Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Szini Gyula: Profán szerelem

Szini Gyula: Profán szerelem
Regény
Tizenkettedik fejezet

Pál, mikor fölért a lakása ajtaja elé, ijedten vette észre, hogy a szobájából világosság szűrődik ki. Hirtelenében el sem tudta gondolni, hogy mi történt, Cicelle beteg-e vagy más baj történt.

Az ajtó nyitva volt, ami még inkább megijesztette. Cicelle a konyhán kuporgott, mint valami bosszús macska és nem akar egy szót sem felelni. Pál nem tehetett mást, benyitott oda, ahonnan világosság szűrődött ki.

Kalappal a fején, teljesen felöltözve ott állt a szoba közepén Kálló Irénke.

- Bocsásson meg, hogy ilyen későn zavarom - szólalt meg és minden ízében reszketett. - Meg kellett várnom, Pál ... Az életemről van szó ...

- Mi történt? - aggódott Pál és megfogta a leány didergő kezét. Az anyám ... meg akart verni. Meg kellett szöknöm. És ide menekültem magához ...

Félig ájultan roskadt egy székbe, a teste összegémberedett, a foga lázasan vacogott és egy ideig szóhoz sem tudott jutni a nagy izgalomtól. Pál csillapította, simogatta és eközben - félig mámoros fővel - észrevette, hogy a leány idomai kellemesen megteltek, megértek, szinte kicsattannak a forró, tiszta, egészséges vértől ... És nincs szebb dolog a világon, mint egy haragvó, lázadó szűz ...

- Egy semmiségből támadt a baj - beszélte Irénke könnyek közt, lihegve, zihálva. - Az anyám vacsora közben megkérdezte, hogy mit szólnék ahhoz, hogy Lomnicz tanár feleségül akar engem venni. Özvegy ember, mondta az anyám, jó állása van, diplomája, Pestre fogják áthelyezni.

- Megengedi, hogy cigarettára gyújtsak rá? - kérdezte Pál, aki az átpezsgőzött éjszaka viharából még nem ocsúdott föl egészen. Szüksége volt a megszokott szivarkájára, hogy higgadtabban tudja megítélni a helyzetet, amely - érezte - fordulópont lesz az életében.

- Én - folytatta Irén - eleinte tréfára vettem az anyám szavait és gúnyos megjegyzéseket mondtam a tanár úrra, akit a felesége halála óta őszintén utálok. Az anyám egyre idegesebb lett és egészen komolyan elkezdett faggatni. Én nem tudtam többé uralkodni magamon és megvallottam neki sírva, hogy csak magát szeretem, Pál és csak a magáé akarok lenni. Erre a vallomásra az anyám egészen elvesztette a fejét. Fölugrott, mint az őrült, a vacsorázó asztalról kést ragadott föl, talán meg is ölt volna, ha le nem szaladok az utcára. Az utcán sokáig gondolkodtam, hogy most már mit tegyek? ... Én vissza többé nem mehetek ... És eldöntöttem, hogy idejövök ... Mindenre elszántam magam ... most már nem törődöm semmivel ...

- Tudja-e, hogy mit csinált? - kérdezte Pál és megsimogatta Irénke arcát, amely tüzelt a belső forróságtól.

- Tudom. Alaposan meggondoltam a dolgot. Ne higgye, hogy könnyelműségből vagy pillanatnyi haragból határoztam el magam erre a lépésre ... Hiszen szeretem, Pál!

Pál hallgatott.

- Lehet, hogy elhamarkodottan cselekedtem - szólt Irénke és halálosan aggódva vizsgálta Szodoma arcát. - Talán még várnom kellett volna, mert ha egy fiatal leány maga megy el egy fiatal emberhez ...

Páinak hirtelen eszébe jutott újra mindaz, amit Soledadról, a fizetett szerelmekről gondolt és a csömörről, mit az imént az utca egyik leánya oldalán érzett. Valami makacs, ellenállhatatlan indulat ragadta. Hirtelen szomjas vágya támadt a tisztes, egyszerű, meleg, polgári szerelemre, amelynek ünnepies, nagyszerű fugája - a házasság ...

- Ezután a ballépése után - szólt Pál mosolyogva, tréfásan a leányhoz - csak mi következhetik?

És a leány megadóan, elszántan lehajtotta a fejét.

Pál azonban eldobta a cigarettáját, fölkelt, Irénke elé lépett és meghatottan, férfiasan megfogta a kezét:

- És ha megkérem a kezét, Irénke?

Átkarolta a leány derekát, amely úgy hajlott a karjára, mint a lágy viasz, megfogta a leány fejét, belenézett mélyen a szemébe - amelyből az ártatlanság minden szemérmetlensége lángolt - észrevette a szája vonagló pirosságát, az ínye ingerlő, nedves csillogását, a fogai vakító villogását, a fülcimpája áttetsző bíborát és azt a tűzlángot, amely minden érintésre fölszaladt a leány szívéből a haja tövéig. Az érintetlenség virágillata elszédítette Pált és az ajka görcsösen remegett, epekedett ...

És a csóknak nem akart vége lenni ...

A leány letette a kalapját és ez a mozdulata ezer »igen«-nél többet mondott. Aztán nekiállt teát főzni a gyorsforralón. Míg a víz duruzsolt, folyton csókolóztak. Mikor elkészült a tea, Irénke azt apró csészékbe öntötte, amiket Pál árverésen vett és amik azóta nem is voltak használatban. Laudon tábornok arcképe díszítette ezeket az Alt-Wien porcelánokat és Szodoma szívén végigfutott a nyárspolgári otthon, a biedermeier hajlék minden melegsége, amit régi bútorokból és metszetekből szívott magába ...

Így ünnepelték váratlan eljegyzésüket, amelynek a rögtönzésében, a hihetetlenségében, a meglepetésszerűségében ezer és ezer kedves, apró, meleg öröm lappangott. A gyorsfőzőn készült tea minden csöppje úgy ízlett Pálnak, mint az édes anyatej ...

- Nincs csak egy ágyam. Hol alszol majd?

- A széken.

- Ohó. Én alszom a széken. Te pedig az ágyban.

De hirtelen elkomolyodott Pál és szólt:

- Ha akarod, behívom Cicellét, én pedig belefekszem az ő ágyába.

A leány halkan felelte:

- Ahogy akarod ...

Pál akkor már csak egyet akart. Kulccsal bezárta az ajtót. Irénke nem tiltakozott.