Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Réti Ödön: Zorka
Már majdnem egy hónap múlt el március tizenötödike óta. A nap nyári meleget sugárzott a városkára. Egyhangú csend volt az utcákon, a tanulók, akik némi élénkséget adtak volt neki, már rég hazamentek az iskolából.
Erdőssy szobájának kellemes félhomályában pihent a pamlagon. Dolgozni valamit, nem volt semmi kedve. Zorkára gondolt és ez elég szórakozást nyújtott neki.
Gyermekes lelkifurdalásait elseperte a folyton növekedő vágyakozás. Szeretett és szerettetett: ezt tudta s reménykedve tekintett a jövőbe. Zavartalan élvezte az ideális első szerelem bűbájos édességét.
- Zorka - mondogatta sokszor s karját az ajtó felé nyújtotta - ahonnét a kedves leányt képzeletében látni jönni vélte ...
És egy ilyen pillanatban nyílt az ajtó s egy nő lépett be nesztelen lépésekkel.
- Zorka!
- Jó estét tanár úr!
Oroszi Vilma volt.
Felugrott a pamlagról s a leány elé lépett.
Egy írást nyújtott át neki, sűrűn teleírt nagy ívet. Aztán egy levelet keresett elő könyvéből.
- Az igazgató úr küldi, - szólt - kéreti a tanár urat, hogy a jegyzőkönyvet tessék elolvasni s ha nincsen ellene semmi kifogása, tessék aláírni.
Erdőssy feltépte a borítékot. - Kedves kollega úr! - olvasta - Kérem legyen szíves a jegyzőkönyvet türelmesen végigolvasni és hitelesíteni. Amint látni méltóztatik, a történelmi térkép kérdése teljesen a tanár úr kívánsága szerint fog elintéztetni...
- Most pedig engedje meg kedves kollegám, hogy egy alázatos kéréssel forduljak önhöz, tetszik tudni: említettem tegnap, hogy az a szemtelen kosztadó asszony másodszor kéri, amit már egyszer kifizettem neki. Írásom nincs, mit csináljak? Ismét tehát rendkívüli kiadás. Végtelenül restellem, hogy a kedves kollega úrhoz kell fordulnom, de talán nem veszi rossz néven, ha néhány koronát kölcsön kérek. Kérem szépen a tanár urat, szíveskedjék a húsz koronát papírpénzben egy borítékban átadni e levél vivőjének.
Erdőssy a levélíró kívánsága szerint egy bankót borítékba csúsztatott, óvatosan, hogy a leány ne vegye észre ...
Aztán kezébe vette a jegyzőkönyvet.
Oroszi Vilma közelebb lépett hozzá. - Olyan fáradt vagyok, - mondta szomorúan - megengedi a tanár úr, hogy leüljek?
Erdőssy kissé megszégyenülten tolt eléje egy széket.
- Tessék, üljön le! - mondta oly ridegséggel, hogy maga is elcsodálkozott rajta.
Egyszerű, kissé kinőtt ruhájában szoborként állt előtte a leány. Ruhája mintha rá lett volna öntve, tisztán mutatta kifejlett idomait.
Erdőssy észrevette, hogy feltűnően telt keble s széles, gömbölyű csípői vannak.
- Miért nem ül le, ha fáradt? - kérdezte. - Üljön le, ha fáradt! - ismételte zavartan, tekintetét le nem véve róla.
- Köszönöm, de azt hiszem nem illik leülnöm, ha a tanár úr áll - szólt a leány alázatos hangon, finom gúnnyal.
- És a tanár úr haragszik reám ... azt hiszem nem akarja...
A lenyugvó nap sugarai keresztültörtek a függönyön s a leány arcára estek. Szemei be voltak esve, sötét karika árnyékolta őket, ami még feltűnőbben mutatta a szemek különös csillogását. Orrcimpái mintha remegtek volna...
A nap sugarai okozzák, - gondolta Erdőssy.
- Miért haragudnék én magára? - mondta udvariasan. Aztán leült s a jegyzőkönyvet kezdte olvasni.
A leány a keskeny asztal másik oldalán, melléje ült.
Csönd lett.
Erdőssy érezte, hogy a leány térdei érintik az övét. Odább akart húzódni, de nem mozdult, csak mutatta, hogy nagyon el van mélyedve az olvasásban. Még mindig a bekezdésnél tartott; egy betűt nem értett abból amit olvasott. Úgy érezte, ismét közelebb vannak térdeik.
