Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Szabó Dezső: A falu jegyzője
Ellene küzdve, vagy vele sodorva: kiúszhatatlanul benne vagyunk a világ uralkodó érzés és gondolat áramaiban. Melyik az a világirodalmi áram, mely magával hordja e regényt?
A regényben - és általában Eötvös művészetében - két egymásra következő kor sokszor éles elkülöníthető hatását látom. Az egyik a 18-ik század második felének érzelmes, erkölcsi irányú költészete, a másik a 19-ik század első felének lázadó, demokratikus romanticizmusa.
Az első hatás alatt a Richardsonok, Goldsmithek sok sírású becsületes regényeire gondolok, A regény már ezeknél is a belső világ regénye. Szerény előkészítője a későbbi romantikus felfogásnak. Szerény, mert a belső világ, az egyén még csak mint menedék és vigasztalás szerepel, nem mint a társadalmat forradalmi úton javító princípium. Az egyén meghajlik a hagyományos erkölcsi és vallásos elvek előtt, sőt a keresztény világnézetet éli diadalmassá. Bármily bonyolult legyen is a cselekvény, a legfontosabb események azok az érzések és morális reflexiók; miket az élet kivált az egyénben. Erényes hőseik oly mohón erényesek s oly fáradhatatlan erkölcsi reflexiókkal kísérik szenvedéseiket, hogy az ember gyanúba fogja őket: nem volnának-e ezek boldogtalanok, ha kevesebbet szenvednének s erényük nem volna annyiszor próbára téve? Voltaképpen nőies, negatív lelkek ezek. Szükségük van a világ bűneinek sötét hátterére, hogy halvány valójuk valóvá látszódjék. És mégis: ezek a síró, tűrő lelkek az akkor kezdődő nagy társadalmi forradalom első étapjai. Ezekben történik a belső megalapozása annak az elvnek, mely az egyént teszi a társadalom megváltó princípiumává.
És valóban igen sokszor Fielding, Richardson, Goldsmith alakjai merülnek fel a regény olvasásakor. Swiftet Eötvös semmilyen tulajdonsága fel nem idézheti s csakis véletlen ötlet hozhatta nevét Péterfy pennája alá. Swift és Eötvös oly teljes különféleségek, hogy még az ellentét sem asszociálhatja egybe őket: Minden összevetés csak a tagadó megállapítások meddőségét leltározná. Az öreg wakefieldi lelkész az, kinek sorsa Tengelyi sorsával, jelleme Vándory jellemével igen sok rokon vonást mutat. Az apró női hibák közt is jóságos Erzsébetnek pedig édes testvére a wakefieldi lelkész felesége. Vagy nem rokona-e Vándory Fielding Abraham Adamjének (The adventures of Joseph Andrews) Vilmának csak a körülmények hiányzanak, hogy Paméla vagy Clarissa legyen és Ákos nem igen engedne lelki nemességben Grandissonnak. [* ]
A másik hatás Eötvös korának forradalmi romanticizmusa. Az egyén abszolút mértéke lesz az igazságnak. Descartes destruktív mondata végső következményében így alakul ki: így érzem, így igaz. A kalandos és rablóregények társadalmi jelentőségűvé nemesülnek. A bűnt az egyént ölő társadalom tragikumának tüntetik fel. Renzo (Manzoni); Caleb William (Godwin), Rob Roy (Scott) etc. sőt Vulpius Rinaldója is előkészítő alakok ahhoz a romantikus típushoz, mely először talán legjellemzőbben - Moor Károlyt sem felejtve - Kleist Henrik Michael Kohlhaasában lép az irodalomba. Az egyén minden eszközzel érvényesíti szubjektív igazságát a társadalommal szemben. Mert nem a tett, hanem a tett alapjául szolgáló egyéni érzés adja meg az erkölcsi értéket. Az egyénnek minden áron szabadulnia kell a társadalom fertelméből. És az is megváltás, ha a bűn árán szabadul. Innen a nemes lelkű zsiványok hosszú sorozata. Ezt az irányt tetőzi be a 19. század nagyszerű eposza: Les Misérables.
Ugyanazon évben, melyben a német Willkomm hangzatos című regényében (Weisse Sklaven, Die Leiden des Volkes) szavalja a nép bajait, jelenik meg a magyar nép regénye. A bűn itt is a vétkes társadatom tragikuma. A romantikus lázongás leginkább a folyton kiharapó szatírában érzik. Romantikus típus Viola és különösen Zsuzsi, ki megmarcangolt szívét rettentő átkokban veri a társadalom szemébe. Macskaházy, Nyúzó, Rétyné etc. a bűnös társadalom romantikus valóságai.
És e két elem összevetésénél érdekes megállapítani: Eötvös nem születés, nem vér szerint romantikus. Igazi énje szerint a 18. század érzelmes »szép lelkei« közé tartozik. A romanticizmus benne a felgyűlő elkeseredés, az igazság haragja. De nem a látásnak, az érzésnek, a képzeletnek született formája.
A romantikusoknál a regényt teljesen az író szubjektivitása teremti meg. Az apró valóságoknak epikai nagyságot ad az abszolútot kereső egyén lázas látása. Az író úgy keresi a problémák megoldását, hogy óriássá nagyítja magában az embervilágot. A szereplők, az események túlterjednek önmagukon s az egész emberélet nagy kérdései hallszanak ki belőlük. Nagy vonásokkal felrajzolt lehetetlenségek ezek, melyek mégis az élet esszenciáját fejezik ki. Eötvösnél - mint 18. századi társainál - mindig gondosan megőriztetik a párhuzam az érzés vagy reflexió és a valóság adatai között. Az egészből kiárad az általános tanulság, de a szereplők megmaradnak szerény kis önmaguknak, soha sem Prométheuszok. Nincs meg bennök a mindent magában foglaló szimbólum tragikus ereje. De egyszersmind valószerűbbek is.
Nem a képzelet hiányzik Eötvösben. Meglátjuk, hogy Eötvös gyökér-tehetsége éppen a képzeletnek egy bizonyos faja. A lelki forma, a temperamentum az, mely Eötvösnél nem romantikus. A 18. század második felének félénk szubjektivitása az övé, mely habozva áll meg a tett előtt s csak érzéseiben, reflexióiban mer igazán élni. Innen van, hogy ez a regény - Eötvösnek legmerészebb tette - minden romboló szatírája, forradalmi kiszólásai dacára - nem forradalmi munka. Felveti a nép szenvedésének setét problémáját és mi a megoldás? A főbűnösök meghalnak, a fő jók összeházasodnak s majd holnap is megleszünk valahogy. Mint a melodrámát befejező házasságoknál, szinte elfelejtjük, hogy a függöny legördülése után is kell haragudni valamire, ami nem múlik el a darabbal. Az egyén Eötvösnél még nem izmosult az új megváltás szimbólumává. Viola csak áldozat, de nem tragikus hős, figyelmeztető és nem megváltó példa. És ez a nagy különbség közte és Jean Valjean között. Eötvös - minden helyzet romanticizmusa dacára - a Saint-Preux-k és Wertherek közé tartozik, kik nagyon sokat éreznek és elmélkednek és - talán éppen ezért - a tett még fájdalom és kétség számunkra. Hiányzik belőlük a romantikus én gőgös abszolút hite.
[* ]