Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő »Énekeskönyv«-e
Herman Bang meghalt. Az író kincstára tele volt apró drágakövekkel. Ő ékszert csinált ezekből, amely egy volt, egy darab; mégis apró drágakövekből állt.
Tanulni keveset lehetett tőle. Hogy milyen az élet? Nem. Milyennek kellene lennie? Közvetve. De: hogy milyen izgatóan, kínzóan szép dolgok vannak az életben.
Az elegancia iránt való érzéke volt óriási. Minden iránt, a mi ennek alkotórésze; a csend; a szépség; az erő. Gyerekemlékeit írta a legnagyobb szeretettel. Előkelő családból származott; a Fehér ház egy előkelő család környezete, élete. A ház, a bútorok, az ottani életmód, az elegancia ideálja. Az emberei élete: az előkelők kínzó ideg szenvedése. Amely mindig szépséggel itatott. Emlékek s vágyak okozzák. A föld vagy a fantázia idegingerei. Ezek hol enyhülnek, hol erősülnek s izzó tűzként világítják a helyet, ahol a változás éri.
Az emberei az előkelő zaklatottak. Az olvasó szenved a zaklatottságukkal; nemesedik a környezetükben. A Bang művészete: mint a színház az ifjúnak: azonkívül, amit ad, a hely, amely ad; amely bódító.
Erre a bódításra szükség van. Mert az emberei túlságosan passzívak. Túl kevésszer cselekszenek; kevesebbszer, mint valószínű. Az író jelszava: minden történik; s az emberek cselekvései közét megtölti a mindig rendelkezésére álló panoptikum szívet fájdító képeivel, hogy ember és élet egynek lássék - pedig nem egy; ember és élet koordináltak s végül minden az ember cselekvésén múlik. Az ő emberei nem intelem és nem ideál; mert nem igazi emberek; csak emberkivonatok; akár buknak, akár jól járnak a világ sorsalakító forgatagában, magunkban mindig érzünk egy pluszt, vagy mínuszt, amely a mi sorsunkat másfélére formálja.
Alakjaiban a Bang váró, néző, ittasodó lelke él; ez a gazdag-szegény lélek; objektivitásában is szubjektív; mély és gyönyörködtető; de nem mindenkinek tanulságos.