Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Szabó Dezső: A falu jegyzője
Valók, életszerűek-é a regény alakjai? És ha élnek, honnan veszik ezt az életet?
Valószínű, hogyha a pszichológiai iskola valamelyik híve szemlét tartana ezek felett az alakok felett, sokszor fejcsóválásra kényszerülne. - Túlzás, karikatúra, groteszk, lehetetlenség - hangzanék fel sokszor ajakán. És középiskolai gyáriparunk valamely sikerült zsengéje - éppen azzal a mosollyal, mellyel egy idő óta Jókait szokták levéleményezni - így berregne mutatványt tanárjából: - A Falu jegyzője rossz regény, mert alakjai képtelenek: Vilma például egészen angyal, Rétyné egészen ördög, már pedig az életben etc. -
Nincs kellemetlenebb valami, mint az művészietlen eljárás, mellyel utóbbi időben a regény értékét tisztán a lélektani kritériumon keresztül határozzák meg. Kis soha nem élt filológusok futnak a nagy alkotásokhoz s apró lélektani collstockjukkal felmérik a mű valóságát. Olyan jó honcsok az ilyen »szempont«, rá lehet kuporodni s ítélni onnan eleveneket és holtakat. Az ilyen szempont a faláb, minek segítségével a filológus én détails kritikussá kunkorodik fel. Átélted-é az emberélet sokféleségét? Átsejtetted-é valaha az élet rettentő mitológiáját, hogy ki mered mondani a lehetetlen szót?
Valóban, sem a regény eredete, sem e műfaj története nem jogosítnak fel arra, hogy tisztán lélektani tanulmánnyá szegényítsük a regényt. A lovag, pásztor és polgári regény - a regénnyé lett eposz e három formája - mindenek előtt érdekes mesével akart beszélni az érzelemhez és a képzelethez. Érdekes, hogy a 15-ik és 16-ik századnak eme regényformái fantasztikusabbak, képtelenebbek, mint a virágkor eposzai. A nagy eposzok relatív realizmusa onnan van, hogy e kor harcos arisztokratái élték az eposz életét. A regények már a szalonokba finomult főurak, vagy a városi polgárok számára írattak. A világot nem ismerő, helyhez kötött, szűk körben élő emberek a regényben sétálták meg a világot. A mese rendkívüli bonyodalma vitte őket keresztül az élet sokféleségén. A regény az örök gyermeket táplálta az emberben: ki lelkesedik és borzong, kinek könnyekre és heroizmusra van szüksége. Kívánt ám az olvasó valami valószínűséget a regénytől. De nem a megtörténő világ valóságát, hanem azt, ami bennem és benned van: az irgalom, az igazság, az emberszeretet fatálisan szükséges valóságát.
A regény a 17-ik és 18-ik században - mind több és nagyobb kivétellel - megmarad mindenekelőtt mesének. És fokozatosan tökéletesedő pszichológiája csak fokozza a mese életszerűségét. Még az olyan regényt is, mint a Princesse de Cléve - hol a mese jelentéktelen a lelki fejlődés mellett - semmi esetre sem nevezhetjük a mai értelemben lélektani regénynek. Ez a regény annyira átélt élet és annyira belesodor ebbe az életbe, hogy egy percre sem merül fel az a bántó, művészietlen tudat, hogy »tanulmányt« olvasunk.
