Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Réti Ödön: Zorka

Réti Ödön: Zorka
Regény
VIII.

Éjjel volt; csöndes, csillagos éj borult a pihenő városkára. Erdőssy a Tisza partjára álmodta magát. Csodálkozva nézte a víznek zöldesfekete színét. A folyó, mint egy óriási, hideg kődarab, mozdulatlanul pihent medrében. Ő borzadva nézte, aztán hirtelen a szívébe nyilallt valami. Felébredt.

A városház tornyában pedig másodszor szólalt meg a heves, idegreszkettető tűzjelzés. - Tűz van, kiáltotta valaki az utcán s arra, mintha felelet lett volna; vörös világosság tört az ég felé.

Erdőssy észrevette, hogy füst tódul be a szobájába. Az utcán zajos futkosás, kiáltozás.

- Tűz van, tűz van!

Hallotta, hogy a házbeliek is felriadtak. Kirohant a folyosóra. Végigfutott a folyosón és feltépte a szállásadója ajtaját. A család feje, egy kövér fűszeres föl és le futkosott a szobában. Két kis gyermek görcsösen anyjuk ruhájába kapaszkodott és reszketve sírt.

- Ne fogd meg a kezemet, engedjetek el! - kiáltozta a fűszeresné rémülten.

- A részvények a kulcs, a kulcs! - kiáltott a férje. Mikor meglátták Erdőssyt, nyugodtabbak lettek egy pillanatra. - Jaj tanár úr - siránkozott az asszony.

- A házam ég - dadogta a kereskedő s köhögni kezdett.

- Megfulladunk - panaszkodott a felesége s gyermekét igyekezett beburkolni egy ágyterítőbe. Erdőssy a másik gyermeket öltöztette fel gyorsan.

- Ne féljenek, - bíztatta őket - csak a füst ...

Köhögni kezdett. Megfogta a gyermek kezét és maga után vonszolta. Az asszony a másikat ölbe kapta s utánuk futott.

- A részvényeim! a kulcs! - kiáltozott a kereskedő s rázni, öklözni, rugdosni kezdte az íróasztal egyik fiókját.

Erdőssy visszajött érte. - Siessen, ha nem akar megfulladni - kiáltott reá. - Ne féljen csak a tető ég!

- A tető - nyöszörgött az ember és nem mozdult.

- Emma! - kiáltotta kábultan. Erdőssy kivonszolta magával.

- Oh Istenem - sopánkodott a fűszeresné, míg átvezették a túlsó sorra Virágékhoz, akikkel atyafiságban voltak.

Ott a kapu előtt megállt az egész család és sírva néztek vissza az égő házra.

Az utcát zajongó tömeg lepte el. A háztető recsegve-ropogva égett. Izzó lángnyelvek kapdostak az ég felé. Amint az első vízsugár belesistergett a tűzbe, vastag, sárga füstfelhő támadt a nyomán. Az első vízsugarat sípoló zubogással nyomon követte a második, a harmadik. És csakhamar lehetett látni, hogy a tűz és víz csatájában melyik lesz a győztes. A fűszeresék magukhoz tértek az első ijedelemből. A tömeg egy része gondosan titkolt bosszankodással látta, hogy a padlás nem ég be; szél nem kerekedik, a tűz a szomszéd házba sem kap bele. Nem! Semmi komplikáció. A tüzet szerencsésen eloltják ...

Erdőssy hajléktalan maradt. Ennek köszönhette aztán, hogy olyan lakást kapott, amelynél kedvesebbet már nem is kívánt magának. A kis Milovanov Milánáéknál kapott szállást.

A negyedik osztálybeli leányok még mindég a tűzről beszéltek megtörtént és elképzelt részleteket, mikor Erdőssy órára ment közéjük. Amint belépett a terembe, egy csillogó tekintet tapadt az övéhez: Zorka üdvözlete, azután látta meg Oroszi Vilmát aki úgy nézett reá mintha soha nem is látták volna egymást.

Szünet alatt a kis Milanával találkozott Erdőssy a tanári tanácskozóban. A leányka arca sugárzott a boldogságtól. - Aztán maradjon nálunk a tanár úr örökké - mondta hízelkedve. - Óh be jó lesz, megyek megmondom Zorkának is. Vidáman elfutott. Erdőssy elpirult s zavarba jött a bennlakó kisasszony titkos oldalpillantásától. A tanítónő arcán finom mosoly jelent meg.

- Ez a leány valóságos rabszolgája ennek a Zorkának, - mondta - szinte imádja őt, de ez nem csuda, hisz aki csak közelébe kerül annak a remek leánynak, mind nála felejti a szívét ...

Olyan szendeséggel mondta ezt a bennlakó kisasszony.

Én csodásan felvidulok, ha reá nézek; karcsúbb, fessebb termetet, mint az övé, életemben sem láttam s a szemei? Mit csinálnak ezek a szerb leányok a szemeikkel? Honnét az a hipnotizáló erejük? Ha férfi lennék, őrülten bele tudnék szeretni - mondta epedő mosollyal egybekötött fátyolos tekintettel.

Mély, behízelgő hangja volt e nőnek, mint egy violoncellónak, de Erdőssy félt tőle; ha hallotta, úgy érezte, mintha valami émelyítően édeskés orvosságot kellett volna bevennie.

Barátságos szobácska volt, amit Erdőssy Milovanovéktól bérbe vett. A ház gazdája úgy bánt lakójával, mint kedves vendéggel, a jóságos arcú háziasszony kitalálta minden gondolatát, szerető édesanya sem bánhatott volna vele jobban. Milana pedig boldog volt. Órákig elült tanárja szobájában, feladatait ott készítette, majd együtt játszottak bohókás játékokat, hangos kacagásukkal derűssé téve a házat.

Erdőssy hálás akart iránta lenni; hisz mióta náluk lakott, új élet kezdődött számára.

(Folyt. köv.)