Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő »Énekeskönyv«-e · / · Györgyike drága gyermek
Rőffel akar folyadékot mérni és unciával szövetet, aki Szomory Dezső darabjában tragikumot, vonalvezetést, elvont, drámai gondolatot és irányt erkölcsi tartalmat vagy életábrázoló példát keres. Akinek mindezeken kívül még a színpadszerűség és hatás kérdése is elég mindegy ahhoz, hogy élvezni tudjon egyetlen egységes érzést, ami nehány laza és szomorú eseményt egybefoglal: az gondoljon Szomory novelláira és rajongó, sóvár lírájára, amivel a nők, a drága nők isteni csodáját imádja és áhítozza - erre a tikkadt lírára, mely az ő furcsa, vajúdó mondataiban lelkendez és fuldoklik - szent isten, mit mondjak?! - hiszen emlékezhetnek rá, a szó szoros értelmében hogy fulladnak el szavai, hogy bogozódnak össze kuszán, formákon és grammatikai kényszereken hogy tépnek s száguldanak keresztül, mikor szegény, szegény szavakkal és szegény, szegény papíron igyekszik és kínlódik kitombolni az erotika viharát, amihez ezer zenekar és tízezer nehéz festék is kevés.
Tessék elképzelni mindezeket és tessék elképzelni Györgyikét, úgy, ahogy az irigy mazochista szemében él. Régen éreztem és valahol írtam is már erről: hogy az igazi szerelmi lírikus, a gyötrődő kéjenc és mazochista tulajdonképpen irigy a nőre és minden szépségére - önkínzó, vad kéjjel azért túlozza és jajgatja egyre ezeket a szépségeket s a nő életének értékét: - ne higgyétek, hogy örül neki. A szerelmes férfi dicshimnusza jajongó panasz és irigység - ó jaj, ő szép, ő szép és ő nem én vagyok. Ez elvakult irigységen keresztül vált a nő istenséggé és csodává - ó nem, kedves Madách, a nő mosolya nem vigasz és napsugár: a kínlódó lírikus dölyföt s győzelmet lát benne.
Bizonyos, hogy Szomory végleg és határozottan felsőbbrendű lénynek tartja a szép nőt. Harcol is ellene, fogcsikorogva: s a második felvonásban, egy percre, mintha legyőzte volna. S e felvonás végén, egy percre, mintha drámaivá mélyülne a cselekvény s mintha azt mondaná: - íme, nyomorult ember ő is, a szép, a felsőbb, nyomorultabb és szerencsétlenebb legutolsó rabszolgájánál. Íme, a szép nő tragikuma, ám éljétek át képzeletben, ha tudjátok. Csodálja, isteníti és szolgálja minden - mindenki lába elé borul s örül, ha szoknyája szegélyét érintheti. De éppen ebben rejlik a tragikum: a rendkívül szép nő oly rendkívüli szerelmet ébreszt ott is, ahol részéről közöny, vagy éppen utálat felel amaz érzésre - oly rendkívüli szerelmet ébreszt, mely erősebb az ő közönyénél és utálatánál és legyőzi és összetöri. A csóknak vad vágyát kelti a szép száj - de minél szebb, annál vadabbat - s a vonzó és lágy tagok végre egy dühös és mohó gorillát vonzhatnak ám, mely ellen védekezni már nem lehet, s a rettenetes karok átölelik s szétmorzsolják s megfürösztik undorba és szennybe a drága testet. Györgyike tisztába van vele, hogy utálja férjét - de kiderül, hogy a férjtől nem szabadulhat, mert az szereti őt. Szemébe vágja, hogy gyűlöli: elmondja, hogy nászéjszakája előtt másé volt már, el akarja rettenteni magától, meg akarja utáltatni magát, hogy szabaduljon - hiába! Szeretlek, feleli a férj, szép vagy, vágyom rád - mit törődöm egyébbel? A vágy nem ismer féltékenységet. Enyém vagy, nem engedlek el. Az én vágyam erősebb, mint a te irtózásod: a vágy mindig erősebb, mint az irtózás, mert meg volt kezdetben s az irtózás csak növeli. Az irtózás gyöngít - a vágy erőt ad - s a gorilla vadul átöleli a szép nőt.
Íme, a szépség tragikuma, s ezzel a felvonással, ha itt vége volna a darabnak, az emberi nyomorúság nagyszerű érzése egésszé válnék, s megtisztulva mennének el, mondván: tévedtünk hát, a szép nő élete sem tökéletes, mint amilyennek hittük. De íme, az író maga sem hitte, el, amit hirdetni akart. A harmadik felvonásban kiderül, hogy Györgyike kibékült sorsával s ezzel fölébe került ismét. Átadta magát férjének, s ha nem szereti is, már nem irtózik tőle (gyermeke lesz) - s szerelemmel kárpótolhatja magát, később majd, unos-untig: - hiszen imádja őt mindenki s áhítozik rá. Marad hát minden a régiben - Györgyike, a drága gyermek, drága gyermek lesz tovább is: felsőbb lény, irigysége és istene minden lírikusnak, minden szomorú férfiszívnek s magának a boldogtalan és irigy írónak is, aki íme, mégsem tudta őt megalázni és legyőzni. S a tragikum felemelő és nyugodt érzése helyett, szegény férfiak, sajgó és irigy nyugtalansággal megyünk el a színházból: hjaja, bizony, Györgyikéből gazdag és boldog nagyúri nő lett mégis és bizony mégis csak legjobb lett volna szép nőnek születni, mert a szép nő abból él, amiért él - és ez az abszolút élet.
Ha Szomory Dezső nem így gondolta ezt a darabot, mint ahogy én itt most szerény, de egyedül helyes nézeteim alapján elmagyaráztam, nem az én bajom: így kellett volna gondolni. Különben pedig az író higgyen a kritikusnak, mert az mindig jobban tudja, hogy ő mit akart.