Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Réti Ödön: Zorka

Réti Ödön: Zorka
Regény
VI.

Már majdnem egy hónap múlt el március tizenötödike óta. A nap nyári meleget sugárzott a városkára. Egyhangú csend volt az utcákon, a tanulók, akik némi élénkséget adtak volt neki, már rég hazamentek az iskolából.

Erdőssy szobájának kellemes félhomályában pihent a pamlagon. Dolgozni valamit, nem volt semmi kedve. Zorkára gondolt és ez elég szórakozást nyújtott neki.

Gyermekes lelkifurdalásait elseperte a folyton növekedő vágyakozás. Szeretett és szerettetett: ezt tudta s reménykedve tekintett a jövőbe. Zavartalan élvezte az ideális első szerelem bűbájos édességét.

- Zorka - mondogatta sokszor s karját az ajtó felé nyújtotta - ahonnét a kedves leányt képzeletében látni jönni vélte ...

És egy ilyen pillanatban nyílt az ajtó s egy nő lépett be nesztelen lépésekkel.

- Zorka!

- Jó estét tanár úr!

Oroszi Vilma volt.

Felugrott a pamlagról s a leány elé lépett.

Egy írást nyújtott át neki, sűrűn teleírt nagy ívet. Aztán egy levelet keresett elő könyvéből.

- Az igazgató úr küldi, - szólt - kéreti a tanár urat, hogy a jegyzőkönyvet tessék elolvasni s ha nincsen ellene semmi kifogása, tessék aláírni.

Erdőssy feltépte a borítékot. - Kedves kollega úr! - olvasta - Kérem legyen szíves a jegyzőkönyvet türelmesen végigolvasni és hitelesíteni. Amint látni méltóztatik, a történelmi térkép kérdése teljesen a tanár úr kívánsága szerint fog elintéztetni...

- Most pedig engedje meg kedves kollegám, hogy egy alázatos kéréssel forduljak önhöz, tetszik tudni: említettem tegnap, hogy az a szemtelen kosztadó asszony másodszor kéri, amit már egyszer kifizettem neki. Írásom nincs, mit csináljak? Ismét tehát rendkívüli kiadás. Végtelenül restellem, hogy a kedves kollega úrhoz kell fordulnom, de talán nem veszi rossz néven, ha néhány koronát kölcsön kérek. Kérem szépen a tanár urat, szíveskedjék a húsz koronát papírpénzben egy borítékban átadni e levél vivőjének.

Erdőssy a levélíró kívánsága szerint egy bankót borítékba csúsztatott, óvatosan, hogy a leány ne vegye észre ...

Aztán kezébe vette a jegyzőkönyvet.

Oroszi Vilma közelebb lépett hozzá. - Olyan fáradt vagyok, - mondta szomorúan - megengedi a tanár úr, hogy leüljek?

Erdőssy kissé megszégyenülten tolt eléje egy széket.

- Tessék, üljön le! - mondta oly ridegséggel, hogy maga is elcsodálkozott rajta.

Egyszerű, kissé kinőtt ruhájában szoborként állt előtte a leány. Ruhája mintha rá lett volna öntve, tisztán mutatta kifejlett idomait.

Erdőssy észrevette, hogy feltűnően telt keble s széles, gömbölyű csípői vannak.

- Miért nem ül le, ha fáradt? - kérdezte. - Üljön le, ha fáradt! - ismételte zavartan, tekintetét le nem véve róla.

- Köszönöm, de azt hiszem nem illik leülnöm, ha a tanár úr áll - szólt a leány alázatos hangon, finom gúnnyal.

- És a tanár úr haragszik reám ... azt hiszem nem akarja...

A lenyugvó nap sugarai keresztültörtek a függönyön s a leány arcára estek. Szemei be voltak esve, sötét karika árnyékolta őket, ami még feltűnőbben mutatta a szemek különös csillogását. Orrcimpái mintha remegtek volna...

A nap sugarai okozzák, - gondolta Erdőssy.

- Miért haragudnék én magára? - mondta udvariasan. Aztán leült s a jegyzőkönyvet kezdte olvasni.

A leány a keskeny asztal másik oldalán, melléje ült.

Csönd lett.

Erdőssy érezte, hogy a leány térdei érintik az övét. Odább akart húzódni, de nem mozdult, csak mutatta, hogy nagyon el van mélyedve az olvasásban. Még mindig a bekezdésnél tartott; egy betűt nem értett abból amit olvasott. Úgy érezte, ismét közelebb vannak térdeik.

