Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám · / · Figyelő
Az idei télen ismét jubiláris kiállítást rendezett a Műcsarnok - kissé túlzottan hosszú ideig jubilálnak - amit igen népes bankettel külön is megünnepelt. Ezen a banketten az egyik szónok, a társulat valamelyik funkcionáriusa, felszólítást intézett a jelenlevő közéleti hatalmasságokhoz és a jelen nem levő pénzügyminiszterhez, hogy segítsenek egy új szárnyat építeni a Műcsarnokhoz, mert a helyiségek szűkek és egyebek között a nemzetközi kiállítások rendezését is lehetetlenné teszik. A pénzügyminiszter remélhetőleg tudomást se vett erről a felszólításról és ha majd tudomást vesz róla, remélhetőleg lesz eléggé fukar és habozás nélkül visszautasítja. Habozás és lelkiismeret-furdalás nélkül. Mert a kifogások között, amelyeket a Műcsarnok művészi politikája ellen lehet tenni, a legelsők egyike az, hogy se tehetsége, se módja nincs a finomabb válogatásra, tizenkilenc nagy terem áll rendelkezésére és minden alkalommal mindet megtölti, szinte ezerszámra dobálózván a kiállítási tárgyakkal. Münchenben a Glaspalast lebontásáról beszélnek, a párizsi művészi vásár legkevésbé utánzásra méltó jelensége a szédületes méretű szalon: egyenesen bűn volna a legnagyobb kiállítási helyiséget még nagyobbítani Budapesten, ahol az utóbbi években kezdődött decentrális a túltermelésen kívül tagadhatatlanul eleven változatosságot hozott.
A Műcsarnok ma kompromisszumok alapján rendezi kiállításait, befogad minden irányt, háromféle zsűri között engedi válogatni a résztvevőket: ez némiképpen indokolja nagy terjedelmét, de egyúttal igen nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy a terjedelem továbbfejlesztése okvetlenül a nehézkességet fokozza, holott ez igazán nem szorul fokozásra. Most is nyomasztóan minden összetartási, rendezési kísérletet kijátszóan népes a tárlat, bár nívója átlag igen becsületes, igen figyelemreméltó. Szinte azt lehet mondani, hogy minden magyar művész megjelent, közülük igen sokat érdemes megnézni, anélkül, hogy valamelyikük felejthetetlenül bevésődnék az elmékbe, anélkül, hogy az egész együtt új fordulatot, kezdést jelölne. Intermezzo ez. Az előkészítés és a végső fejlemények között bizonyos nyugalmasabb helyzet, intenzív, bár nem nagyszabású tevékenység. Sok jó ízlésű kép, sok tehetséges ember és bizonyos távolságról az elválasztó vonalak kezdenek eltünedezni, a nagyon rikító színek tompulnak, a szürkék bizonyos elevenséget nyernek szomszédságuktól, a mai magyar piktúrának nagyjában hű képe alakul ki a tárlatból. A plasztika talán nem is olyan kvalitású az életben, mint amilyennek itt mutatkozik. A jelek arra vallanak, hogy az intermezzo ezzel a kiállítással nem ér véget, hosszabb életű lesz, hosszabb ideig marad meg az a nyugalom és nem antipatikus, de tagadhatatlan egyhangúság, amely a Műcsarnokban bemutatott művészi termelést jellemzi.