Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám
Mílyen súrlódás, zengés, zizegés,
Nagy jéglapok egymás hegyén, fokán,
Egy nyugtalan fehérség az egész,
S mégis oly néma, messzi csöndbe vész
A hidak távolán.
A partokra zord összevisszaság,
Egymásba fagyott torlódás borul,
Sosem látott jegecek, figurák,
Jégsziklákon csipkézett jégvirág
Nyit mozdulatlanul.
Dermedt partok közt a súgó folyam
Egyetlen, fehér ravatalt emel.
Megenyhítő nyugalmas komolyan,
Lendülés nélkül jő, megy és suhan
A messzeségben el.
És holt remények mult vágyak körül, -
Lent, messze lent megáll a jégmező,
Mozdulatlan, mély csenddé tömörül,
Partot és vizet egy síkba törül ...
Mint emlék és idő.