Most már nem gondolt arra, hogy visszahúzódik, azt sem tudta biztosan: kettőjük közül ő, vagy a leány jött-e közelebb. Térdeik valósággal összepréselődtek. Torka elszorult.
- Mi történik velem? - mondta magában.
Hangosan felsóhajtott.
- Fel kellene kelnem, meg kellene mondanom ennek a leánynak, hogy menjen, menjen azonnal! Megkérdezni, hogy miért jött ő ide. Éppen ő. Vagy nem talált az igazgató mást, akivel üzenetet küldjön? ...
De nem kelt fel. A leány mintha véletlenségből történt volna, egész testével közelebb hajolt.
- Pardon, - suttogta - úgy elálmosodtam.
Odább húzódott, de Erdőssy egy pillanat múlva megint érezte lábának tapogatódzó, remegő súrlódását.
Szíve hangosan dobogott s egész teste remegni kezdett.
- Elolvastam, - szólt erőt véve magán - most aláírom a nevemet. - De nem mozdult.
- Ide tessék írni, - mondta Oroszi Vilma reszkető ajakkal - az igazgató úr ezt a helyet mutatta ...
Ujjával mutatta azt a helyet. Bal karját tanárja székének a támlájára nyugtatta.
- Köszönöm, tudom - felelt Erdőssy, miközben érezte a nyakára ereszkedő meleg puha kart.
Öntudatlanul hátra vetette fejét s a leány karját erősen odaszorította a szék támlájához.
Forró leheletet érzett nyakán; arcát kéjesen cirógatta néhány elszabadult hajszál.
Tétovázó tekintettel nézett szét a szobában ...
A nagy ruhaszekrény csöndesen állt helyén, mintha mondta volna: tőlem ne félj ...
A vaskályha sötéten húzódott meg a sarokban; egy függőleges fényvonal adott neki csekély élénkséget.
Erdőssy talán most látta meg először a kályhán levő félmeztelen női alakot, mely lefelé egy akantusz levélben végződött.
A leányra nem mert nézni. Lopva pillantott a mellettük álló pamlagra, mely puha, tarka szőnyegtől betakartan, csábítóan kínálkozott. A szőnyeg piros foltjai, mint egy-egy tüzes szem integettek feléje; az óra szabályosan lengő ingája gúnyosan mondogatta: igen, nem, igen, nem ... aztán mintha gondolt volna valamit, komolyan megszólalt: egy!
- Istenem, már fél hét - sóhajtotta a leány s lassan, vontatott mozdulatokkal felkelt.
- Az ám - szólt Erdőssy sietséget tettetve, még nem is írtam alá. - Tintát, tollat vett elő s aláírta nevét.
A leány pedig ezalatt leült a pamlagra s fejét bágyadtan hátra hajtotta. - Ah milyen meleg van itt - mondta s szemeit lassan behunyta.
Erdőssy mellette állt lüktető halántékkal. A papírost alig tudta tartani, annyira remegett a keze. Letette az asztalra.
Lábujjhegyen az ajtó felé indult. - Mit csinálok? - kérdezte magától. Egyszerre Zorka jutott eszébe.
Hirtelen mozdulattal az ajtóhoz lépett és sarkig kitárta.
Villámgyorsan ugrott fel a leány s rémült pillantással meredt a folyosóra. Aztán Erdőssyre gyűlöletteljes tekintetet vetvén, felkapta az asztalról a jegyzőkönyvet.
- Melege volt, azért nyitottam ki az ajtót - mondta Erdőssy mentegetődzve, de nem mert a leány szemébe nézni.
- Köszönöm - felelt Oroszi Vilma s kifelé indult.
Az ajtóban megállt. - A szemembe esett valami - mondta elfordulva. Kis batiszt zsebkendője alig tudta felfogni hirtelen kicsordult könnyeit. Aztán folyton háttal fordulva Erdőssy felé, a tükörhöz ment: arcát gondosan letörülgette, szempilláit megigazgatta s szó nélkül távozott.
Erdőssy bosszúsan, szégyenkezve járt szobájában föl és alá.
Csak mikor nyugodtan tudott gondolkozni, értette meg, hogy mily veszélyből szabadult meg. Hálát adott Istenének ...