Most már nem gondolt arra, hogy visszahúzódik, azt sem tudta biztosan: kettőjük közül ő, vagy a leány jött-e közelebb. Térdeik valósággal összepréselődtek. Torka elszorult.

- Mi történik velem? - mondta magában.

Hangosan felsóhajtott.

- Fel kellene kelnem, meg kellene mondanom ennek a leánynak, hogy menjen, menjen azonnal! Megkérdezni, hogy miért jött ő ide. Éppen ő. Vagy nem talált az igazgató mást, akivel üzenetet küldjön? ...

De nem kelt fel. A leány mintha véletlenségből történt volna, egész testével közelebb hajolt.

- Pardon, - suttogta - úgy elálmosodtam.

Odább húzódott, de Erdőssy egy pillanat múlva megint érezte lábának tapogatódzó, remegő súrlódását.

Szíve hangosan dobogott s egész teste remegni kezdett.

- Elolvastam, - szólt erőt véve magán - most aláírom a nevemet. - De nem mozdult.

- Ide tessék írni, - mondta Oroszi Vilma reszkető ajakkal - az igazgató úr ezt a helyet mutatta ...

Ujjával mutatta azt a helyet. Bal karját tanárja székének a támlájára nyugtatta.

- Köszönöm, tudom - felelt Erdőssy, miközben érezte a nyakára ereszkedő meleg puha kart.

Öntudatlanul hátra vetette fejét s a leány karját erősen odaszorította a szék támlájához.

Forró leheletet érzett nyakán; arcát kéjesen cirógatta néhány elszabadult hajszál.

Tétovázó tekintettel nézett szét a szobában ...

A nagy ruhaszekrény csöndesen állt helyén, mintha mondta volna: tőlem ne félj ...

A vaskályha sötéten húzódott meg a sarokban; egy függőleges fényvonal adott neki csekély élénkséget.

Erdőssy talán most látta meg először a kályhán levő félmeztelen női alakot, mely lefelé egy akantusz levélben végződött.

A leányra nem mert nézni. Lopva pillantott a mellettük álló pamlagra, mely puha, tarka szőnyegtől betakartan, csábítóan kínálkozott. A szőnyeg piros foltjai, mint egy-egy tüzes szem integettek feléje; az óra szabályosan lengő ingája gúnyosan mondogatta: igen, nem, igen, nem ... aztán mintha gondolt volna valamit, komolyan megszólalt: egy!

- Istenem, már fél hét - sóhajtotta a leány s lassan, vontatott mozdulatokkal felkelt.

- Az ám - szólt Erdőssy sietséget tettetve, még nem is írtam alá. - Tintát, tollat vett elő s aláírta nevét.

A leány pedig ezalatt leült a pamlagra s fejét bágyadtan hátra hajtotta. - Ah milyen meleg van itt - mondta s szemeit lassan behunyta.

Erdőssy mellette állt lüktető halántékkal. A papírost alig tudta tartani, annyira remegett a keze. Letette az asztalra.

Lábujjhegyen az ajtó felé indult. - Mit csinálok? - kérdezte magától. Egyszerre Zorka jutott eszébe.

Hirtelen mozdulattal az ajtóhoz lépett és sarkig kitárta.

Villámgyorsan ugrott fel a leány s rémült pillantással meredt a folyosóra. Aztán Erdőssyre gyűlöletteljes tekintetet vetvén, felkapta az asztalról a jegyzőkönyvet.

- Melege volt, azért nyitottam ki az ajtót - mondta Erdőssy mentegetődzve, de nem mert a leány szemébe nézni.

- Köszönöm - felelt Oroszi Vilma s kifelé indult.

Az ajtóban megállt. - A szemembe esett valami - mondta elfordulva. Kis batiszt zsebkendője alig tudta felfogni hirtelen kicsordult könnyeit. Aztán folyton háttal fordulva Erdőssy felé, a tükörhöz ment: arcát gondosan letörülgette, szempilláit megigazgatta s szó nélkül távozott.

Erdőssy bosszúsan, szégyenkezve járt szobájában föl és alá.

Csak mikor nyugodtan tudott gondolkozni, értette meg, hogy mily veszélyből szabadult meg. Hálát adott Istenének ...