A 19-ik század Obermannjai, Adolphejai (az úgynevezett roman personnel) kezdik a regényt tisztán lelki analízissé tenni. Kezdődnek azok a hosszadalmas viviszekciók, melyeknél igen sokszor kérdezni lehet: költészet, művészet-é ez? A regény első sorában fellép egy úr s nekem tudnom kell, hogy a regény utolsó soráig kérlelhetetlenül analizálni fogja magát. A világ eseményei csak alkalmak az önelemzés folytonosságára. Nem szeret, nem akar, nem tesz, egyszóval: nem él, hanem kísérletez önmagával. És tudjuk, hogyha ilyen befelé nézésbe, önanalizálásba bódulunk, mennyire eseménnyé növi ki magát minden vércsepp mozgása, minden homályos képzet előnkbe lebbenése. És hogy ebben a folytonos magára figyelésben - éppen mert apriori szándékos kísérlet - mennyire hazuggá tesszük önmagunk világát. Mert megfigyelt énünk már nem igazi énünk. A Fieldingek, Richardsonok becsületes mesterember regényei mennyivel inkább művészet. Becsületes szándékaikon keresztül azt adják, mit az élet szemükbe rémített, mitől megijedtek, vagy sírtak. Vagy azt, amivel megindítani akartak. Pedig a Sénancouroknál, Constantoknál hatalmas intelligencia és tényleges átélés még ellensúlyozza az analízis művészietlenségét.
A »pszichológiai regény«, a regény, mint tisztán lélektani tanulmány, ez az irodalmi monstrum a Renan-Taine tudástól részeg korának az idétlenje. Annak a kornak, mely azt hitte, hogy a világnak az a célja, hogy öntudattá legyen. (I. Renan: l'Avenir de la science.) Első feladattá lesz a lélek tanulmányozása, mely minden tett forrása, hol a világ tudattá lesz. A regény is alkalmazott lélektan lesz Taine kedves filozopterének, Bourgetnek a kezében.
Bourget - koncentráljuk megvetésünk egy szóba - megcsinálta a regény filológiáját. A művészet doktori értekezés lett. Úgy gyűjtjük a lelki tényeket, mint a bogarakat. Mikor van annyi, hogy egy 400 oldalas könyvre elég, regénnyé szortírozzuk őket. Micsoda homunculusokat látsz magad előtt vánszorogni, hogy rajtok bűzlik a Bourget lombikjának a szaga. Élet, művészet: sehol. Öltözet, fiziomia, tanulság, jóakarat, probléma, megoldás.
És ne hidd azt, hogy az az úr vagy asszonyság, aki a regény első lapján eléd bukkan, anyaszülte élőlény, ki nyom 60 vagy 70 kilót és ember elmondhatatlanul sokféleképp. Nem: az egy lelki probléma, mely azért született, hogy 400 oldalon át analizálják s akkor megoldják. És a megoldás holtbizonyosra be fog következni. Mert ezekben a megoldásokban a Sherlock Holmes féle kalandok naiv svindlije van. A probléma és a megoldás egyszerre születnek az író fejében s az út a kettő között azután komponáltatik. Nem a közbeeső események hozzák létre az eredményt. Kiálthat az élhet bármit, az eredmény szüli az előzményeket. Ez a tiszta »pszichológia« valami teljesen élettelen embergeometria. Tessék elolvasni Anatole France: Histoire comique (nem igazi France féle regény), Zola: Thérése Raquin, Tolsztoj: Feltámadás és Hugó: Les Misérables c. regényét. Mind a négyben van egy azonos jelenet: X átgyötrődik egy éjszakát a lelkiismeretével. E regények között a leglélektanibb a France-é, a legromantikusabb a Hugóé. És mégis: a többit olvassa az ember, az Hugóét éli, a bőrében érzi. Mert az élet nem pszichológia, mint ahogy az ember nem csontváz. A művészet nem analízissel demonstrálja, hanem szuggeszióval ráéleti az életet.
És azután az élet nemcsak a lélektani valószínűségek valósága. Hányszor döbbent meg az önmagunkban elénk toppanó meglepetés: hát ez is én vagyok? És vannak végzetszerűen ördögemberek és hősiesen vagy együgyűen, de megronthatatlanul angyali lények. A művészetnek, az egész életnek nincs-é joga visszaadni az élet valószínűtlenségeit is?
