Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő »Énekeskönyv«-e
Ezen a címen három emlékbeszédét adta ki Riedl Frigyes. Érdekelnek bennünket, mint minden ami tőle jő.
Riedl talán a legfranciásabb írója a magyar irodalomnak. Elegáns, tiszta előadását olvasva fényesen kivilágított szalonban érezzük magunkat. Semmi zavaros mélység: minden tiszta és előkelő. E szalonban szellemes aperszűk röpködnek és művészi képek függnek a falon. Kedves, mindent meglátó, mindenben gyönyörködő szemmel néz ránk a gazda.
Ha a modern magyar essay két kiváló képviselőjét összehasonlítom: Péterfy inkább németesnek, Riedl franciásnak tűnik fel. Egyiket a mély, szinte lírikus mélységű, alig kifejezhető megérzések, másikat a finom, szellemes hasonlatok rugóin könnyedén gördülő logika jellemzi. Péterfy mélyebb, súlyosabb, Riedl kedvesebb, könnyebb, csillogóbb.
De ez csak a formára látszik vonatkozni. Riedl abban is franciás, amit mond, nem csak ahogyan mondja. Riedl kétségkívül Taine tanítványa és ennek a francia filozófusnak (akit szintén nem jellemeznék a mély szóval) elsősorban az a gondolata érvényesül nála, amely talán minden gondolata között a legmélyebb: a faculté maitresse gondolata.
Mit jelent a faculté maitresse ha végiggondoljuk? A lelki élet egységét jelenti, mert azt jelenti, hogy egyetlenegy jellemvonásból a többit mind le lehet származtatni. S mindenesetre ennek kell a filozófiai kritika főgondolatának lenni, mert ez adja meg egyedül az egységes kritikai kép lehetőségét. A fontos dolog azonban nem egy tulajdonság uralma, hanem valamennyinek összefüggése. Szinte úgy, hogy bármelyikét vehetném maitresse-nek és leszármaztathatnám belőle a többit. Riedlnél legalább ez a fontos és ez az amit olyan gyönyörűen vitt keresztül híres Arany-tanulmányában. Közelebbről alkalmazkodik a faculté maitresse elméletéhez új füzetében: a Toldyról és Gregussról mondott emlékbeszédekben. Rövid tanulmányok ezek: egynéhány oldal és előttünk áll az egységes kép, nem az írónak képe, hanem az emberé; de az ember minden tulajdonságából következik az író minden tulajdonsága.
Mindkét alak - Toldy és Greguss - a magyar tudományos élet bajnoka és mégis a faculté maitresse, amelyet megrajzolásuknál Riedl felvesz, nem értelmi, hanem érzelmi vonás (Toldynak pl. szerinte a kegyelet a gyökérvonása). Ez nagyon szép és nagyon igaz dolog; a magyar tudományosság úttörőinek legnagyobb részérő igaz. A magyar tudományosságnak ez az érzelmi momentum talán a legjellemzőbb vonása: mindannyian egy kicsit Horvát Istvánok voltunk.
Ami az értékelést illeti, azt hiszem, hogy mind a két alakot, de különösen Gregussét Riedl erősen túlbecsüli. Greguss elméletei ahol eredetiek, kétségtelenül erőltetettek; stílusa szürke; látása korlátolt; tudása német. Mindazonáltal a kép melyet Riedl ad róla, egyáltalán nem hamis, sem ferde, csak talán egy oktávval feljebb van hangolva - amin egy emlékbeszédnél semmiképpen sem akadhatunk meg. Különben is Riedlnél sohasem az értékelés a fontos - ez a Három Jellemzés valóban csak jellemzés.
A harmadik - a tudós Katonáé - legkevésbbé sikerül a művész Riedlnek. Ebbe a lélekbe nem lát úgy bele - vagy tán ebben a lélekben - egy szürke tudóséban - kevesebb a látnivaló? Nem tudom.
De nagyon szép az, ahogyan az író egységesíti könyvét, a három alakot, akiket rajzol, három egymásután következő kor típusává tevén. Ezzel válik a könyv egy fejezetté a magyar tudományosság történetéből.