ahogy inkább naiv és, bocsánat a szóért, barbár a hit, hogy költészetet vagy bármi művészetet lehet akár pártolással, akár haragszomráddal dirigálni vagy visszasrófolni. (Mellesleg mondva: éppoly naiv és, megint bocsánat a szóért, barbár, mint az a feltevés, hogy negyven évvel Deák Ferenc után lehet ugyanazt a politikát folytatni, amit Deák Ferenc folytatott, csak mert ez a politika valóban jó politika volt.) De mondom, ha még igaza is volna Tisza István grófnak abban, hogy az Arany János költészete ajánlatosabb költészet, mint a mai költőké: ahogy ajánlja, az igazán nem sok gusztust keltene a protezsáltja iránt. Szó sincs róla: nagyon elkel nálunk, hogy a mi úri és politikai kiválóságaink is, mint az angolok s egyéb nemzetbeliek, tartsák a jussukat nemzedékük érdeklődésének tárgyaihoz. De, azt hiszem, egyelőre inkább tanulókul, mint tanítókul. Az igazán csak nálunk fordulhat már elő, hogy mikor a politika s a társaság egyik első embere másfél óra hosszat beszél a nemzetnek s ezen belül uralkodó fajtájának legnagyobb művészéről, olyan tárgytalanságokat mondjon, aminőkhöz hasonló fokúakat a községi záloglevelekről bizonyára röstellne elmondani. Csak nálunk lehetséges, hogy politikusok beleavatkozzanak, grófok, mint a Kisfaludy Társaságban történt, Molnár Ferenccel szemben, belekorteskedjenek az irodalomba, olyan informálatlansággal, aminőt valami közjogi piszlicsárság körül nyilván szégyellenének. Csak nálunk van még meg az urakban s az államférfiakban az a naiv önbizalom, hogy beszélhetnek derűre-borúra akármit akármiről, mert az csak kitűnő lehet, mivel ők zseniális emberek. Vagy nem zseniális emberek, vagy a zseniális embernek is téjékozódnia kell arról, sőt születnie kell arra, amihez hozzászól. S zsenialitásának s születettségének s egyúttal preceptori, Hungariae praeceptori hivatottságainak az cinozúrája, hogy mennyi ránézéssel mennyire tudja meglátni azt, amit oktatóan akar előttünk feltárni. Semmi akadálya nincs annak, hogy az úr az irodalomban is lovas lehessen, de itt is keze legyen hozzá, mert különben leveti.
*
A fentebbieket már megírtam, mikor vasárnap a Kisfaludy-társaság Gyulai lakomáján a Tisza István gróf s az Apponyi Albert gróf pohárköszöntője elhangzott, melyben mind a két úriember nekirontott annak, amit modern irodalomnak gondol. Nincs mit változtatni az udvariasságon, mellyel a fentebbi sorok Tisza István gróf irodalmi sétaútjáról megemlékeznek, mert az a megkülönböztetése, hogy háromfajta író van, olyan, aki konvencionálisan ír, olyan, aki túlzó és olyan, aki úgy ír, ahogy isten tudnia adta, amily keveset mondó, annyira jóhiszemű. Apponyi Albert gróf úr elmélkedései viszont oly szellemtelenül s feleslegesen még durva hangúan is tájékozatlanok, hogy ennek a beszédének éppoly kevéssé lehet irodalmi véleményt vetni ellene, mint ahogy ő nem folytatna politikai vitát teszem Bielohlavek bécsi községtanácsos úrral. Legfeljebb azt lehet furcsállani, hogy egy különben sokat és több nyelven olvasó úriember éppen a magyarul írni merészkedőket nem méltatja arra, hogy, ha már belesouverainkedik a dolgukba, legalább el is olvassa írásaikat, s ha már az apagyilkos modernekét nem, legalább a kegyelmesen ártalmatlannak kvalifikált Gyulai Páléit. Mert ő excellenciája fejtegetéseiből sok minden nem derül ki, de az igen érzékletesen megérzik rajtuk, hogy nagyon keveset olvashatott Gyulai Páltól, s általában nagyon keveset olvashatott akár régibb gutgesinnt, akár újabb apagyilkos magyar stilisztáktól, mert amily tanulékony, éppen nyelvek dolgában, a magyar stílusa is különb volna. Ideírom egy passzusát: »Az ő beszédéről, amelyet tőle ma hallottunk, talán nem mondhatok nagyobb dicséretet, mint azt, hogy abban valóban élve előttünk állt Gyulai Pálnak szelleme és egyénisége. Őt arra, hogy ezt így megélénkítse, mintegy újból felelevenítse és teljes energiájában magunk elé állítsa, őt erre képesítette az értelmi felfogásnak képességén kívül a szeretet is. Én sohasem tartottam azt, hogy egy művésznek stb. megítéléséhez az szükséges, hogy az ember neki ellensége legyen, ellenkezőleg én azt tartom, hogy a szeretet, amely nem szükségképpen tesz elfogulttá, hanem ellenkezőleg, minél mélyebb, annál világosabban látóvá tesz, a szeretet egyike azon kellékeknek, amelyek a megértéshez szükségesek« ... Ezeket a mondatokat a legnagyobb élő magyar szónok mondta - s német és francia stílusérzékéhez fordulva kérdem: van-e joga magyar irodalmi dolgokba beleszólnia nem éppen annak, aki ilyeneket mond, de annak, aki ezeket így mondja?