Egész regénykritikánkon uralkodik a lélektani szempontnak ez az elfogultsága. Ez tett még egy olyan széles látású elmét is, mint Péterfy, igaztalanná Jókai iránt. Ki nem tiszteli Kemény nagy, komoly tehetségét? De regényei csak kísérletek, küzdelmes próbálgatások. És ez a szempont e különböző értékű töredékeket elvakult túlzással emelte a magyar regényírás mástól megközelíthetetlen csúcsára. És minden dicséret, mivel Keménynek áldoztak, egy könyöktaszítás volt Jókai művészete ellen. Lelkünk naiv szerkezete a népmese kútja, hol a róka csak úgy jöhet felszínre, ha a másik vödörben találunk egy áldozatot. Így vonatott el a kellő figyelem a Falu jegyzőjétől is, melynél nagyobb esemény nincs a magyar regényirodalomban.
Eötvös is él alakjaiban a művésznek most már alig vitatható jogával: hogy koncentrál, nagyít, absztrahál. Az ő alakjai is általában a jó és rossz képviselőivé különülnek. De a jó és rossz eme dualizmusának éppen mély lélektani alapja ad jogot a művészetben. Mindig mindnyájunkban van nép és gyermek. A népköltészet, a gyermekmese kedvenc alakjainak szájában minden szó arannyá, a gyűlöltek szájában varangyosbékává lesz. A naiv életet annyira magával ragadja a mese élete, hogy ő is beáll a szereplők közé. És úgy igyekszik eldönteni a küzdelmet, hogy a szimpatikusra rászeret minden jót, elleneire rámázol minden bűnt. Így elégülhet meg az az irgalmassági szükség és az abszolút igazság szomja, mely többé-kevésbé mindnyájunkban ott lappang. A regény ezt a dualisztikus küzdelmet különben is az eposztól örökölte. És éppen e küzdelem művészi átélésében van az irodalom óriási érdeme az ember emberré nevelésében. Majdnem mindnyájunkban, kik szerényen csemcsegjük a mindennapi életet, kiknek minden perce kiegyezés: van egy bújva élő felsőbb énünk, mely intransigensül nemes, hősiesen szánakozó, megvesztegethetetlenül igazságos. Ezt a nemesebb ént élhetjük meg az elkülönített jó és rossz harcában. Az élet vegyessége kétségekkel bénítja tettünket: itt az abszolút igazság hitével állhatunk csatasorba. Ez a felfogás a legmélyebb valóság: a naiv ember-lélek nélkülözhetetlen ős valósága.
És minden egyszerűsítés dacára: Eötvös alakjaiban igen sok a realizmus. Mert Eötvös gyökér tehetsége: a minden jóságot megélő, minden szenvedéssel együtt rezonáló szimpatikus képzelet. Az a képzelet melynek megindító, kialakító ereje: a szánalom. Mellyel magunkra éljük az összes szimptómák pontosságával szeretetteink betegségét és elszenvedjük, a szenvedők egész életét. Innen van az, hogy Eötvös sokkal részletesebb valóbb rajzát adja azoknak, akik jók és szenvednek, mint azoknak, akik uralkodnak és gonoszok. Ezért van, hogy Tengelyi, Erzsébet, Ákos apró jellemvonásaikkal ismerősekre emlékeztető egyének. Még Viola sem az elvont népszenvedés. Réty pedig - a regénynek talán legsikerültebb alakja - egy mindenütt feltalálható, igazi magyar társadalmi alak. Igen közel áll hozzá Kislaky. Míg a Macskaházyk, a Nyúzók, Réthyné etc. csak sötét ábrák, fekete sziluettek. Belső részleteik rajzát nem látjuk, csak külső mozgásaik bántanak szomorú-nevetséges karikatúrában. Mert ez a nemes szívű művész az ördögöt csak meglátni tudta, nem megélni.
Ennek a szimpatikus képzeletnek köszönhetjük a regény részletező realizmusát. Ha valaha megírják a magyar irodalmi reálizmus történetét, ez a regény lesz az első nagy stáció. Ezért a szimpatikus képzeletért, mely a művészetet egy magasabb szociális életté teszi, példa és áldás ez a regény a magyar életben.