Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő »Énekeskönyv«-e · / · Györgyike drága gyermek

Györgyike drága gyermek
(Szomory Dezső színdarabja a Vígszínházban)
Fekete Miklós

Ha nem is volna érezhető e darabban egy mélyen elgondolt bánatos érzés lüktetése, vagy ha nem is volna meg benne az, vagy nem tudnók észrevenni benne azt, mi előttünk drámává, a szó költői értelmében véve, drámává avatja e színpadra vázolt polgári históriát; Györgyike, drága gyermek, még akkor is az maradna, aminek a szerző szerényen maga taksálja, igen kedves, igen érdekes, jól megírt valami. (Ha jól emlékszünk így mondta.)

Ez maradna a darab és evvel még elég méltányosan lenne értékelve, ha mindvégig az első felvonás nyomán haladna, mely felvonás a színpadnak tett apró koncessziókkal, a technikázásnak észrevehető jeleivel, a színpadi hatás teljességének ellenére is kevesebb művészi értékkel bír, mint a másik két felvonás, mely a mesterkéltség minden nyoma nélkül, tiszta, átlátszó konstrukciójával olyan hatást kelt, mintha egy darab élő, társadalmi formák közé beszorított élet lenne a színpadra emelve, mintha a művész, ki az életben és a lélekben halászik, az élet zavaros vizéből kiemelt hálójának tartalmát borítaná rá a színpadra.

E két felvonás, a maga egyszerűségével, életszagával és melegségével, az első felvonásban kifejtett, sőt mesterkélten kifejtett drámai magnak, erőteljes és fejlesztő humusza, honnét költőien és meghatóan kel ki Tersánszky Lászlónak, tán nem egyedül álló, de finom gondolatokkal és szomorúságokkal teleszőtt drámája, az a dráma, mely a Szomory Dezső darabjának, szerzőnek darabja értékéről adott meghatározásánál, nagyobb jelentőséget kölcsönöz.

Két életfelfogás küzdelme avatja drámává a Tersánszky László és Hübner Félixné egymáshoz való viszonyának történetét.

És ez az: A melegséggel és örök melegséggel kecsegtető pillanatok legyenek-e éltünk bizonytalan determinálói; vajon a boldogságot sejtető pillanatok, gondtalan, mohó felélése; a naiv, vagy magasztos érzések kielégítése legyen-e az, mit az élet tartalmának tartsunk; vajon a perceknek éljünk-e, kövessük-e a szirénákat?

Vagy pedig legyünk erősek a pillanatokkal szemben, ne higgyünk fellángolásainkban és ha már gyöngíteni kezdené ellenállásunkat a szirének dala, köttessük magunkat a vitorlarudakhoz, hogy elkerülve a pillanatnyi boldogság s tán örök gyötrelem szigetét, veszélytől óvakodva, vágytalanul, vagy okosan vágyva, nyugodtan hajókázhassunk a szabad tengeren?

A darabban pedig az történik, hogy Tersánszky László, a naiv szerelmes, ki gyönyörű érvekkel és tirádákkal az első felvonásban magáévá tette Györgyikét, a harmadik felvonásban, sok méltatlanságon és szenvedésen épp Györgyike miatt átesve, jön lángoló és mély szerelemmel, hogy elvegye vélt jutalmát, Györgyikét. Ám Györgyike, valamikor a pillanatoknak hivő, férjétől megzabolázva, nehány heti nagyvilági és fényűző élet után, megkedveli jelenlegi életét, az ő erős és férfiasan szerető urát, megokosodik, lenézi saját egykori gyengeségét, bölcs lesz a cinizmusig. És mikor jön a szerelmes László az ő drága gyermekéhez, egy cinikus, fölényes, nagyvilági hölgyet talál ott helyette, ki fölényességével és nyugodtságával tönkre silányítja az ő szerelmes tirádáit, őt magát is és szenvedve és lihegve, mint egy agyonrugdalt kutya, elhagyja az ő volt drága gyermekét, kiről nem tudja megérteni, hogy lehetett azzá, ami...

Igaz, ezt Porzsolt Kálmán se tudta megérteni, de annál jobban megértette és megmagyarázta Varsányi Irén, ez a csodálatos asszony, szerepének leglelkébe látva; ami viszont Tanainak, Tersánszky László szerepében, úgy hiszem, nem sikerült.