Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem
A gróf dolgozószobájában az ódon, ébenfából való íróasztal előtt ült Szodoma Pál és leveleket bontogatott. Egy nagy úrnak a »postá«-ja néha érdekes dolgokat vet fölszínre és Pálnak korlátlan meghatalmazása volt rá, hogy Szvetenay leveleit fölbontsa és a gróftól a kellemetlen híradásokat lehetőleg elhárítsa.
Pálnak a rendszere nagyon egyszerű volt. Azokat a leveleket, amikben pénzt kértek a gróftól, vagy másképen kellemetlenkedtek neki, tűzbe dobta. Azokat a leveleket ellenben, amikben gazdasága, vagyona szaporodásáról, címeinek emeléséről és egyéb megtisztelésről volt szó, bejelentette a grófnak. A teljesen érdektelen levelekre ő maga írta meg Szvetenay helyett a szokásos választ. A gróf úgy élt mellette, mint a mesebeli Hamupipőke, aki helyett minden éjjel tündérek szedték ki titokban a búzaszemeket a hamuból.
Pál nagyokat nyisszantott az ollóval, szórakozottan olvasgatott és leginkább a maga dolgaira gondolt, amik a közeledő esküvőjével voltak összefüggésben. Négy hét óta volt már vőlegény anélkül, hogy házassága dűlőre jutott volna.
Hol ezt vagy azt az okmányt követelte tőle az anyakönyvvezető, hol az asztalos fenyegetőzött, hogy nem lesz kész a bútorral, egyáltalában vőlegénységét véges-végig megkeserítették a kisebb-nagyobb kellemetlenségek, zsörtölődések, gyakran civódások, amikre Jusztina asszony szinte szándékosan keresett ürügyet.
És sok megalázó volt abban is, hogy Szodoma pénzdolgokban minduntalan Kállónéra szorult. Soha még olyan arcpirítóan nem érezte a szegénységét, mint mátkasága rózsás heteiben. A sok apró keserűség, lassankint fölgyülemlett benne úgy, hogy szinte elviselhetetlenné tette az életét.
- Mi lesz később? - riadt föl ilyenkor - amikor a házaséletben a pénzkérdés többé nem megy tréfaszámba? Amikor a szerelem ligetének rózsaágyaiba súlyos csizmájával belép a gond? Amikor a szívek a szenvedések, nélkülözések tűzpróbáján mennek át?
És ahogy Szodoma mélyebben a lelkébe nézett, egyszerre csak nem találta meg magában azt az égő, lázadó, dacos szerelmet, amely egyedül tud és mer farkasszemet nézni a gond Medúza-arcával és az idő tantaluszi kínjaival.
Ennél messzebb nem mert eljutni tépelődésében ... tovább nyírdogálta és bontogatta a leveleket.
Egyszerre egy kis fekete keretű borítékból egy gyászszegélyű névjegy hullt eléje:
Gróf Rakonitz Henrik cs. és kir. kamarás p. r.
És Pál egyszerre azt kezdte érezni, hogy remeg a keze, a halántéka felé veszedelmesen forró vérhullámok tódulnak és vonagló ujjai közt a kis puha kartonlap összegyűrődik. Egy görcsös roham zúdult neki a szívének, úgy hogy föl kellett ugrania a helyéről és mint aki segítséget keres, eszeveszetten futkosni kezdett föl és alá a szobában.
A falon egy fegyvergyűjtemény volt, amelyet a gróf keleti útjain vásárolt össze fiatalabb korában. Pál döngő lépéseitől halkan összecsörrentek a vasak és egy damaszkuszi penge levált a falról, egyenesen a Pál lába elé esett. Szodoma félig öntudatlanul hajolt le utána, megmarkolta a görbe kardot és a keze a fém hidegségétől összerezzent. A pengén arabeszkek és arabs betűk fonódtak össze zománcos fényű dísszé és Pálnak úgy rémlett, mintha olvasni tudná a titokzatos írást:
- Csak a gyávák és pulyák adják föl a küzdelmet... Ezekbe a hideg, acélbetűkbe az életnek egy forró igazsága van beléedzve, hogy csak annak nincs igaza, aki elhagyja magát. Ennek a kardnak a markolatát, amióta évszázadokkal ezelőtt kikerült a damaszkuszi kovács kezéből, százan meg százan szorongatták, de nem mindenki értette meg a szavakat, amik a suhogásából titokzatosan kibúgnak.
Pál körülnézett a szobában, ahol minden zugocska a vitéz, harcias ősök dicsőségétől volt ódonan tiszteletreméltó.
- Itt éltem mostanáig ezek közt a falak közt és nem értettem meg, hogy mit susognak, amikor egyedül vagyok és elgondolkodom. Ennek a pengének kellett szinte jelképesen a lábam elé hullania, hogy észre térjek, hogy kinyíljék a fülem, hogy végre megértsem a világ egyik legrégibb igazságát.
