Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Szabó Dezső: A falu jegyzője
Most írok róla, mikor felújult gyermek könnyeim még friss melegséggel hullanak a regény lapjaira. Nem leszek objektív? Mit jelent ez? Hogy nem fogom követni a céh-filológusok objektivitási clichéjét? Nem fogom gondosan kicirkalmazni, hogy 33'3 percentben a közvéleménynek, 33'3 percentben ellentmondóimnak és ugyanolyan arányban nekem van igazam? És nem fogom megállapítani, hogy ez a nesze neked is keverék igazság az »új«, az egyedüli szalonképes igazság? Pedig talán ez kiadósabb módszer volna. Ha az emberek közé mész, magadra kell hazudnod őket, hogy eltűrjék, hogy egy picikét magad maradhass.
Pedig az igazság a leglírább líra. Az embertörténet markos igazságok kötélhúzása volt: hol egyik, hol másik végre rángatták az emberiséget. És nem igazság-e az, amit pihegőn, áldozatkészen, fájdalmasan érezünk magunkban? Vagy távolabb áll-é az ember a művészet megértésétől, ha mindenki életét magában érzi lüktetni?
Talán 12-14 éve nem olvastam ezt a regényt s most egy kedves betegség újból kezembe adta. És újból éreztem azt, mit - minden esztétikai erudició dacára - a legnagyobb művészi hatásnak tartok. Azt a nagy belső ölelést, mellyel magunkhoz szorítjuk az élet minden kitagadottját. A gyermeki meleg eláradást, mellyel a gyermek a megbántott elé dobja magát. És hiszi, hogy felbuzgó akarata, szánalma, fenyegető öklecskéi abszolút védelem és igazság az egész gonosz világ ellen. A szép első java, hogy gyermekké és hőssé teszi az embert.
És milyen nagy igenlés ez a környezet a magyar népnek erre a szomorú eposzára. Mindenünnen Eötvös igazsága kiált felém lázítóan, kétségbeesetten. Ugyanazok a bűnök, ugyanazok a szenvedések. Mit gyógyított ez a hatvan év? Mind itt vannak: a szerencsétlenek és az infámisok. És a szemét, az ízléstelenség, minden nyomorúság. Apró ötven percentes gazemberek visszafojtott lélegzetét, fogcsikorgását hallod. Ha egy tiszta gondolatot, egy nemes lépést mersz, kis ember-pocséták freccsennek rád egész szemétjükkel, mérges irigységükkel. A szomorú várost szomorú falvak veszik körül. Itt laknak azok, kik kenyeret tépnek a földből, pálinkát isznak, adót fizetnek és katonát nemzenek. Időnként hozzájuk jönnek honunk apjai és voks-ürgét öntenek ki belőlük pálinkával és hazugsággal... Nem lehetsz-é hálás a művész iránt, ki átzokogtatja rajtad az irgalom, a szeret, az igazság illúzióit?