Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 4. szám · / · Réti Ödön: Zorka
Bizony; ha a nyúlánk termetű, büszke tartású Zorka az utcán ment, nemcsak a férfiak, de még a nők is gyönyörködve néztek utána. És Szentferencen nem egy fiatalember rajongott a szép leányért.
Glavaski Szvetozár, a délceg szerb ifjú egy napot sem mulasztott el, hogy a Rozmarin utca tájékán ne mutassa magát. Pedig neki nem kellett megelégedni az ilyen sétákkal, amikor tetszett, be is fordulhatott a Zorkáék kapuján.
Az egyetlen a férfiak között, akit Danisity jó szemmel nézett s ha igazat lehet adni a szóbeszédnek: titokban, már meg is egyeztek, az apa és a szerencsés fiatalember.
Megegyeztek, hogy Szvetozár, akire apai jussként tekintélyes földbirtok várt, elveszi feleségül a szép Zorkát, mihelyt a polgári iskola negyedik osztályát elvégezte.
Akkorra, s még őszig, túl lesz néhány hónappal a tizenhatodik éven. Pipaszó mellett, majdnem minden este együtt kártyázgatott a két férfi, míg a ház asszonya egy sokszínű szőnyeget hímzett fáradhatatlan kézzel. Úgy volt ez ma is.
- Na megtörtént a nagyszerű ünnepély - szólt Glavaski - miközben a kártyát keverte.
- Hallom, hogy verekedéssel végződött a dicső nap.
Danisityné ijedten nézett fel a munkájáról; ő is éppen a tegnapi napra gondolt.
- Hát már ez is tudja? - kérdezte magától aggódva - mert az ura előtt félve titkolta leányuk afférját.
Verekedés volt? kérdezte a házigazda érdeklődve.
Glavaski nyelt egyet. - No csak az új segédjegyzőnek verték be a fejét egy söröskancsóval. Úgy látszik tegnap volt az ünnepélyes felavatása.
Ezen a tréfán a két férfi jóízűt nevetett.
Danisityné komoly arccal dolgozott tovább, mintha egy szót sem hallott volna. Nem szerette ő sem a magyarokat, de nem is haragudott reájuk. Ha gondolkozni kezdett, még talált is magyar ismerősei között olyanokat, akiket kedvelt.
Mióta Zorkája magyar iskolába jár, látta jól, hogy mégsem olyan rossz emberek azok. Tanár és tanítónő, hogy kényezteti az ő leányát...
- Bizony verekedtek tegnap - kezdte újból Glavaski, de most egyenesen a ház úrnőjéhez intézte szavait.
Azt mondják, hogy még a polgári iskolás leányok is verekedtek.
Danisityné elsápadt. Kérő s egyúttal parancsoló tekintetet vetett a fiatalemberre. Az elhallgatott, de valamivel később eléggé nem rejtett gúnnyal ismét beszélni kezdett:
- Zorka kisasszony jól érzi magát, asszonyom? Most soha nem vagyok oly szerencsés, hogy őt láthatnám.
- Mit csinál mindig az a leány ott benn egyedül? - szólt közbe Danisity.
- Dolga van - felelt nyugodtan Danisityné.
- Na örülök, hogy nemsokára vége lesz az egész iskolázásnak, - mondta az apa, - ezek a magyarok azt hiszik, hogy mivel az ő iskolájukba adtam a leányomat, hát már mindjárt magyar leányt nevelhetnek belőle.
- Talán még nemzeti színű szalagot is viseltetnek a szerb leányokkal -szólt megint Szvetozár úr ártatlan hangon.
A tegnapi nap történetéből úgy látszik eleget tudott s most gyönyörködött a ház asszonyának kínos zavarán.
Glavaski élvezte szavainak hatását. Igen jól esett ez neki azért a hidegségért, amelyet Danisityné egy idő óta vele éreztetett.
- Még csak az kellene! - kiáltott fel nyers hangon Danisity - hátha hozzá nőne az a háromszínű rongy, nem vágnám-e ki testéből?
Oly szilajan, de egyszersmind annyi komolysággal mondta ezt a férfi, hogy a fiatalember is láthatóan összerezzent.
Az asszony, ki hozzá volt szokva az ilyen kitörésekhez, remegő kézzel takarta el arcát a kézimunkájával.
Majd megdöbbenéséből magához térve, metsző hangon megszólalt:
- Glavaski úr okosabb dolgokról is beszélhetne. - Aztán hogy más irányba terelje a társalgást, az aranyfonalat kérte a fiatalembertől, mely egy kis asztalkán annak keze ügyébe esett.
- Ez valódi arany nemde asszonyom? - kérdezte Glavaski, mikor a fonalat átnyújtotta. Danisityné igent intett.
- Most látom csak, hisz már kész a szőnyeg; talán csak éppen ez az arany hiányzik belőle. Vajon kié lesz ez a gyönyörű munka?
