Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem
Másnap reggel korán a tejessel együtt egy sápadt arcú, vörös szemhéjú asszony lépett be a Szodoma lakásába. Kállóné.
Pál zavarodottan ment ki elébe az előszobába. Néhány pillanatig némán néztek egymásra és ezalatt Szodoma csaknem szomorúan vette észre, hogy Kállóné egy éjszaka alatt szinte megöregedett. Jusztina nem volt többé a sikkes budapesti asszony, hanem megtört, idős, csöndes szavú nő, akinek minduntalan könnyek kívánkoztak a torkába és alig tudta visszaszorítani őket. Nem nyújtott kezet Pálnak, csak halkan mondta:
- Sejtettem, hogy Irén magához szökött, de bíztam benne az utolsó pillanatig, hogy talán mégis meggondolta a lépését... Vártam reggelig. Borzasztó éjjelem volt, Pál. Még reggel is áltattam magam, de már akkor a szívem mást súgott és magam sem tudom, megsejtettem mindent, egyesesen idejöttem a maga lakására...
Pál zavartan felelt:
- Irénke késő éjjel jött ... és a védelmemet kérte...
- Nem panaszkodni jöttem - szólt egyszerre Jusztina asszony - erre már nincs idő. Ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. Remélem, ön tudja, hogy mi a kötelessége. Én is tudom a magamét... Irénke egy percig sem maradhat tovább itt. Hazaviszem magammal. Legyen rajta, hogy mennél hamarább elintézzék a dolgukat, hogy Irénke egészen önhöz költözhessék. Én sok boldogságot kívánok maguknak...
Egyhangúan, gépiesen ejtette a szavakat, mintha előre betanulta volna őket. Látszott, hogy uralkodik magán és hogy szeretne már a kínos beszélgetésnek véget vetni.
- Értesítem Irénkét - szólt Pál és valamit akart még mondani, de az asszony heves, határozott kézmozdulattal küldte be Irénkéhez.
- Az édesanyja van itt - mondta Pál.
- Tudom - felelte Irén. - Hallottam a hangját.
- El akarja magát vinni.
- Talán jobb is, hogy elmegyek vele - felelte Irénke. - De ne hagyj soká egyedül. Tudod, hogy minden perc, amikor nem vagy mellettem, megöl engem. Akármit csinálsz, akárhogy gondolkodol is rólam, ne felejtsd el soha, soha, hogy szeretlek és hogy ha elhágysz engem, azt nem élem túl.
Pál megcsókolta Irénkét:
- Tudod, hogy becsületes ember vagyok - szólt.
- Csak? ... Hát nem szeretsz?
- Kis bolondom!
Két kézre fogta Irénke fejét és ellepte a csókok miriádjával.
Isten veled.
- A viszontlátásra mennél hamarább - felelte Irénke
Pál visszament az előszobába.
- A leánya, nagyságos asszonyom - szólt Kállónéhoz - öltözködik és várja önt.
Közben gyorsan felhúzta a kesztyűjét és katonásan, mereven odaállt az asszony elé:
- Engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét és bocsánatát kérjem. Az asszony ránézett Pálra és a szeméből olyan kimondhatatlan fájdalom áradt, hogy az ismét széppé varázsolta sápadt, szomorú arcát.
- Tudom; Pál, hogy egyszer mindennek vége szokott lenni. Én az éjjel eltemettem mindazt, ami még az ifjúsághoz kötött. Elégettem a leveleit, a szobámból kivitettem minden apróságot, ami magára emlékeztet és ami ... most olyan furcsa volna a leányom szemében. Búcsúztam magától és a maga emlékeitől. Életemnek a legszebb perceit köszönhetem magának, ezt nem felejtem el egy pillanatra sem és ezért tudok magának megbocsátani...
*
Pál a következő hetekben java idejét annak szentelte, amit az emberek az élet legrózsásabb elfoglaltságának ismernek. Vőlegény volt. Délelőtt csupa futkosás volt az élete, hivatalokba, kereskedőkhöz, látogatóba, de délután séták vártak rá elhagyott helyeken, összebújások, ölelés, csók.
Sohasem maradtak otthon, mert Irén is, Pál is érezték, hogy Kállóné szenved, gyötri magát és ők mégsem vigasztalhatják. Azonban Kállóné sem maradt a lakásban, folyton házon kívül volt és mindenüvé magával cipelte Lomnicz tanárt, mint valami akaratlan bábot, mint valami hű kiskutyát. Túlságosan tüntetően becézte, dédelgette Lomniczot, hogy a fiatalok ne tartsák egészen szerencsétlennek. Kállóné a csapodár asszonyt játszotta, aki könnyen talál vigasztalót.
Pál maga egészen komolyan látott hozzá, hogy békés, családi otthonát megalapozza. Ez sok lemondással járt, mert egy csomó nagyralátó, lázadó tervéről, ábrándjáról és rögeszméjéről kellett letennie.
Amilyen magasba törő álmai voltak azelőtt, olyan földön járó lett egyszerre a gondolkodása. A háztartás, a megélhetés, a családalapítás gondjai kísértették idő előtt és észrevétlenül hűvösebbé, meggondoltabbá tették. Irénke érezte is ezt, de nem mert szólni. Különben is annyira tele volt szerelemmel, hogy eszmélni is alig tudott.
Cicelle, a különös leány volt a leginkább megijedve és Pál hiába vigasztalgatta, hogy tovább is a házban maradhat:
- Nem való ez nekem - duzzogott Cicelle - de magának se való a házasság, Pubi.
Pál azonban már döntött. Egy napon kék ceruzát keresett elő és a falinaptárának december tizennyolcadiki lapjára határozott vonásokkal fölírta: »Esküvö, délelött 11.«