Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő »Énekeskönyv«-e
Ez a könyvecske első pillanatra úgy tűnik föl, mintha a magyar könyvnyomtatás valamelyik régi, drága produktuma volna. Szinte keressük a címlapon az évszámot: 1832-őt, vagy 1841-et. Íme, egy régi poéta gondosan megőrzött verseskönyve - gondoljuk magunkban - elsárgult lapokkal, megfakult betűkkel, egy régi magyar lírikusé, aki talán Csokonai idejében élt e nagy honban és siratta keservét.
Szép Ernő, bár ízig-vérig a ma költője, sőt a mai napé, tartja a rokonságot a nagy elődökkel. Szereti őket, megbecsüli a régi megfakult verseiket és a népköltészetet ismeri el minden poézis alapjának - mint ők. Annak, aki Szép verseit még nem ismerné, egy sorát sem olvasta volna, két versét tenném elébe: A Szent Ambrus szavaival címzett költeményét (6. oldal) és a »Tinta« címűt (33. oldal). Ebből a két versből, mint két különböző pontból, tisztán látható egy különös arc, egy igazi költői profil, komoly, halálosan komoly és kétségbeesett szemekkel, s egy kedves, jókedvű, csendes, érzékeny és kisfiús arc, okos, naiv és csodálkozó, szent tekintettel.
Szép Ernő azon művészek közül való, akik a legcsendesebb pianisszimóikban hódítják meg az embert. A mondanivalóit mindig halkan mondja el, mint az igazi lírikusok és a legegyszerűbben, ahogy csak tudja. És az egyszerűségével már elébe vág a közelmúlt izzó romantikus költészetének. A színeit kevés festékből keveri ki, érthetően, ellenőrizhetően és minden hatásvadászat nélkül. Nincs nála egy rikító folt, egy disszonánsan kihangzó erős hang. Csupa harmonikus, majdnem halvány színkép minden verse. Csendes, bánatos és érzékeny ember munkája, aki egyszer már szerette az életet, azután megutálta s most nézi, csodálja, mulat, mélázik rajta.
Szép Ernő, mint az egész mai nemzedék, bizonyos elégedetlenséggel élhette át gyerekkorát. A jövő, a várakozás, a folytonos előrenézés elrontja a haladó perc örömeit. - Majd - gondolja az ember - ha ezek a fájdalmak elmúlnak majd, ha néhány év már lepereg, ha a reményeim beteljesülnek, boldog is lehetek. - Múlnak az évek, a nagy változások, a csodák nem jönnek, s az ember visszatér az elmúlt évekhez, amiket annak idején utált és gyűlölt. Átéli az egészet újra, az emlékeit, a gyerekéveit. A gyerekéveit férfikorában! Csigázást, csúszkálást, gimnazistakori reggeleket, kocsikázásokat apával s az összes apró élményeit, amelyeket szenteknek és tündérien szépeknek lát. - Alig van verse, amelyben ne lenne szó az elmúlt fiatal évekről. Egész sorokat találunk gyerek-mondókákból, énekekből, babonákból, tréfákból. Mily kedves a »Nem volt játékom« című vers. »A szökőkút« pedig többet mond a gyereklélekről minden tudományos analízisnél.
Szép Ernő ma nálunk az egyetlen író-művész, aki ízléssel és hozzáértéssel kelti életre a gyerekmókákat és a magyar nép szent és bájos poézisét. Inkább odaáldoz valamit az eredetiségéből, de kívánja és engedi, hogy többen énekeljenek a sorokból, sokan, akik névtelenül is mind igaz költők voltak. Egyes verseiben a finoman összeválogatott reminiszcenciák szólamai között, mint egy genialis karmester áll a költő az alkotóerő és invenció bűvös pálcájával.
Szép Ernő lírája Balassa Bálintot juttatja eszünkbe. Ugyanaz a fajta őszinteség, formakedvelés, rímkészség. Mi így érezzük. Az ő melankóliája azonban harmonikusabb. A bánatok és szenvedések mélyén egy igazi poétai kedély derűje virágzik. Az érzékenysége, a gyerekessége Andersenre emlékeztet. A fantáziája gyors és meglepő. Meglepő, mert mikor jó messzire repült, akkor egyszerre visszaparancsolja s a legközelebbi ponton pihenteti meg. A verseinek a poénjei emiatt egyszerűek és bájosak. Maguktól értetődőek és mégis váratlanok.
Szép Ernő művészete révén külön helyet képvisel a mai lírában. Egyszerűsége, egyensúlyozott kedélye becses eredmények az új, izgalmas, színpompás versek forgatagában, amely vakít, kápráztat és mégse okoz ilyen zavartalan és érthető kielégülést.