- Igen! - felelte Danisityné méltósággal, erősen az ifjú szemébe nézve - ezt a csomó aranyszálat kell elhelyeznem s kész. A leányom kapja a tizenhatodik születésnapjára. Nézze meg jól, mert úgy sem látja többé; eltesszük majd szépen Zorka kelengyéje közé.
Szvetozár érezte, hogy ez a kijelentés akármilyen ártatlannak látszott is, nyílt hadüzenet volt. Hirtelen ijedtséget érzett, mint akit idegenek ébresztenek fel édes álmából.
Bánni kezdte eddigi viselkedését s elhatározta, hogy taktikát változtat s hízelgéssel ismét megnyeri az anya kegyét...
Ismét! egyszer már bírta azt. Egy időben nem volt ellene semmi kifogása; tetszett neki az erőteljes termetű, jómódú ifjú s hízelgett neki az az imádat, mellyel leányát körülvette.
A leányka is szívesen elbeszélgetett vele régebben; a kólóban szívesen engedte kezét megfogni. De az az idő elmúlt.
Zorka hideg, tartózkodó lett vele szemben; a meleg kézszorításokat nem vette észre; közönyösen fogadta a lángoló tekinteteket.
Az utolsó időben egyszerre rengeteg munkája akadt; nem jött közéjük soha. Félre nem érthette: kerülte őt...
Komorságát alig tudta eltitkolni. Mikor elbúcsúzott, a háziasszony kezét alázatosan megcsókolta.
Künn az utcán megállt a leány ablaka alatt. Tudta, hogy nem láthat be, de ezt a néma hódolatnyilvánítást nem mulasztotta el egyetlen éjjel sem. Ahogy ott állt: a sűrű ablakredőnyök közül kisugárzó fényt mély sóhajtásaival belehelni látszott.
- Fenn van még, - gondolta - tanul, tanulja a magyar nyelvtant.
Ökleit összeszorította, alig tudta magát visszatartani, hogy az ablakra ne üssön.
- A magyar nyelv, - töprengett dühösen - az kell nekik; igen: a magyar legény, ...Tudom, honnét fúj a szél - mormogta kimondhatatlan dühvel s fejét mellére szorítva tova botorkált.
Zorka a magyar nyelvtani leckét olvasgatta. Isten tudja hányadszor ismételgette az egyszerű meghatározásokat, de egy árva szót nem értett belőlük.
- Szép a kék szem, - mondta félhangosan s nevetett.
- Ez nincs a könyvben, - gondolta - és örült, hogy rajtakapta magát a hangos ábrándozáson.
- A szőke bajusz is szép: ez sincs a könyvben; a szőke haj is szép: ez sincs.
Elővette írásbeli füzetét. - Ezt ő írta, - mosolygott pajzánul - az édes fehér kezével. - Aztán elpirult. Eszébe jutott valami.
Lapozgatni kezdte a füzetet s a javított helyeket sorban végigcsókolta.
Kopogás hallatszott az ajtón. Egy lágy hang szólalt meg a folyosón:
- Zorka drága feküdj le, késő van!
Zorka felriadt; egy ugrással az ajtónál termett és kinyitotta; anyjának kezét és arcát szenvedélyesen csókolgatva, keblére vetette magát.
- Feküdj le édes kicsi leányom, majd befonom a hajadat. Jó? ...
- Jaj, majd elfeledtem, - suttogta - mikor lefeküdni készült. Egy kis dobozból valami szövetfélét vett elő.
Aztán lecsavarta a lámpát. Mikor a lámpa utolsót lobbanva erősebb világot vetett, meg lehetett látni, hogy mi az, amiről majdnem megfeledkezett, amit most a kebléhez szorít: egy keskeny gyűrődött nemzeti színű szalag volt az. Megcsókolta, meg újra a keblére tette. Megcsókolta a kispárnáját is és elaludt...
***
Aztán később nem elégedtek meg avval, hogy az iskolában találkozzanak. A tanteremben egymást titkon nézve, pillanatnak tűnt fel nekik egy óra. Ha a tanítás végét jelentő csengetés elhangzott, hosszú, önfeledt pillantással búcsúztak egymástól.
A leányt ilyenkor sajátságos érzés fogta el; különös fájdalom szorította össze szívét, amely sírásra késztette. Mindennap úgy érezte, hogy utoljára látja a fiatalembert.
De nap múlt nap után s ők újra gyönyörködtek egymásban. Mégis mindig nagyobb szomorúságot szerzett a leánynak a búcsúzás perce. Pedig délután megint találkoztak...
Szembe jöttek a sarki kőkeresztnél, mikor mind a ketten hazafelé mentek az iskolából. Ilyenkor félve vigyáztak, hogy egy pillanatra se veszítsék egymást szem elől ...