És láthatatlan ellenséget kaszabolva a suhogó acéllal lihegve folytatta gondolatait:
- A pénz a legnagyobb hatalom a világon. Ez a mesék hétfejű sárkánya, amely elrejti előlem Soledad szépségét és szerelmét. De a sárkány csak addig hatalmas, amíg el nem jön az az egyetlen, páratlan, merész fiatal dalia, aki egy szál damaszkuszi pengével áll ki a sárkány elé és lemetszi mind a hét fejét... Pénzt, sok pénzt akarok szerezni! Miért ne lázadjak föl rabszolga sorsom ellen, amelynek láncait most magam készültem kovácsolni? Arra születtem-e, hogy békés, jámbor nyárspolgár legyek és folytassam névtelen őseim gyáva, jobbágyi babonáját? Fejet hajtani? Megházasodni? Rabigába görnyedni? A szerelem lobogó lángjára hamut hordani? ... Nekem való-e ez?
Fölrepítette a levegőbe az összegyűrt kartont, amely ismét Soledadot juttatta az eszébe és a grófot, akinek a karján a táncosnő a Mulatóból távozott... Egyszerre fiatalnak, bátornak, erősnek érezte magát. Mintha megszabadult volna a nyűgtől, amely titokban fészkelt benne, amelynek a szavára nem akart hallgatni, amely azonban végre kegyetlen boszút állt rajta.
A névjegy, amit szinte a sors dobott eléje párbajra való kihívásként, egy pillanat alatt visszavitte megint Pált a Soledad bűvös körébe. Egy percre eszébe jutott még Irénke, akinek házasságot ígért.
- Erkölcsi felelősség? Hát van erkölcs még a világon? Ki hisz benne? Ki él szerinte? Mindenki azt teszi, ami jólesik neki. Csak a gyávák emlegetnek még lelkiismeret furdalást... Ember vagyok, nem pedig elvont erkölcsi fogalom.
És a pengét a feje fölé ívelve, szinte extázisban suttogta:
- Sol! A napot hordozod a nevedben és a magánosságot, Soledad!
... Te vagy az Egyetlen az égen. Az egyetlen fényesség, amely éltet és amelyen kívül nincs más semmi.
... Nem szabad téged földi babonával mérni. Még akkor is tiszta vagy, amikor a föld piszkos gőzei közt járkálsz. Mocsok nem rúg föl hozzád és az erkölcs járószallagait fölfricskázod sugaras kis lábaddal. Ó, hogy félreértettelek! Ó, hogy elhomályosult előttem a képed. Bocsáss meg. Csak egy szívem van...
Szodoma észre sem vette, hogy közben belépett Szvetenay gróf és mosolyogva nézte azt a különös hódoló és áldozó pózt, amivel Pál a pengét tartotta.
- Doktor úr - nevetett hangosan - ön fényes nappal csatákról álmodik? Pál összerezzent és csak akkor pillantotta meg a nagyurat.
- Roppant szeretem ezt a pengét - felelte mosolyogva. - Olyan karcsú, mint egy asszony.
- Csak el ne szeresse tőlem - tréfálkozott Szvetenay. - Különben, tudja mit? Én úgyis öreg ember vagyok már hozzá. Magának adom.
Pál meglepetten nézett a grófra.
- Köszönöm, méltóságos uram. Ennél szebb, nemesebb ajándékot nem adhatott volna nekem.
A gróf a levelekre mutatott:
- Mi újság?
- Semmi különösebb - felelte Pál. - Van itt egy gyászszegélyű névjegy. Gróf Rakonitz Henrik köszöni meg rajta méltóságod részvétét. Én már nem is emlékszem rá, hogy kondoleáltunk neki.
- Hja, tudom már - felelte Szvetenay - a múlt héten délelőtt ön az anyakönyvi hivatalban volt elfoglalva és akkor kaptam meg gróf Rakonitz gyászjelentését a felesége haláláról. Magam írtam meg neki a részvétemet és ezt köszöni meg a névjegyén.
- Eddig ezzel a névvel nem is találkoztam méltóságod levelezésében - szólt Szodoma.
- Nem vagyok vele jobb ismeretségben - felelt a gróf - csak a Jockey Klubban találkoztam vele hébe-hóba, különben ösztönszerűleg kerülni szoktam. Azt beszélték róla, hogy rosszul bánik a feleségével, aki pedig szereti őt és szerelemből ment hozzá feleségül.
- Bécsben lakik ez a gróf Rakonitz?
- Most gyakran van Budapesten - felelte a gróf - úgy hallom, hogy egy táncosnő miatt. A szegény, fiatal grófné talán egészen jól tette, hogy meghalt. A házas élet ...
Egyszerre mosolyogva kérdezte Páltól:
- Mikor is lesz az ön esküvője?
- Még nem tudom - felelte Pál.
(Folytatása következik)